A csütörtöki katalán választások kimenetele alig lehetne bizonytalanabb, és a spanyol kormányfő, Mariano Rajoy ígéretével ellentétben, a normalizációnak még nem sok jelét látni. A pártok és a spanyol véleményformáló erők többsége nagyon is érdekelt a konfliktus fenntartásában, és nem igazán látszik, hogyan kerekedhetne felül ezen a megosztottságba lassan belefásuló katalán társadalom.

Masszív – 80 százalék körüli – részvételt várnak a közvélemény kutatók a csütörtöki katalán választáson:

az amúgy is magas szavazási kedvet tovább növeli, hogy munkanap lévén a dolgozók több órás szünetet kapnak, hogy az urnákhoz járulhassanak.

A spanyol politikai és médiaharcok továbbra is szinte kizárólag e téma körül forognak, és a kurtára fogott kampányidőszakot hiába árasztották el a felmérések, talán sosem volt bizonytalanabb egy országos szempontból ily fontos választás eredménye, pláne kimenetele. Megpróbálunk néhány támpontot adni, mire lesz érdemes figyelni.

1.

Kapitális kérdés, hogy melyik párt nyeri a választást, bár ez egyáltalán nem garancia arra, hogy kormányozhat is.

A kutatók ősz eleje óta a függetlenségpárti Köztársasági Baloldalt (ERC) mérik első helyen, de a ma is börtönben csücsülő volt katalán gazdasági miniszter, Oriol Junqueras pártja a biztos győzelemtől mára odáig jutott, hogy le is csúszhat az első helyről. Legfőbb riválisa a jobbközép Ciudadanos (C’s), a „katalán szemmel és spanyol szívvel”, de főleg óriási erőbedobással kampányoló erő, amely 11 éve Katalóniában született, Ciutadans néven, és az egész katalán mizéria legnagyobb győztese lehet országos szinten is.

Az ERC, amely jelenleg a katalán paletta legrégibb pártja, évtizedek óta marginális erő, csupán a 2014-es EP választáson nyert, és alig 5 évig kormányzott Franco halála óta, de most mégis van esélye arra, hogy a nacionalistáknak oly kedves történelmi párhuzammal, a börtönből szabaduló Lluís Companys után 81 évvel, újra Katalónia élére álljon.

A C’s győzelme szintén óriási eredmény lenne a spanyol nacionalizmus fáklyáját a kormányzó Néppárttól (Partido Popular, PP) elragadó formációnak, csakhogy félő, hogy az elnökjelölt Ines Arrimadas-szal senki nem akarna kormányozni a PP-n kívül, vagy ha a szocialisták be is adnák a derekukat, nem lenne meg a szükséges többségük, azaz 68 képviselő.

Ha nagyon szoros a verseny, akkor majd külön lehet veszekedni azon is, hogy a kampány két legfőbb riválisa közül ki az első párt: a kutatók szerint a demográfia és a választási rendszer sajátosságai miatt az ERC kevesebb szavazattal is szert tehet több képviselői székre.

2.

Madridban amiatt is eléggé izgulnak, hogy ki végez az utolsó helyen, erre ugyanis nagy esélye van a kormánypártnak: a PP akár felezheti is eddig se nagy, mindössze 11 fős képviselői csoportját. Külön megalázó lesz, ha az antikapitalista és szeparatista CUP mögött végeznek az „egy és oszthatatlan Spanyolország” katonái. Ne feledjük, hogy jelenleg, az autonómia felfüggesztésével ez, a jelenleg minimális népszerűségű párt kormányoz de facto Katalóniában, a „demokrácia és az alkotmány” nevében.

3.

A második helyért is kemény verseny folyt, néhány napja még a Ciudadanos sarkában voltak a szocialisták (PSC) és az autonómiát évtizedeken át, szinte folyamatosan kormányzó egykori CiU, ma Puigdemont nevével fémjelzett, és újra nevet váltott választási koalíció: Junts per Catalunya (JxCat).

A videókonferenciákon keresztül, Belgiumból kampányoló ex-elnök, aki várhatóan a szilveszteri jelmezbálok legnépszerűbb motívuma is lesz, beugró epizódszereplőből, súlyos válsággal küzdő pártjának legfőbb adujává vált.

