Január 8-án, 10-én és 12-én újabb tárgyalási napokra került sor Ahmed H. perében. A szír férfit a 2015. szeptember 16-án, a szerb határ lezárását követő ún. „röszkei zavargásban” való részvétele miatt tartóztatták le, majd a magyar ügyészség terrorcselekménnyel vádolta meg.

2016. november 30-án a Szegedi Törvényszék első fokon bűnösnek mondta ki, és tíz év fegyházra ítélte, azonban 2017 júniusában a másodfokú bíróság ezt az ítéletet – a bizonyítékok nem megfelelő mérlegelése miatt – hatályon kívül helyezte. És bár a Legfőbb Ügyészség kezdeményezésére a Kúria azóta a jogerős ítélet elmaradását törvénysértőnek minősítette, az ügy tárgyalása 2017. októberében újraindult az első fokról.

A vád szerint az, hogy Ahmed H. egy megafonba beszélt a rendőrökhöz, majd – sok társához hasonlóan – 3 tárgyat feléjük dobott, azt jelenti, hogy ő volt a tömeg irányítója, és erőszakos magatartásával kényszeríteni akart egy magyar állami szervet – nevezetesen a rendőrséget -, hogy nyissák meg a határt.

A per politikai természetét illetően nem lehetnek kétségeink, hiszen Orbán Viktor már az Ahmed H. letartóztatása előtti napon egy, a határon elfogott „azonosított terroristáról” nyilatkozott, és a kormány azóta is élénk figyelemmel kíséri az ügyet, olyannyira, hogy az még a legutóbbi Nemzeti Konzultációba is bekerült. Eleinte talán jó ötletnek tűnhetett a dolog, hiszen javában dübörgött a migránspropaganda, és találni kellett neki egy arcot. Ahmed H-nál jobb eszköz pedig sajnos azóta sem került a hatóságok kezére. Hiába parádézik a TEK harckocsija Budapesten, ha senki nem akar robbantani.

Úgyhogy a kormány jobb híján – az abszurd vád és a megsemmisítő másodfokú ítélet ellenére – azóta is képtelen elengedni az ügyet. (Erről jut eszembe: vajon járt már újságíró Mezőlaki Erik Ákosnál, a másodfokú bíróság tanácselnökénél megkérdezni, hogy a „szégyenteljes eset” óta hogyan alakul a karrierje?)

A kommentárok persze a mostani tárgyalások kapcsán sem maradhattak el. Január 8-án Völner Pál és Németh Szilárd is nyilatkozott az ügyben, következetesen terroristának nevezve Ahmed H-t, a kormány pedig „Ahmed H. egy terrorista” címmel jelentetett meg fotóalbumot a saját Facebook-oldalán.

„Ahmed H. egy terrorista”

A tíz képből álló albumban Ahmed H. mindössze hármon szerepel. Az egyiken megalázó körülmények között, bilincsbe verve láthatjuk őt, a másik kettőn – amelyek a „zavargás” napján készültek -, háttal magyaráz valamit. A többi képen rendbontó tevékenységet folytató, vagy éppen a rendőröknek szintén megafonba magyarázó fiatalemberek szerepelnek, ki tudja, miért. Ennek a hátterét a kormány megszokottan egyszerű propagandanyelvezetén megírt kísérőszöveg sem világítja meg. Hiszen ha Ahmed H. „a magyar határ és a magyar rendőrök elleni támadást irányította”, ahogy írják, akkor kérdés, hogy a képeken szereplő másik két megafonos fiatal vajon mit csinált. Nekik is Ahmed H. súgta volna, hogy mit kell mondaniuk a megafonba?

Az album címe és a kísérőszövegben foglalt állítás – „felháborító, hogy a Soros által támogatott szervezetek és a bevándorláspárti brüsszeli politikusok nyomást gyakorolnak a magyar bíróságra egy terrorista szabadon engedéséért”  -, önmagában egy paradoxon.

Mi lehet nagyobb nyomás a magyar bíróságon, mint amikor a saját kormánya előre közli vele, hogy miféle ítéletet vár tőle?

Magyarország kormányától már megszokhattuk ezt a kommunikációs stratégiát, amelynek a lényege, hogy minél nagyobb aljasságokat követnek el, annál hangosabban vádolnak valaki mást ugyanezzel. Még mindig „liberális véleménydiktatúrát” emlegetnek, holott lassan a teljes magyar médiapiacot lefedi az általuk fenntartott terrorsajtó. A civil szervezeteket vádolják a bíróság befolyásolásával, noha ők maguk teszik ezt. Terroristának kiáltanak ki egy embert, aki megafonba beszélt a rendőrökhöz és 3 tárgyat feléjük dobott, miközben az ő közreműködésükkel lett Magyarország az Iszlám Állam negyedik legnagyobb fegyverbeszállítója.

