„a falvakban »színmagyar« és »színcigány« iskolák néznek egymással farkasszemet, a tehetős nyugdíjasoknak telente egyiptomi luxusutat szerveznek az utazási irodák, miközben a legszegényebbek a fagyos utcán a szupermarketek előtt kukáznak – egy szélsőségesen hasadt világ előképei vesznek körül bennünket mindenütt. Jól látjuk ma már: mindezt nem írhatjuk az »átmenet« számlájára – a mi világunk ilyen.”^[1]

Ma van Szalai Júlia 70. születésnapja.  Az évforduló kiváló alkalmat ad arra, hogy mindazok figyelmébe ajánljuk az írásait, akik szeretnék jobban megérteni a magyarországi társadalom kettészakadását, és esetleg tenni is akarnak egy valóban – a szegénységben élőkkel és a cigány magyarokkal egyaránt – közös ország létrehozásáért. ^[2]

Szalai Júlia írásait olvasva megérthetjük, miként történhetett, hogy a rendszerváltás éveiben a társadalom jelentős részét sújtó elszegényedés mellett „észrevétlen maradt az »igazi« szegények évtizedes eredetű, soha fel nem számolt, a kérdéses években viszont leszakadássá mélyülő szegénysége”, és miként vezetett a társadalom végletes kettészakadásához a hazai településfejlődés szélsőséges egyenlőtlensége és a cigány magyarok – jelentős részben a rendszerváltás előtti kényszerasszimiliációs folyamatok zsákutcáiból következő – társadalmi kirekesztődése. ^[3]

Megismerhetjük a társadalompolitika rejtett társadalmi funkcióit, mögöttes társadalmi érdekviszonyait – és szimbolikus jelentőségét. Megérthetjük, hogy a jóléti újraelosztás nem csupán pénzt oszt, hanem „a különböző támogatási formák szimbolikus tartalma” révén legitim vagy megbélyegzett társadalmi pozíciókat – elismerést – is, és ily módon a társadalmi törésvonalak enyhítése helyett azok elmélyítésének és igazolásának is eszköze is lehet. ^[4]

Megtudhatjuk, hogy a szegénységben élők támogatásának az elaprózott, helyi önkormányzati szintű rendszere miért volt már a kezdetektől elhibázott ^[5], és hogy az elvben a szegénység enyhítésére szolgáló segélyezés miként szolgálja a szegénységben élők kiskorúsítását és intézményes elkülönítését, és egyúttal a legrosszabb munkák iránt mutatkozó kereslet szükség szerinti kielégítésének biztosítását ^[6]. Azt is megtudhatjuk, hogy a „munkához jutó legszegényebbek mindenki máson túltéve – az őket sújtó közvélekedésre pedig jócskán rácáfolva – látástól vakulásig dolgoznak”. Ha ugyanis „valami szerencse folytán legalább az informális gazdaságban nagy ritkán munkához jutnak, akkor nemcsak hogy élnek az alkalommal, de többet is dolgoznak mindenki másnál”. ^[7]

Bepillantást nyerhetünk azokba a folyamatokba, amelyek révén a roma diákok az iskolás éveik végére belsővé teszik, hogy „másságuk” a továbbtanulás és munkavállalás terén is másodrendű pozícióra kárhoztatja őket. ^[8]

Feltárulhat előttünk az iskolai elkülönítés abban rejlő társadalmi funkciója, hogy  „a mélyszegénységben élő társadalmi csoportok és a »többi szegény« közötti választóvonalak kijelölésével és intézményesítésével széles alsó-középosztályi rétegek társadalmi pozícióvesztését kompenzálja, a margón kívülre sodródottak elkülönítése révén pedig kidomborítsa az utóbbi csoport relatív fölényét és – elszenvedett veszteségei ellenére töretlen – többségi beágyazódását.”^[9]

Írásai a szegényellenes társadalompolitika 2010 előtti előképeire is emlékeztetnek. Például – közvetlen előzményként – a második Gyurcsány-kormány „Út a munkához” programjára, amit Szalai Júlia nem annak deklarált célja (a segélyezés helyett a „munkahelyteremtés” hangsúlyozása), hanem a szegénység etnicizálása és az etnicizált szegénység intézményesítése szempontjából tartott határkőnek. Ő ehelyett  egy „az állampolgároknak a megélhetés minimális szintjéhez fűződő szociális alapjogain” nyugvó támogatási program (lényegében egy garantált minimumjövedelem rendszer bevezetése) mellett érvelt. ^[10]

