Új pártok alapítása bevett dolog, ám a választások után adódik a kérdés: van-e társadalmi bázisa a pártnak, elég-e a reklámfelületek szavatolta médianyilvánosság? A magyarországi szociáldemokrácia példája azt mutatja, hogy a lassú mozgalmi és kulturális építkezés kedvezőtlen politikai környezetben sokat segít. Mindez a történelemhez tartozik, mégis tanulsággal szolgálhat a mának.

Az utóbbi évek vissza-visszatérő témája az, hogy Magyarországon a rendszerváltó pártok által létrehozott politikai kultúra és struktúra összeomlott, a Fidesz Magyar Polgári Szövetségen kívül, az 1988 és 1990 közötti időszakból nem létezik már komoly erő (a Fideszt belülről szétszakító folytonossághiány és többszöri újrakezdés nem képezi tárgyát ennek az írásnak).

Ha alaposabban körbenézünk, rögtön világossá válik, hogy ez nem sajátosan magyarországi, és nem is kelet-európai probléma, inkább globális jelenségként értelmezhetjük azt, hogy az utóbbi évtizedekben fokozatosan megváltozott a választók és az – elvben alulról szerveződő – politikai pártok viszonya.

Abból fakadóan, hogy a pártok egyre kevésbé szerveződnek alulról, létük fokozottan média- és marketingfüggő. Röviden, a szó klasszikus értelmében az alulról szerveződő párt nem a semmiből, minimális tagsággal, egyik pillanatról a másikra jön létre, hanem létrejöttét megelőzi egy hosszabb közösségi szintű építkezés, melynek az érdekvédelem éppúgy lehet létoka, mint a szabadidő közös eltöltése.

Könnyen e megközelítés ellen vethető volna, hogy alapvetően a 19–20. századi példákat veszi kiindulópontnak, s ezeknek a mai világban nincs közvetlen tanulsága, hisz sem idő, sem tér nincs a 21. században ilyesfajta építkezésre. Ám gondoljunk arra, hogy a jelenleg két, a hatalomra legnagyobb eséllyel aspiráló magyar párt (Fidesz, Jobbik) fennállása során hatékonyan alkalmazta a közösségi szintű építkezést: a Jobbik voltaképpen egy heterogén mozgalomból alakult ki, míg a Fidesz a 2002-es vereség után „polgári körök” formájában kezdte alapjaiban újraépíteni szervezetét. Túl azon, hogy eszmei–ideológiai szempontból mindkét párt rendkívül távol áll e sorok írójától, továbbá azon, hogy politikai „sikerüket” nyilvánvalóan nem ez az egyetlen szempont szavatolta, mégis tanulságosnak tartom azt, ahogyan közösségi alapú szerveződés révén meg-, illetve újjászervezték önmagukat.

A fenti, közösségalapú megközelítést azért is emeltem ki, mert az írás tárgyát képező szociáldemokrácia egészen egyszerűen elképzelhetetlen e nélkül.

A 19. század harmadik harmadában, az ipari fejlődés és a városodás nyomán jöttek létre annak feltételei Magyarországon, hogy az egy munkahelyen dolgozó, közel azonos osztályhelyzetben lévő munkavállalók érdekeik kollektív kifejezése érdekében szervezkedni tudtak. Ezek voltak az első jelentősebb munkásegyletek: az 1868-ban alakult, nyomdászok által életre hívott, önsegélyező Buda-Pesti Munkásegylet, valamivel később pedig a magát már szocialistának valló Általános Munkásegyletet. Míg az első feltett célja az ön- és érdekvédelem volt, addig a másodiknak – Lassalle nyomán – már voltak politikai ambíciói is, amennyiben a munkások helyzetét javító, államilag segélyezett termelőszövetkezetekben, továbbá általános választójogban, egyesülési és gyülekezési szabadságban gondolkodott.

A munkásság közösségi alapú szerveződésének és a kollektív érdekeket megjelenítő párttá formálódásának kettőssége tehát már a magyarországi modernitás hajnalán megjelenik, s ez az elkövetkező évtizedekben mind mennyiségi, mind minőségi szempontból fejlődött.

Törekvések a munkásság képviseletére: egylet, önsegélyezés, párt

Az egyik első jelentős változás akkor állt be, amikor Külföldi Viktor 1870-ben bejelentette a főpolgármesternek, hogy Általános Munkás Újság címen, a Magyarországi Munkáspárt központi közlönye alcímmel – magyar és német nyelven – lapot óhajt indítani. Ekkoriban mind a Buda-Pesti Munkásegylet, mind az Általános Munkásegyletet fokozatosan radikalizálódott, s mindkét erő egyre inkább az I. Internacionálé szellemiségéhez közeledett. E törekvés magára vonta a hatóságok figyelmét is, így az 1871-ben foganatosított letartóztatások gyakorlatilag felszámolták az Általános Munkásegyletet, s nehezítették a többi, szakmai alapon működő egylet működését is.