Január 8.

Sajnos a helyzet az, hogy Ahmed H. valójában már nem sok mindenkit érdekel. A januári 8-i tárgyalásra a jelenleg még független sajtó egyetlen munkatársa sem jött el. Csupán néhány jogvédő és aktivista jelent meg (bizonyára csak azért, mert Soros fizette a benzinpénzüket), ezen kívül a kormánymédia két zászlóshajója, az M1 és az MTI. Az M1-től mindig ugyanaz a riporternő jön, aki diadalittasan mosolyog a kamerába, a tárgyalás közben pedig időnként – halkan, de azért elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja – cinikus megjegyzéseket tesz. A tárgyalási szünetben kedélyesen elcseveg az ügyésszel. Ilyen egy sikeres ember, aki biztos a győzelmében. Valószínű, hogy még legalább 4 évig nem kell aggódnia az állása miatt.

Aztán behozzák Ahmed H-t, ezt a sovány, megtört embert. Már lassan két éve, hogy ugyanebben a tárgyalóteremben először láttuk őt. Akkor is magas, maszkos őrök vezették száron, kéz- és lábbilincsben, mint valami veszélyes bűnözőt, aki bizonyára valami őrültséget követne el, ha képes lenne szabadon mozogni.

Ugyanabban a piros kabátban van most is, mint 2 éve minden egyes alkalommal, ha hideg az idő. Ha pedig kicsit melegebb van, akkor meg abban a bizonyos szürke melegítőfelsőben. Néha azon gondolkozom, vajon ezek ugyanazok a ruhák-e, amik rajta voltak, amikor 2015. szeptember 19-én újra belépett Magyarországra.

Hiszen nem sokkal ezután a rendőrök egy vasútállomáson elkapták, azóta pedig börtönben van.

A tárgyalás nagyjából akörül forog, hogy a bíró, Kóbor Jenő szembesíti Ahmed H-t a nyomozás során és a korábbi tárgyalásokon tett vallomásaival, amelyek nem minden esetben egyeznek meg egymással. Szembetűnő, hogy mennyire sarokba szorítva érezhette magát Ahmed H., amikor ezeket a vallomásokat tette. Néha olyan, mintha egyszerűen csak ráhagyná a kérdezőre a válaszokat, máskor heves védekezésbe kezd, sokszor pedig mintha nem igazán tudná, mit is kellene mondania.

Persze valószínűleg az sem segítette a helyzetet, hogy az elmúlt lassan két és fél év alatt Ahmed H-nak már 4 különböző ügyvédje volt. Senki nem foglalkozott vele elég ideig ahhoz, hogy rendesen felkészítsék az esetleges kellemetlen kérdésekre. Az ellentmondásos vallomások tisztázásához mindenesetre most sem sikerül sokkal közelebb jutni, talán azért sem, mert a tárgyalt esemény, a „röszkei zavargás” óta már majdnem két és fél év telt el. Ennyi idő után bárkinek nehéz lenne visszaemlékeznie, hogy mi is történt pontosan.

Az egyik fő téma, amiről szó van, a vádlott dobálása, talán mert a másodfokú bíróság ítélethirdetésekor hangsúlyozta, hogy ennek motivációját és körülményeit az elsőfokú bíróság nem vizsgálta meg. Mikor Ahmed H-t a rendőrök a nyomozás során először kihallgatták, még tagadta, hogy dobált volna valamit a rendőrök felé. Később azonban, amikor megmutatták neki a dobálásáról készült felvételt, azt mondta, eldobott ugyan valamit, de nem a rendőrökre, hanem egy afgán vagy pakisztáni emberre célzott, akivel konfliktusba keveredett, mert az szította a tömeget és elvette tőle a megafont. Az afgánra később több vallomásában is utalt, volt, hogy azt mondta, megütötte, máskor azt, hogy „szidta az anyját”, ez azonban nem volt egyértelmű. Későbbi vallomásaiban viszont azt mondta, hogy már nem emlékszik pontosan a dobálásra, mert ekkorra már öntudatlan állapotba került, a könnygáz és a zűrzavar miatt ideges volt.

A bíró most azt próbálja meg kiszedni belőle, melyik korábbi vallomását tartja fenn. Egy fényképet is mutat neki egy emberről, akit korábban – még a rendőrségi nyomozás során – beazonosított, mint azt a személyt, akivel konfliktusba keveredett. Most is kérdezgeti, hogy ő volt-e az, de Ahmed H. inkább mintha csak ráhagyná. „Hasonlít rá, de már nem emlékszem” – mondja először, de aztán amikor újra és újra megkérdezik tőle, azt mondja, igen, ő volt.

