Az itt következő gondolatmenettel Alain Badiou, Kelet-Európában ma megátalkodottan korszerűtlenül hangzó és jobb esetben csak gyanakvást keltő, valójában annál időszerűbb kérdéséhez szeretnék csatlakozni:

le kell-e mondanunk a kommunizmus elképzeléséről?

Ahhoz, hogy ezt a kérdést feltegyük, nem szükséges kommunistának lennünk. Én magam például nem vagyok az, mert a politikai közösség megkonstruálását egyedül és kizárólag a demokráciában látom lehetségesnek, míg a kommunista mozgalom politikai hagyományában ez a feltétel nem elemi fontosságú. Ezért nem vagyok érdekelt a kommunista eszme megőrzésében. De úgy vélem, egy olyan korban, amikor a szovjet típusú diktatúrák bukása után a nyugati szociáldemokrácia eszköztelenül és a gondolati innováció képessége nélkül néz szembe az északi világban a kapitalizmus korporatív fasiszta változatának újbóli térhódításával, szükségszerű, hogy újragondoljuk a huszadik század ideológiáinak és politikai diszkurzusainak történetét, a hozzájuk fűződő viszonyunkat.

Sinkó Ervin Egy regény regénye című könyve személyes dokumentum, és mint ilyen, az egyik legjelentősebb alkotás azoknak a műveknek a sorában, amelyek feltárják, hogyan és milyen következményekkel szembesült a harmincas évek kommunista értelmisége a sztálini Szovjetunió államgépezetével és az általa kifejlesztett mentalitásokkal, magatartásokkal. Dokumentumként egyedülálló a könyv, hiszen vagy emberfeletti vakmerőség, vagy semmivel sem igazolható biztonságérzet szükségeltetett ahhoz, hogy valaki naplót vezessen a harmincas évek közepének Moszkvájában. Amit ő leírt, annál sokkal kevesebbért is megkínoztatás, száműzetés vagy kivégzés járt, és ettől az sem védte volna meg, hogy nem volt szovjet állampolgár. Így az sem kisebb szerencse, hogy a kéziratot 1937-ben ki tudta csempészni az országból.

Sinkó könyve azonban nem csak egyedülálló dokumentumjellege miatt emelkedik ki a kor Szovjetuniójában keletkezett szövegkorpuszból, hanem azért is, mert miközben rendkívül éles szemmel ábrázolja és értékeli mindannak az általános tanulságait, ami az Optimisták kéziratával kapcsolatban történt vele ‒ egy sor hátborzongatóan lényeglátó megállapítást is megfogalmazva ‒, azt is mindvégig érzékelteti, mit jelent tulajdonképpen kommunistának lenni, mi a világ kommunista hipotézise, és hogy milyen feloldhatatlan helyzetet jelent a tény, hogy nem lehet kommunistának lenni a kommunista párton kívül. Sinkó ugyanis kommunista maradt akkor is, amikor nemcsak a Szovjetunióval kapcsolatos illúzióival kellett gyökeresen leszámolnia, de a francia antifasiszta értelmiség sztálinizmussal szemben elnéző magatartását is kénytelen volt egyre kritikusabban szemlélni, és Babel meghasonlását közelről nyomon követve az emberi minőségekbe vetett hite is megroppant.

A Szovjetunió léte mint tragédia és a kommunizmus

A kommunista eszme Badiou egyszerű megfogalmazásában azt jelenti, hogy a munkásosztály, a kiszolgáltatottak mindenkori alávetettsége az uralkodó osztálynak nem szükségszerű, hogy tehát „a gazdagságot kezükben tartó és mozgató embereknek az – államhatalom képében kikristályosodó – oligarchikus hatalma gyökeresen felszámolható”, és így megszüntethető az állam elkülönülése a Gramsci által leírt civiltársadalomtól.

A kommunizmus mint meggyőződés e kétségtelenül meglehetősen tág meghatározásnak az értelmében kettős természetű: a történelemre vonatkozó filozófiai gondolat és a történelemnek még nem részét képező jövőre vonatkozó elgondolás, hit.

Sinkó is ekképpen érti saját kommunista voltát, és feltéve, sőt meg is engedve, hogy a koncepciós perek vádpontjai igazak, csakis ennek a hitnek a szempontjából hajlandó érzékelni az államépítő párt által okozott tragédia mélységét.

A könyv végén így ír a perek áldozatairól:

„Függetlenül attól, hogy mi okból vádolták őket a hatóságok, illetőleg ők önmagukat, és hogy mi igaz ezekből a vádakból, mindezek az életrajzok emberekről beszélnek, akiknek hite a proletáriátus világmegváltó hivatásában nem volt szalmalángszerű lelkesedés, hanem szenvedély, mely egész életük útját megvilágította; ezt a hitüket nem tudták se börtönök, se üldözés, se erőszak, senki és semmi se tudta elhomályosítani. Egész életükkel ennek a hitüknek az erejéről tettek tanúságot ‒ egész életükkel ‒ mindaddig, míg meg nem érték Sztálin Szovjetunióját. Az ő eszményeiknek és hitüknek legnagyobb világtörténelmi győzelme, az ő harcuknak és évtizedes kitartásuknak és szenvedéseiknek igazolása volt, hogy megvalósult a Szovjetunió. És a sztálini Szovjetunió volt az, melynek sikerült olyanná tenni, amilyenné addig senki és semmi se tudta tenni őket, emberekké, akik elvesztették a hitüket, hűtlenek lettek saját eszményeikhez, önmagukhoz, egész addigi életük nagy szenvedélyéhez.”

