A címben szereplő háromnegyed természetesen 750000 (hétszázötvenezer) új munkahely. Ennyi jött létre a kormány jóvoltából 2010 óta, állítja Pölöskei Gáborné, az NGM helyettes államtitkára. Egészen pontosan azt mondta, hogy „az utóbbi hat évben mintegy 750000-rel nőtt az új munkahelyek száma”.

Nos, ha pusztán a KSH által közölt foglalkoztatottsági adatsort nézzük, akkor a 2010-es 3732,4 millióhoz képest 2016-ban 4351,6 milliót találunk, ami kétségtelenül impozáns 619,2 ezer fős növekedést jelent a foglalkoztatottságban. Ha a legfrissebb KSH foglalkoztatottsági gyorsjelentés adatát vesszük alapul, akkor még szebbek a számok: ez 4445,1 ezer fő foglalkoztatottat jelez, így a különbség már 712,7 ezer fő. Majdnem megvan az a bizonyos 750 ezer. Mintegy.

Kár, hogy a KSH jelentéséből az is kiderül, hogy abból a bizonyos 4445,1 ezerből 105,8 ezren külföldi telephelyen dolgoznak (jellemzően Ausztriába ingáznak), 186,6 ezren pedig közfoglalkoztatottak, ami ugyebár nehezen tekinthető klasszikus munkahelynek, tekintettel a minimálbér alatti bérezésre, valamint a közfoglalkoztatottság időszakos jellegére. Ezeket levonva 4152,7 ezer foglalkoztatott marad, azaz a növekedés csupán 420300 (és nem 750000) a 2010-es bázishoz képest. „Ez is szép teljesítmény!” – mondhatnánk, de mielőtt ezt mondjuk, még pár megjegyzés ide kívánkozik.

Az első megjegyzés, hogy bár elemzői körökben evidens, hogy a bázis kiválasztása erősen befolyásolja a kapott eredményt (differenciát vagy arányt), de talán nem árt erre ismételten felhívni a figyelmet. Ha nem a 2010-es rekord alacsony^[1] foglalkoztatottsághoz képest nézzük a változást, hanem mondjuk a 2007-es utolsó békeév adatához képest, akkor a növekedés csupán 250700 (a 2007-es adat 3902,0 ezer fő).

A második megjegyzés, hogy a foglalkoztatottak egy része dolgozik a versenyszférában, másik részét a költségvetési szektor foglalkoztatja (köztisztviselők, közalkalmazottak, stb.). A piaci munkahelyek számának növekedése az általános megítélés szerint örvendetes, ám sokkal kevésbé van egyetértés az állam által foglalkoztatottak számának növekedésének pozitív megítélésében. A foglalkoztatottsági adatok szerint Magyarországon 2010-2016 között 124900 fővel növekedett a költségvetési szektorban foglalkoztatottak száma. Vagyis a 2010-es bázishoz képest létrejött 420300 új munkahely jelentős részét (nagyjából 30%-át) ténylegesen a magyar állam hozta létre. Ennek akár örülhetünk is, de mégsem tudunk, hiszen tudjuk azt, hogy ezen új (állami) munkahelyek egy része olyan intézkedések nyomán jött létre, mint például a KLIK felállítása. A fentiek alapján kijelenthetjük^[2], hogy a piaci munkahelyek száma csak kb. 300 ezerrel nőtt a válság óta.

A harmadik megjegyzés, hogy az előbbiekben is használt KSH adatsorból kiderül az is, hogy az alkalmazásban állók száma 276000 fős növekedést mutat 2010 és 2016 között (versenyszféra és állam együtt), míg a foglalkoztatottak számában 619200 fős növekedést látunk azonos időszakot tekintve. A jelentős különbség (343200) egy része a közfoglalkoztatottak, egy része pedig a külföldre ingázók számából fakad, egy része viszont a mutatók eltéréséből fakad. Miben áll ez az eltérés?

Az „alkalmazásban állók” mutatót a következőképpen kell értenünk: „2004-től alkalmazásban állónak tekintendő az a munkavállaló, aki a munkáltatóval munkavégzésre irányuló jogviszonyban áll, s munkaszerződése, munka-megállapodása alapján havi átlagban, munkadíj ellenében legalább 60 munkaóra teljesítésére kötelezett, függetlenül attól, hogy foglalkoztatása a munkáltatónál főállásban vagy ún. további munkaviszonyban történik.”

Foglalkoztatottnak pedig az számít a KSH módszertan szerint, „aki az adott héten legalább egy órányi, jövedelmet biztosító munkát végzett, illetve rendelkezett olyan munkahellyel, ahonnan átmenetileg (betegség, szabadság stb. miatt) volt távol”. A különbség: havi minimum 60 óra, illetve a heti legalább egy óra (havi 5 óra, ha jóindulatúan négy és fél munkahéttel számolunk) jelentős. A különbségből pedig az következik, hogy a foglalkoztatottsági adat jelentős számban (tízezres) mutat olyan „foglalkoztatottakat”, akik alkalmi munkákból élnek, akik nemhogy a teljes, vagy a fél, de a negyed állásnak sincsenek még a közelében sem.

Akkor most nem örülhetünk a foglalkoztatottság növekedésének?

De igen, örülhetünk. A hazai foglalkoztatottsági mutató a legalacsonyabbak között volt az Európai Unióban 2004-es csatlakozásunk idején. Ha vesszük a fáradtságot és keresgélünk egy kicsit a magyar gazdasági növekedéssel, a reálgazdasági felzárkózással, a gazdaságpolitikai ajánlásokkal foglalkozó hazai szerzők és szervezetek, valamint nemzetközi szervezetek által publikált anyagok között, akkor gyakorlatilag nem találunk olyat, amely ne ajánlotta volna (helyesen) a munkaerő-piaci aktivitás és a foglalkoztatás növelését.

Az Európai Unió Tanácsa által kiadott 2017-es ajánlás így fogalmaz: „A magánszféra munkahelyteremtésének, továbbá a több mint 200 000 embernek munkát adó közmunkaprogramnak köszönhetően – amely utóbbi továbbra is a legjelentősebb aktív munkaerő-piaci intézkedés Magyarországon – a foglalkoztatás minden korábbinál magasabb szintű.” A növekvő foglalkoztatás tény, ami valóban pozitív fejlemény a múltbéli állapothoz képest, még akkor is, ha a növekedés jelentős része nem piaci munkahelyek létrejöttéből fakad.

Mindazonáltal egy dolog egy makrogazdasági mutató pozitív irányú elmozdulásának örülni – még ha vannak is, lehetnek is viták az alkalmazott eszközöket illetően (pl. a rokkantsági nyugdíjjogosultságok felülvizsgálatának és szigorításának mikéntje és hogyanja) – és más dolog hamis (kormány)propagandát előadni, ahogyan azt Pölöskeiné teszi.

^[1] A 2008/09-es pénzügyi és gazdasági válság (recesszió) következtében zuhant a foglalkoztatottság és nőtt a munkanélküliség Magyarországon (is).

^[2] Apró módszertani csúsztatás: a foglalkoztatottak számának növekedése 2010-2017-re vonatkozik, míg az állami alkalmazottak számának változása 2010-2016.