Aztán az ügyész is belekapaszkodik a témába, láthatóan élvezi, hogy érzékeny pontra tapintottak, újra és újra megkérdezi, hogy hogy lehet, hogy az első vallomástételekor még nem emlékezett az afgánra, aztán a videó megnézése után már igen, és hogy lehet, hogy először fizikai, aztán már csak szóbeli bántalmazásról beszélt. Ahmed H. azt mondja, nem emlékszik, miért nem említette korábban az afgánt, de a hatóságokkal mindig együttműködött, és minden kérdésre válaszolt. A bántalmazásról sem beszél egyértelműbben, először azt mondja, az afgán csak agresszívan elvette a megafont és lökdöste, de később, mikor a bíró is visszatér a kérdésre, azt mondja, már nem emlékszik pontosan.

Szóba kerül egy másik felvétel is, ahol az látszik, hogy Ahmed H. lehajol és összetör egy követ. A bíró hosszabb részletet olvas fel egy nyomozati jegyzőkönyvből, ahol egy rendőr és az ügyész vallatták Ahmed H-t. Ahmed H. először ezt sem akarta elismerni, azt mondta, csak azért hajolt le, mert leesett a telefonja, de aztán mégis elismerte, hogy igen, látja, hogy a felvételen kőtörés van. Az egész szövegből érződik az ügyész afelett érzett öröme, hogy az ügyetlen védekezési kísérletet megsemmisítheti:

Ügyész: – Most akkor mégiscsak egy kő volt? Mert mobillal nehéz visszaadni [az afgánnak a verést].

Ahmed H.: – Lehetséges.

Ügyész: – Lehetséges, hogy mobillal akarta visszaadni a verést?

Aztán egy olyan korábbi vallomást is felolvas a bíró, amiben egy nyomozó megkérdezi a vádlottat, hogy követelte-e a rendőröktől, hogy nyissák meg a határt. Ahmed H. szavait ekkor a tolmács úgy fordította: „Bizonyára mondtam ilyet.”  A későbbiekben azonban mindig úgy nyilatkozott, hogy nem követelte, csupán kérte a rendőröket, hogy engedjék be az embereket. A bíró most azt kérdezi, hogy akkor miért mondta a nyomozás során, hogy bizonyára követelte, mire Ahmed H. azt mondja, nem tudja, de nem szokása követelni, hogy nyissák ki az ajtót. Azt mondja, talán azért válaszolt így, mert annyira sokkolta, hogy annak ellenére, hogy békés szándékkal beszélt a rendőrökkel, terrorcselekménnyel vádolták meg, hogy „meghülyült”, nem tudta, mitévő legyen, és elveszítette a fejét. Ez az állapot, amit ebben a válaszában leírt, jellemzi az egész korábban felolvasott vallomásfolyamot.

Január 10.

Mindenki a falra vetített, rossz minőségű felvételt bámulja. A kép jelentős részét sisakos rendőrök foglalják el, akik háttal látszanak, hiszen egy, a magyar rendőrség által készített állókamerás, hang nélküli felvételt nézünk, amely 4 óra hosszú. Messze, a rendőrsorfal előtt, a kerítésen túl, hangyabolyra emlékeztető embertömeget láthatunk, ők a szerb oldalon lévő menekültek. A tárgyaláson a bíró azt nézi, hogy mikor látszik Ahmed H. és mit csinál.

Az első fél órában úgy tűnik, semmit. Nem jelenik meg a felvételen, a tömeg pedig az ő „irányítása” nélkül is javában tüntet. Ebben a részben a főszerepet egy, a rendőrtanúk vallomásaiban is gyakran emlegetett zöld pólós férfi játssza. Nagy szerencséje volt ennek az embernek, hogy őt nem kapták el a rendőrök. Ha így lett volna, a propaganda céljait Ahmed H-nál ezerszer inkább szolgálhatta volna. Viselkedése ugyanis meglehetősen izgága, folyamatosan magyaráz és gesztikulál a rendőrök felé, rendszeresen a kerítésre mászik és onnan szónokol. Beszél azzal a rendőrségi tolmáccsal, akivel később Ahmed H. a kommunikációt megtagadta, és kinyújtott tenyerével – a bíró megállapítása szerint – 5-öt mutat. Később két ujját V alakban felmutatja. Ezeket talán azért hangsúlyozza ennyire a bíró, mert a vád szerint Ahmed H. a rendőröktől a határ megnyitását követelte, amire először 2 órát, aztán 10, végül csak 5 percet adott. Ez a vád leginkább a rendőrtanúk vallomásain alapszik, akik szerint ezt vagy azt „mutogatott” a kezével. Más tanúk azt vallották, láttak ilyesmit, de nem Ahmed H-tól, hanem ettől a zöld pólós embertől.

