Orbán Viktor bécsi túráján a miniszterelnök az egyszerű propaganda lódítástól a konkrét hazugságig jutott el, a magyar közvélemény pedig rutinosan figyelte, hogy az ország első embere az arcába hazudik. Pedig, ha megkérdeznénk, nem valószínű, hogy lenne egy állampolgár is, aki azt mondaná, szeretne hazugságok között élni.

Kis lódítással kezdődött Orbán bécsi útja. A Facebookra kirakott videót, amelyben a miniszterelnök vonattal utazik, mint az egyszerű ember, egyedül, elég könnyen szétkapta a valóság. Ugyanis kikerült egy fotó arról, hogy Orbánt Bécsben ott várta a szokott kisbusza, de a kísérete se a semmiből ugrott elő valószínűleg az osztrák fővárosban.

Persze ez csak kicsi lódítás, a valóság kis átalakítása.

Az viszont már eggyel keményebb történet, hogy a hírek szerint Orbán Bécsben se akart kellemetlen újságírói kérdésekre válaszolni, ahogy ezt Magyarországon is megoldják, hogy megússza. Végül az osztrák félnek hála, mégis kérdezhettek, és itt jön az igazi hazugság. Az Index ugyanis azt kérdezte, mikor hozza a kormány nyilvánosságra az Orbán veje, Tiborcz István volt cégeinek korrupciógyanús ügyét vizsgáló OLAF-jelentést.

A miniszterelnök válaszának lényege pedig az volt: nem foglalkozik üzleti ügyekkel.

Még mielőtt bonyolultabban elmagyaráznám, ez miért hazugság, jöjjön az egyszerűbb. Orbán Viktor ugyanis pont Bécsben találkozott Heinrich Pecinával, a Népszabadságot megszüntető, a megyei lapokat Mészáros Lőrincnek érékesítő üzletemberrel, aki most Kelet-Magyarországon vett újabb megyei lapokat.

Ez ne lenne üzleti ügy? Akkor mi az?

De sokkal súlyosabb hazugságról is szól az, hogy pont erre az Index-kérdésre válaszolta Orbán Viktor a fentit. Ne érintené őt, hogy az általa vezetett kormány kinek ad támogatásokat, az uniós pénzekből? Nem kéne ezért felelősséget vállalnia kormányfőként? Főleg, ha történetesen egy családtagjáról van szó?

Ha egy ilyen helyzetben azt állítja, nem foglalkozik üzleti ügyekkel, úgy hogy az OLAF-jelentés előtt is többször felmerült ezeknek az ügyeknek a korrupciós gyanús volta, akkor az nem nyílt beismerés vagy vaskos hazugság?

A helyzet viszont az, hogy ezt az levezetést sokan értjük Magyarországon, mégis csöndben vagyunk. Tűrjük azt, hogy az ország miniszterelnöke egyszerűen hazudjon, sunnyogjon. Tűrjük, mert természetessé vált a hazugság Magyarországon.

Pedig ezt nem kéne elfogadni, mert az ilyen megszokás egy idővel normává válik, ha pedig normává vált, akkor következmények nélkül marad. Ha pedig a hazugság normává vált és következmények nélkül marad, akkor a társadalom működésének elfogadott része lesz. Akkor egy olyan országban fogunk élni, amely hazugságokra épül. És kell-e mondani, hogy hazugságokra nem lehet egyetlen közösséget, vagy társadalmat se építeni? Hogy hazugságokból nem lesz biztonság, béke és jólét, csupán veszekedés, harc és szenvedés?

Nem azért kell felszólalni a mindennapi hazugságok ellen, mert Orbán Viktor patás, vagy mert valaki nem őt kívánja kormányfőnek, hanem azért, mert a hazugság nem válhat egy társadalom normájává.