Bibó Istvánt 1958-ban a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága „a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedésért” életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A Nincs két ország…? című könyvének epilógusában Szalai Júlia a pert előkészítő kihallgatásoknak a jegyzőkönyvéből idéz, amelyek során Bibót egyebek mellett a forradalom idején és annak leverését követően papírra vetett, programadó dokumentumairól kérdezték. ^[11]

Bibó a vallatások során ismét hitet tett egy olyan egyenlőségelvű demokratikus köztársaság mellett, amely megakadályozza az „ortodox kapitalista, antikommunista és ókonzervatív” restaurációt, a „szocialista vívmányok” megőrzése mellett azonban garantálja „az egyéni szabadságjogok teljességét” (a tulajdon szabadságát is, de csak „a kizsákmányolás tilalma által megszabott körülmények között”), valamint a munkához, üdüléshez és művelődéshez való jogot.

Szalai Júlia értelmezésében Bibó lényegében egy – a szó klasszikus értelmében vett – szociáldemokrata jóléti állam vízióját igyekezett megfogalmazni, „az 1945 utáni társadalomfejlődés elszalasztott, de el nem veszejtett” lehetőségét. A magyar társadalomban ugyanis adott volt az a „kulturális készenlét”, ami lehetővé tette volna, hogy egy „olyan modern berendezkedést hozzon létre, amely minden állampolgára számára garantálja a lét biztonságát és a felemelkedés lehetőségét, s amely a méltóság és az egyenjogúság élő hétköznapi gyakorlataival képes megtölteni a »kis szabadságok« egyetemes szabadsággá szélesítésére hivatott politikai, jogi, közigazgatási és közszolgáltatási intézményrendszert”. ^[12]

Szalai Júlia szerint ezt az eszmét a rendszerváltást követően sem sikerült megvalósítani: az „ideális piac eszmerendszeréhez igazított neoliberális átalakulás” képletével nem a sikeres felzárkózás útjára, hanem inkább a „zsákutcás fejlődés hagyományosnak tekinthető történelmi pályájára találtunk vissza”. ^[13] A változásnak – írta 2007-ben – talán akkor jön el majd az ideje, „ha sokaknak, sokunknak lesz elege abból, amit közös munkával létrehoztunk: a mások megalázásán és kitaszításán épülő féloldalas piacgazdaságból, továbbá a piaci megkapaszkodásunk jegyében mások jogfosztásával »körülírt« szociális jogainkból”.

Abban nem bízott, hogy még idejében rádöbbenünk, hogy a rendszerváltás óta ismét „két országot” építünk, és „jó építőmesterek módjára” észbe kapunk, hogy „az egész építmény egyetlen nagy robajlással a nyakunkba zuhanhat, ha a ház tartószerkezetét idejében meg nem erősítjük”. ^[14]

Abban viszont bízott, hogy a „javító munkához talán megvan még a sebtében félretolt anyag”, és ha végre megkeressük és kinyitjuk azt a dobozt, amibe valamikor régen félretettük, akkor rátalálhatunk arra a bizonyos „kulturális készenlétre”, ami lehetővé teszi, hogy sikerrel nézzünk szembe egy a „szabadságot és jólétet egyszerre szavatolni képes állam”^[15] megteremtésének hatalmas feladatával.

„Nem tévedhetett akkorát a börtönben, hogy a doboz fedelét felnyitva, alján csak porrá zúzott, használhatatlan törmelékhalmazt találjunk” – írta Szalai Júlia Bibóról.

2010 után valóban az egész építmény a nyakunkba zuhant – és immár a harmadik magyar köztársaság romjai között kell azt a bizonyos dobozt tovább kutatnunk. Ehhez nyújtanak fontos segítséget Szalai Júlia írásai.

Julinak sok boldogságot, magunknak pedig sikeres kutatómunkát kívánok.

Címlapfotó: Urbán Tamás, 1970. Fortepan.