Miközben a zöld pólós beszél, a tömeg egyes tagjai – láthatóan mindenféle külső „irányítás” nélkül – azon igyekeznek, hogy benyomják a kerítés kapuját, ami elválasztja őket a magyar területtől. Aztán egyszer csak a vádlott is megjelenik a tömegben, a bíró megállapítása szerint „érdeklődve figyel”, elmegy, aztán megint visszajön és nézelődik.

A tömeg tüntet, tapsol és a kaput rángatja, ő pedig nézelődik és sétálgat. Ilyenek ezek a terroristák. Aztán megint elmegy.

Aztán a tömeg benyomja a kaput, a rendőrök pedig könnygázt fújnak rájuk. Ekkor kezdődik el a dobálás, a tömegből egy bot és műanyag palackok repülnek a rendőrök felé.

Ahmed H. aztán végül csakugyan megjelenik az első sorban, ez viszont már akkor van, mikor a tömeg a kaput kinyitotta, és a rendőröktől a tömeget már csak egy kordon választja el. A rendőröknek kezd magyarázni és „mutogatni”. Igaz, ezt sokan mások is csinálják.

Ahmed H. egy darabig csak áll a tömegben, aztán olyan mozdulatot tesz, mintha a rendőrökkel akarna beszélni , majd hozzákerül a megafon. Látszik, hogy a rendőrökhöz beszél a megafonba, aztán két rendőr – akiket később a tárgyalásán tanúként is kihallgattak – odamegy és beszél vele. Aztán Ahmed H. átadja a mikrofont másnak, fejét a tenyerébe temetve áll. Aztán kicsit később látható, hogy a skandáló tömeg felé fordulva gesztikulál, mire azok abbahagyják a skandálást. Majd nemsokára el is tűnik a képből.

A tömeg tagjai eközben – bár „vezetőjük” nem különösebben igyekszik irányítani őket – továbbra is aktívan dobálóznak, többször is benyomják a kaput, a rendőrök pedig könnygázzal és vízágyúval oszlatnak, és visszazárják a kaput. Ahmed H. egy jó darabig nem látható.

A tárgyaláson meg is jegyzi, hogy „milyen terrorista vezető az, aki 3 órája nem csinál semmit?”

Aztán egy adott ponton újra feltűnik, és ekkor látható, hogy a rendőrök felé dob 3 tárgyat. A bíró újra faggatni kezdi, az ügyész erre ráveti  magát, megjegyzi, hogy látható, hogy közel áll a rendőrökhöz és nem 30-50 méterre, mint annak idején az első vallomásában mondta. Ahmed H. úgy tűnik, kissé megtört. Azt mondja, igaz, látja a felvételen, hogy dobás közben közel áll a rendőrökhöz, de mikor vallatták, nagyon meg volt ijedve, ezért „bármit mondott”. Azt mondja, igen, látja, hogy a rendőrökre dobott, de nem ez volt az eredeti célja. Közvetíteni szeretett volna a tömeg és a rendőrök között, nem az volt a célja, hogy bárkit is bántson. Mikor a rendőrök könnygázt fújtak a szemébe, nagyon ideges lett. Van, amikor az ember elveszti a fejét, és nem tudja, mit cselekszik, mondja.

Később látszik, hogy a tömeg egyes tagjai immár többedszerre próbálják kinyitni a kaput, ekkor Ahmed H. is látszik, amint „matat” a kapu zárjával, de aztán az is, hogy egy fehér pólós férfit ugyanebben megakadályoz. Végül a kapu kinyitásában nem vesz részt. A tömeg egy részének ekkor már sikerült egy „oldalsó bejáratot” kibontani a kerítésből, és elkezdenek a magyar területre beszivárogni. Ahmed H. is ezen lép be.

Miután „terrorcselekményét” végrehajtotta, bejön, és felsegít valakit a földről, aztán egy beteg lányt segít átvinni a magyar oldalra.

Január 12.

