Borsod-Abaúj-Zemplén megyében annyi halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) gyerek jár általános iskolába, mint 10 másik megyében – derül ki az Oktatási Hivatal adataiból.

Megdöbbentő?

Pedig így van: az országban óriási különbségek vannak. Míg Borsodban több mint 13 ezer HHH-s gyerek jár általános iskolába, addig Fejér megyében csak valamivel több mint 600, Somogyban 2.500, Hajdú-Biharban 6.300, és így tovább. Óriási a szórás, jól mutatva, hogy az ország egyes régiói teljesen leszakadtak, és ennek a gyerekek borzasztó nagy kárát látják.

Pedig akár lehetnénk optimisták is, hiszen ha az adatokat böngésszük, feltűnhet, hogy 2012-höz képest jelentősen csökkent a hátrányos helyzetű gyerekek száma az oktatási intézmények minden típusában.

Mondok egy példát:

Míg 2012-ben Borsodban 25.940 hátrányos helyzetű (HH) gyerek járt általános iskolába, addig 2017-ben már csak 6.783.

És ugyanígy, míg Szabolcsban öt évvel ezelőtt 13.059 HH-s gyerek vett részt valamilyen középfokú oktatásban, addig idén már csak 2.843. Országosan 2012-ben minden intézménytípusban (óvoda, általános iskola, középfokú oktatási intézmény) 165.435 HHH-s diákot tartottak számon, 2017-ben viszont már csak 98.950-at.

Nagy örömre azonban nincs okunk, ugyanis az, hogy az elmúlt 5 évben ilyen drasztikusan csökkent a hátrányos és a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek száma, koránt sem jelenti azt, hogy a hátrányos helyzet okait sikerült felszámolni.

Nem, nem erről van szó, hanem egy sokkal egyszerűbb (és máshol is alkalmazott) trükkről: megváltozott azon kritériumok rendszere, amelyek alapján egy gyereket egyik vagy másik kategóriába sorolnak.

2013 szeptemberétől változott a jogszabályi környezet, és szigorították azokat a feltételeket, amelyek alapján valaki jogosult lehetett a hátrányos vagy a halmozottan hátrányos helyzetű besorolásra. Sokan tehát azért estek ki ezekből a kategóriákból, mert az új rendszer szerint az már nem tekinthető hátrányos helyzetnek, ha a szülőknek „csak” rossz az anyagi helyzete, ehhez még egy feltételnek (rossz lakás, munkanélküliség vagy alacsony iskolai végzettség) meg kell felelni, a halmozottan hátrányos helyzethez pedig ezen feltételek közül legalább háromnak teljesülnie kell.

Ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag azoknak a gyerekeknek, akik korábban HH-s vagy HHH-s besorolás alá estek, a helyzete semmit sem javult, ám kihúzták alóluk azt a szociális védőhálót, ami még így-úgy megpróbálta fenntartani őket.

Papíron tehát sikerült valamennyit kozmetikázni a számokon (bár azért azt jegyezzük meg, hogy még így is több mint 86 ezer HH-s és közel 100 ezer HHH-s gyerek van a rendszerben!), de a valóságban inkább arról van szó, hogy sokan azok közül a családok közül, akik korábban jogosultak voltak valamiféle támogatásra helyzetükből fakadóan, immár ezt a segítséget sem kapják meg, tehát bár a statisztikai táblázat alapján a helyzetük javult, a valóság ennek épp a fordítottja.

És ez itt az egész probléma gyökere: beszélhet a kormány a gyermekszegénység és a gyermekéhezés felszámolásáról, és sok hasonló, adatsorokban megvalósuló eredményről, minden csak porhintés, a kellemetlen valóság kozmetikázása.

Főleg, hogy az iskola az ő egyenlőtlen helyzetükön általában véve nem segít, de tovább mélyíti ezt a szakadékot – gondoljunk csak a PIRLS-kutatás eredményeire, amelyekből elég jól kiderül, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket az iskolarendszer újratermeli és megerősíti, hátrányos helyzetbe hozva azokat a diákokat, akik olyan családi környezetben nőnek fel, ahol korlátozva van a tanulást elősegítő forrásokhoz való hozzáférésük.

Így meg aztán pláne nincs okunk az örömre. Főleg, mivel ezek azok a diákok, akik egy idő után jó eséllyel szorulnak ki az iskolákból (köszönhetően a tankötelezettségi korhatár lecsökkentésének), így elveszik tőlük a jövőjüket.