Az újjászervezés munkáját Frankel Leó és Külföldi Viktor vállalták magukra, ám eltérő koncepcióik miatt az egységes munkáspárt létrejötte időt igényelt, így csak 1880-ban jött létre – a Nemválasztók Pártja és Magyarországi Munkáspárt egyesülésével – a Magyarországi Általános Munkáspárt (MÁM). A kezdeti koncepció az volt, hogy az egyesült politikai erő Magyarországi Szociáldemokratikus Párt néven folytatja tevékenységét, ám a hatóságok nem engedélyezték e nevet, így maradt végül a MÁM név.

Az ekkor induló Népszava azonban kifejezi a kontinuitást, amennyiben átveszi az 1873-tól megjelenő Munkás Heti Krónika évfolyamszámozását, így rögtön a nyolcadik évfolyammal indul. A Frankel útmutatásai mellett készülő pártprogram az 1875-ös gothai program marxi kritikáit is figyelembe vevő hatását mutatja.

A legfontosabb követelések között szerepel a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, a bérmunkarendszer eltörlése, a politikai szabadságjogok (általános választójog, egyesülési, szólás- és sajtószabadság, az állam és az egyház szétválasztása) követelése, valamint a szociális jogok (napi 10 órás munkaidő, vasárnapi munkaszünet, a 14 éven aluliak munkától való eltiltása, munkavédelem és progresszív adózás) szorgalmazása.

Ám a kezdeti sikereket követően, részben a munkásság szervezeteit kedvezőtlenül formáló belpolitikai helyzetből fakadóan, a MÁM nem tudott fejlődni, s ennek egyik oka az volt, hogy a párt eltávolodott a mozgalomtól. A helyzetet felismerő vezetőség ezért szorgalmazta a párt és az egyletekből álló mozgalom közötti aktívabb párbeszédet, melyet nehezített az az 1875-ös belügyminiszteri rendelet, mely – nyilván nem véletlenül – megtiltotta a társadalmi szervezetek aktív politizálását.

Belső ellentétek és külső objektív akadályok miatt a MÁM ügye 1887-ben végleg elbukott, de két évvel később, az osztrák szociáldemokrata mozgalom szárba szökkenését követően, új vezetőséggel megalakult a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Stratégiáját egyebek mellett arra építette, hogy a szakmai szervezetek (egyletek, szakszervezetek) segítsége nélkül képtelen eredményeket felmutatni, vagyis a párt újfent felismerte azt, hogy a munkásság nevében politizálni egyben azt is jelenti, hogy tiszteletben tartja a munkások önigazgató, önsegélyező mozgalmait, valamint elismeri az egyre szaporodó, a munkásidentitást szintén komolyan formáló kulturális egyleteket.

Az 1890 decemberében megalakuló Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) neve egyszerre fejezi ki azt az Elvi nyilatkozatban rögzített törekvést, hogy a párt egy nemzetközi mozgalom, a II. Internacionálé része, s egyszerre azt, hogy az etnikailag heterogén munkásságot képviseli (nem véletlen, hogy lapjai előbb német nyelven jelentek meg). A magyarországi szociáldemokrácia elvi politikáját utóbb az 1903-as, hosszú távon is egyfajta zsinórmértéknek számító pártprogram rögzítette: a párt tehát a II. Internacionálé – elsősorban Marxhoz kötődő – programját vallja magáénak, ugyanakkor a forradalmi messianizmus helyett egyfajta reálpolitikát képvisel (munkás-érdekképviselet, állampolgári jogok kiterjesztése, kulturális emancipáció).

Röviden, a szocdemek eszköztárába eleve nem tartozott bele a forradalomcsinálás; nem drámai sebességű átalakításban, hanem lassú, a gazdaság és a társadalom minőségi megváltoztatására irányuló reformpolitikában gondolkodtak. És ne feledjük a tényt: 1922-ig az MSZDP nem tagja a nemzetgyűlésnek, melynek következtében a parlamenten kívüli ellenzéki szerepre kényszerült, s ez újfent más politikai stratégiákat követelt. Hagyományosan a szervezeti szabályzat értelmében az tartozott a párthoz, aki azt tehetsége szerint anyagilag és szellemileg támogatta. Ugyan nem volt kőbe vésve, de elvárták, hogy a párttag egyben a foglalkozása szerinti szakszervezetben, valamint az azoktól elvben független ún. ellenállási pénztárakban is aktív legyen.

Miért elengedhetetlen a mozgalom és a kultúra a politikai munkához?