Ezen a tárgyaláson több rövidebb felvételt láthatunk, egy részüket a média, másik részüket rendőrök készítették. Völner államtitkár úr nyilatkozatában találóan jegyezte meg, hogy „ugyan senki nem sérült meg súlyosan, és nem voltak halálos áldozatok, mint a főhírekben szereplő terrorcselekményeknél, egy ilyen terrorcselekménynél az előkészület és a szándék is büntethető.” Ha az előző felvételen csupán a nyers tények szerepeltek, itt már világossá válik Ahmed H. szándéka is. Szerencsére a legtöbb felvételnek ezúttal hangja is van, úgyhogy többször jól kivehető, mit mondott a vádlott. Semmi olyat, ami „terrorista” szándékra utalt volna.

Az első felvétel akkor készült, amikor a tömeg már elkezdett beszivárogni Magyarország területére. Ahmed H. a menekülteknek arabul azt mondja: „Takarítsátok a teret”. Ezt többször is elmondja. A következő videókon látszik az is, amikor segít behozni Magyarországra egy beteg lányt. Aztán egy újabb felvételt látunk, ami a tömeg magyar területre való bejövetelét örökíti meg.

Az emberek feltakarítják az eldobott tárgyakat az útból, éljeneznek és azt kiabálják, „Thank you, Hungary”. A kormánypropaganda legendáival ellentétben egyáltalán nem viselkednek erőszakosan.

Két felvétel van, ami a szerb oldalról is megörökíti Ahmed H. dobálását. Az egyiken csak az látszik, hogy eldob valamit, a másik az a bizonyos „kőtörős” videó. Itt az látszik, hogy eldob valamit, aztán csakugyan lehajol, és a földhöz vág valamit – feltehetően egy követ, hogy kisebb darabokra törjön -, aztán egy kődarabbal a kezében kisétál a képből.

A leglényegesebb felvételt, amiről Ahmed H. ügyvédje, Bárándy Péter hosszan beszélt a másodfokú tárgyaláson tartott védőbeszédében, a végére hagyja a bíró. Ez az egyik fontos bizonyíték, amit az előző elsőfokú bíróság egyáltalán nem vett figyelembe döntésének meghozatalakor.

A felvételt egy rendőrnő készítette a magyar oldalról, hosszan látszik és hallatszik is rajta, hogy mit mond és hogyan viselkedik a vádlott. Ez még jóval a dobálása előtt van. A felvételen egyetlen erőszakos szó vagy gesztus sem látható a részéről.

Azt látjuk, hogy Ahmed H. a kerítésnél áll, és a megafonba angolul beszélve kétségbeesetten keresi a rendőrökkel való kommunikáció lehetőségét.

„Beszélünk angolul, nem akarunk arabot. Ne, ne, beszélünk angolul, senki nem beszél Magyarországon angolul?” – kérdezi, de a rendőrök, úgy tűnik, nem válaszolnak neki.

Ahmed H. a tárgyaláson azt mondja, ezt azért mondta, mert nem akart a rendőrség tolmácsával beszélni. A tolmácsról a tömegben az terjedt, hogy hazudik, ezért egyenesen egy rendőrrel szeretett volna beszélni.

Aztán folytatódik a felvétel: „Kérünk valakit, aki tud angolul, kérlek, kérlek, szeretünk titeket!”, mondja, majd így folytatja: „Szeretjük a rendőröket és Magyarországot, a gyerekek a probléma, meg kell értenetek, kérlek, vannak beteg emberek, vannak gyerekek, kérlek, szeretünk benneteket, kérlek, kérlek.” Ezután hallatszik, hogy az „erőszakos” tömeg is azt kezdi el skandálni, hogy „We love you”. Ilyen az, amikor egy terrorista erőszakos cselekményekre buzdít, és hergeli a tömeget, nem igaz?

Később az is hallható, hogy azt mondja: „Fiúk, légy szíves senki se dobáljon senkit”, aztán a rendőröktől azt kérdezi: „Barátaim, mit kell tennünk?” Végül az is hallatszik, hogy egy rendőr azt mondja neki, menjenek a tranzitzónába, meg is mutatja, merre, mire Ahmed H. azt kérdezi: „Mit fogunk ott csinálni?”

Az egyébként ezen a felvételen is látszik, hogy a tömegben nem Ahmed H. volt az egyedüli hangadó. A megafont időnként átadja másnak, de leginkább ők is csak a kommunikációt keresik, sikertelenül.

A bíró bejelenti, hogy a tárgyalás márciusban folytatódik. És noha a januári napokon előkerült bizonyítékok egyike sem árulkodik terrorista „előkészületről és szándékról”, sőt, éppen ennek ellenkezőjét támasztják alá, nagyon kétséges, hogy az ítélet meghozatalakor a bíróság képes lesz-e ellenállni a politikai nyomásnak.