Pláne úgy, hogy egyes számú riválisa, Junqueras a rácsok mögött kevésbé mozgékony, mint az emigráció védettségéből, és amúgy némi kormányzati hátszéllel kampányoló Carles. (Aki minél több szavazatot szív el az ERC-től, annál esélyesebb Arrimadas a győzelemre, ami mégiscsak jobban mutatna a nemzeti címlapokon, mint a börtön kapuja.)

A némileg tündérmesei hangulatban, száműzött királyfiként versenyző Puigdemont-nal szemben Miquel Iceta, a szocialisták helyi vezetője a realista „megoldások” nevében kampányol. A közvélemény-kutatások szerint ő is jelentős erősödésre számíthat, ami már sikernek számít a keményvonalas szoci maggal szemben jóval nyitottabb és kompromisszumkereső Iceta számára, aki még azt is megkockáztatta a kampány során, hogy jó lesz amnesztiában gondolkozni a „politikai foglyok” esetében.

4.

Ezeknek a pártoknak totál bizonytalan eredményei is befolyásolják majd a választás másik Nagy Kérdését: lehet-e a függetlenségpártiaknak kormánytöbbsége?

Erre a kutatások szerint kicsi az esély, bár az utóbbi napokban már csak Andorrában publikált, Spanyolországban tiltott szondák szerint mintha feljövőben lennének a „szeparatisták”.

Az „alkotmánybarát” táboron belül jóval nagyobbak az ellentétek, és még egy kutatásban sem tudtak felülemelkedni az országveszejtő katalánokon, szóval az ő győzelmük nemcsak nagy meglepetés lenne, de a folytatás is sok problémát ígérne.

Ha a 3 függetlenségpárti erőnek (ERC+JxCat+CUP) mégis összejönne a 68 képviselő, akkor nem lennénk holnap este Mariano Rajoy helyében, az nagy bukta lenne ugyanis, méghozzá a nemzeti média, a szocialisták, és általában a spanyol elit óriási erőfeszítései és olykor kifejezetten nevetséges/szégyentelen propaganda fogásai ellenére.

5.

Az is érdekes kérdés, összejöhet-e egy baloldali többség a választások nyomán.

Ahogy erről korábban is írtunk, a nacionalista problematika „átvágja a spanyol baloldal gerincét”, és sok esetben ellehetetleníti a progresszív politikák győzelmét, azok társadalmi támogatottsága ellenére. Nagy rejtély, hogy a megnövekedett részvétel mellett hány képviselőt tud megőrizni a második tartományi választására nevező és jelenleg 10 fős CUP, illetve az is, hogy mi lesz a Podemos és az Ada Colau nevével fémjelzett baloldali erők összefogásából (CeC).

Az utóbbiak képviselték egyedül a két pólus közötti, a kampány során, ha lehet, még jobban eltávolodó táborok közti tárgyalás, kompromisszumkeresés eszközeit – amiért kaptak hideget, meleget mindkét oldalról. Mégis nagy esély van rá, hogy ha sikerül megőrizni 11 fős csoportjukat, ők válhatnak a mérleg nyelvévé, és az általuk állított feltételek meghatározhatják a jövendő kormány programját.

Ellentétben a spanyol mérvadó sajtó többségével a kb. „Közös Katalónia” névre keresztelt koalíció esetleges jó eredménye fontosabbnak tűnik számunkra Arrimadas és a C’s győzelménél.

Mert egyszer talán majd hozzá kell látni ahhoz is, hogy a katalán krízis hátterében szabadon mutyizó és elnyomó politikákat kontroll nélkül szervező erők által előmozdított polarizáció helyett, valaki egy asztalhoz ültesse a kibékíthetetlenné maszkírozott arcokat.

És esetleg egy közös jövőről, például az ahhoz szükséges szociális, igazságos és fenntartható politikákról is szó essen, ha elcsitult a kardcsörtetés, zászlófelvonás meg himnuszéneklések zaja. A legnagyobb kérdés, hogy erre vajon lesz-e esély december 22 után.