Létrejöttétől a parlamenti párttá válásáig tehát meg volt kötve az MSZDP vezetőinek és tagságának a keze, amennyiben a nemzetgyűlésen kívüli helyzetéből adódóan politikai tartalmú összejöveteleket nem tarthatott (mely egy képviselőnek bármikor jogában állt); a dualizmus időszaka tehát nem szorította a föld alá a pártot, de mozgásterét erősen korlátozta. Ugyanígy: az 1921-es Bethlen–Peyer-paktum egyik oldalon a bukott forradalmak után legalitást biztosított az MSZDP-nek, a másik oldalon megnyirbálta annak cselekvési lehetőségeit. Ebből a faramuci helyzetből adódott az, hogy

a párt mellett egyenrangú szerepet kapott a komoly tagsággal rendelkező szakszervezeti mozgalom és a századfordulótól megizmosodó egyesületi élet.

A két háború közötti politikai rendőrség megfigyelési dossziéinak statisztikai mintavételes kutatása alapján Borsányi György arra a következtetésre jutott, hogy a két háború közötti időszakban az MSZDP hátteréül szolgáló szakszervezetekbe tömörülő szervezett munkások száma a csúcsidőben a 220 ezres számot is elérte. Ehhez érdemes hozzászámolni a szocdemektől sok tekintetben különálló – ám az MSZDP infrastruktúráját használó – kisebb illegális baloldali frakciók és tömörülések (Demény Pál, Weisshaus Aladár, Hartstein Iván csoportjai, Szocialista diákok, Munka-kör, oppozíció stb.) összlétszámát is, mely akár a 10 ezret is elérhette.

Első látásra ezek a számadatok nem tűnnek magasnak, de ha belegondolunk abba, hogy az ország lakossága 1925 és 1930 között 8,3–8,6 millió volt, melynek az 1925. évi XXVI., az országgyűlési képviselőkről szóló tc. szerint a különböző cenzusból kifolyólag kb. 29%-a élhetett szavazati jogával, úgy a fenti számok viszonylatában 2,4–2,49 millió szavazásra jogosult volt. Ehhez képest tehát az MSZDP mögötti szakszervezetek pl. 1930 körül 220 ezres szervezett tagságot tudhattak maguk mögött, vagyis arányait tekintve korántsem volt jelentéktelen a párt hátországa.

A szocdem világ harmadik, ugyancsak lényeges alkotóeleme az egyesületi életben testet öltő munkáskultúra volt. A szakszervezeti mozgalom és a párt együttes követeléseinek köszönhetően lassan, de biztosan megszilárdult a munkaidő, a munkaadók tiszteletben tartották a vasárnapot, vagyis a századfordulótól lassacskán jogosult a munka világa melletti szabadidőről beszélni. Sokatmondó, hogy a szabadidő eltöltését célzó egyik első, 1909-ben gründolt kulturális egylet neve Alkoholellenes Munkásszövetség volt, vagy az, hogy a munkásművelődés céljából épített Magdolna utcai Vasas székházban nem lehetett szeszes italt fogyasztani. Másképpen fogalmazva

a kulturális egyesületek célja a szabadidő eltöltésének tudatos, kollektív formája volt; középpontjában egyrészt az emancipáció gondolata, másrészt egy a munkásság világából kinövő, sajátos ellenkultúra kialakítása volt.

A munkásság ugyanis hagyományosan kiszorult a modern társadalom egyik legfontosabb emancipációs alrendszerének, a közoktatásnak javaiból, így politikai–kulturális céljainak megfogalmazásához önművelődésre volt szüksége. Az első, a szervezett munkásság pénztáraiból finanszírozott munkáskönyvtárak és a közös olvasásra, művelődésre szervezett szemináriumok épp ezt az igényt töltötték be, a rendezvények megtartására pedig egyre inkább saját helyszíneket alakítottak ki; ezek lettek az első munkásotthonok. Nem feltétlenül budapesti, hanem külvárosi helyek voltak, olyanok, mint az újpesti munkásotthon, a pestszenterzsébeti Csili, vagy ha az akkori Budapest területén helyezkedtek el, akkor is inkább a külső városrészekben (VIII. kerület, Magdolna utca) voltak. Utóbbiban épült ki egy sajátosan szocdem környék: a Conti (ma: Tolnai Lajos) utcában a párt tulajdonában lévő Világosság Nyomda Rt. tőkéjéből készült el 1909-ben az MSZDP központjának, a párt lapjának, a Népszavának és elméleti folyóiratának, a Szocializmusnak (és természetesen a nyomdának) helyet adó székház.

Az MSZDP legalitása olyan szempontból rendkívül fontos volt tehát, hogy egyfelől a kis illegális csoportoknak helyszínt, gyülekezési lehetőséget biztosított, másfelől még inkább azért, mert az évtizedek során – adományokból, ellenállási pénztárakból, tagdíjakból – félretett összegekből saját intézményrendszert alakított ki. Ez a párt kezelésében álló infrastruktúra éppannyira védte a tőkével, mint az állammal szemben a pártot, annak tagjait, továbbá a mozgalom elvi és gyakorlati mozgásterét.

Munkáskultúra és munkásidentitás

Vitathatatlan, hogy a munkáskultúra fénykora az 1920–1930-as évekre tehető. Ennek egyik okát már említettük, nevezetesen azt, hogy a szakszervezetek a tőkével szemben egyre több szabadidőt tudtak kivívni, a másik oka pedig az volt, hogy az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után, a rövid életű Vági-féle Magyarországi Szocialista Munkáspártot nem számítva baloldali párt legálisan nem működhetett Magyarországon; az MSZDP működésének feltétele pedig a szervezkedés tekintetében szigorú Bethlen-Peyer paktum volt.

A nyílt politizálás, sztrájkszervezés helyét tehát a KMP esetében átvette a romantikus, bár hatékonynak aligha nevezhető konspiráció, míg az MSZDP szakszervezeti és kulturális hátországában felértékelődött a kulturális munka.

Ekkoriban jöttek létre és erősödtek meg olyan bejegyzett, tehát legális szervezetek, mint a Természetbarátok Turista Egyesülete (TTE) vagy a Munkás Testedző Egyesület (MTE), melyek elvben a szabadidő politikamentes eltöltésére szerveződtek, jóllehet céljaik között szerepelt a munkásság természet- és társadalomtudományos emancipálása, testkultúrájának javítása, s ezen keresztül egy pozitív munkásidentitás kialakítása is. Érdemes hozzátenni, hogy a „munkás” fogalma korántsem csak az ipari munkásságot foglalta magában, inkább a tőkének kitett „munkavállaló” szinonimája volt.

Érdemes hozzátenni, hogy a munkásság ettől függetlenül az oktatási rendszerből kiszorult társadalmi csoportokat foglalta magában, így korántsem volt közömbös, miképpen képzelik el a kulturális emancipációt. Szemben az írott polgári magaskultúrával, a munkáskultúra inkább szóbeli jellegű és természetű volt; szerveztek ugyan könyvtárakat, de teoretikus előképzettség, nyelvtudás nélkül a szocialista irodalom elsajátítása nem volt könnyű feladat.

A visszaemlékezések sorra kiemelik azt, hogy ez a kulturális emancipáció túlnyomóan kollektív és szóbeli jellegű volt, s nem magányos olvasásban öltött testet. A munkásosztály sajátos helyzetével foglalkozó irodalom terjesztésére pedig a legelterjedtebb forma a szavalókórus volt; lényege abban állt, hogy József Attila, Kassák Lajos, Walt Whitman, Bertolt Brecht és mások műveit megint csak szóban és kollektív formában népszerűsítette, így a pozitív munkásidentitás kialakítására alkalmas irodalmat könnyen el lehetett juttatni olyan munkásotthonokkal bíró környékre is, mint Újpest vagy Pestszenterzsébet. A szavalókórusok műsorát gyakran dalokkal kombinálták, s a cél az volt, hogy a közönség ne csendben hallgassa végig a műsort, hanem az abban testet öltő agitáció révén hangosan bekapcsolódjon az előadásba; nem véletlen, hogy 1933-ban be is tiltotta a Belügyminisztérium az egyre népszerűbbé váló kórusokat. A munkáskultúra térbeli szerveződésével kapcsolatban pedig illik megemlíteni, hogy az a városi szocdem és szakszervezeti infrastruktúrán túl a munkásotthonokkal rendelkező külvárosokban, továbbá – elsősorban nyáron – a fővároshoz közeli üdülőhelyeken, a gödi Fészekben és a horányi Telepen volt otthon.

A szociáldemokrácia ebben az értelemben nem szűkíthető le sem a pártpolitikára, sem a szervezett munkásmozgalomra, hanem magában foglalja az önsegélyezés és a kultúrán keresztüli emancipáció gondolatát.

Bármilyen nehezek is voltak az objektív körülmények, a szociáldemokrácia akkor volt igazán sikeres, akkor tudhatott maga mögött valódi tömegeket, komolyabb támogatást, amikor a politikai, a mozgalmi és a kulturális szárny együtt tudott működni, amikor e bonyolult, sokszereplős ellenkultúra éppoly komoly társadalompolitikai, mint emancipációs és kulturális célokat tűzött ki maga elé, s azokat beleírta a mindennapok szövetébe; vagyis pozitív, nap nap után újratermelődő öntudattá, identitássá tette.

A cikk az Új Egyenlőségen korábban közölt írás rövidített, szerkesztett változata.