Sinkó kérdése az, van-e erre Sztálinnak, a Szovjetuniónak mentsége. A mi mai kérdésünk természetesen egészen más.

Vajon a Szovjetunió léte mint tragédia mennyiben fakad a kommunista eszme lényegéből? Mi egyáltalán a kommunista eszme a Szovjetunió léte felől nézve?

Mert az nyilvánvaló, hogy a nagy történelmi projektum kudarcáért nem tehető felelőssé egyedül Sztálin vagy a sztálinizmus. 

Badiou tág meghatározására éppen azért van szükségünk, hogy ne azonosítsuk a kommunizmus eszméjét a huszadik századi kommunista pártok programjaival és hatalmi gyakorlatával. Ugyanakkor azt sem véthetjük szem elől, hogy Badiou meghatározása mögött egyfajta tragikus világlátás megrendültsége húzódik meg, ami persze messzemenően indokolt. Előbb Sartre egyik interjúrészletét idézi, amely szerint ha a kommunista hipotézis helytelen, akkor az ember életét semmi sem különbözteti meg a termeszekétől, majd hozzáfűzi, ha a kapitalizmus feltételezése helyes, vagyis az, hogy a közösségi és a magánlétezés alapja a verseny, a szabad kereskedelem és a kis élvezetek summázata, továbbá azok a kizáró diszkurzív gyakorlatok és a kizárás végrehajtásáról gondoskodó intézmények, amelyek megvédik a verseny nyerteseit a gyengébbek vágyaitól, akkor az ember élete valóban nem ér egy lyukas garast sem.

Az európai kultúrában, jól tudjuk, megvan a hajlam a tragikus látásmódra, amely a szélsőségek iránt fogékony, és a problémákat a vagy-vagy szituációjára egyszerűsíti. Megváltottság vagy termeszlét? Újjászületés vagy lyukas garas? A kommunizmusról való gondolkodást szeretném itt kiemelni ebből a szélsőséges bipolaritásból, amely persze az eszmébe vetett hit érveken túli támasza és hajtóereje is, és mint ilyen, nem csupán járulékos velejárója, hanem lényegi vonása.

Amikor Badiou a kommunizmus múltjáról, jelenéről és jövőjéről elmélkedik, abból indul ki, hogy a munkásmozgalom és a kommunista eszme egyfajta tanulási folyamaton, fejlődésen megy keresztül. Az eddigi fejlődésnek két stádiumát állapítja meg. Az első legfontosabb eseményei az eszme marxi megfogalmazása és a francia kommün voltak. Az utóbbi képes volt a forradalmi áttörésre, de nem találta meg a módját, miként tudná megvédeni magát, létrehozni egy államot. A második stádiumban erre a problémára adott válasz volt a lenini párt megszervezése. A Szovjetunió létének feloldhatatlan ellentmondása ebben a leírásban ekképp ragadható meg:

„Valójában az történt, hogy a párt, mely megfelelő formának bizonyult a katonai felkelés sikerre vitelében (…), teljesen inadekvátnak bizonyult a marxi értelemben vett proletárdiktatúra államának létrehozatalában – mely államnak egyfajta, az átmenetet biztosító „nemállamnak”, egy hatalmat gyakorló „nemhatalomnak” kellett volna lennie az államhatalom fokozatos eltűnését leíró dialektikai formula értelmében. A kialakuló pártállam formula éppen ellenkezőleg, egy eddig sosem látott formáját hozta létre az autoriter államnak, sőt a terror rendszerének, de mindenképpen egy olyan államénak, mely igen távol került az emberek gyakorlati életétől.”

Badiou a továbbiakban azt állítja, hogy a problémára, amelyre a kínai kulturális forradalom sem kínált megfelelő megoldást, majd a tanulási folyamat harmadik fázisa fogja kitermelni a megoldást, amely tehát a második fázishoz képest egyfajta ugrást kell, hogy jelentsen. „Ami jönni fog, ami bekövetkezik”, írja, „az nem lesz, nem lehet egyszerű folytatása a második szakasz jellemzőinek”. Ebből tehát az következik, hogy a Szovjetunió erkölcsi tragédiája nem szükségszerűen következett a kommunizmus eszméjéből, hiszen másképp az eszme kifejletének harmadik fázisa nem oldhatná fel.

De vajon biztosak lehetünk-e a feltételezés helyességében? A továbbiakban Sinkó Ervin könyvét olvasva igyekszem választ adni a kérdésre. Válaszom éppen ezért a szó szoros értelmében nem lehet válasz, csupán szempontokkal és adalékokkal szolgálhat egy lényege szerint nyitott kérdés körülírásához. A kérdés mindenekelőtt azért nyitott, mert Badiou megfogalmazásában a jövőre apellál, márpedig a jövő lényegi tulajdonsága a nyitottság, a váratlanság, az, hogy nem látható előre.

A suszter szabadsága

Sinkó természetesen habozás nélkül egyetértene Badiou-val, hiszen másképpen nem vallhatta volna magát kommunistának azután is, hogy menekülésszerűen távozott a Szovjetunióból. A könyv egyes pontjain azonban megjelenik a kétely: a kommunizmus projektuma talán mégis szükségszerűen vezetett az emberi élet értékének lefokozásához, és a sztálini terrorhoz. Részletes kommentárt egyetlen részlethez fogok fűzni, amely ráadásul még csak nem is tartozik az Egy regény regénye fő eseményvonulatához, távolról sem kapcsolódik az Optimisták kiadástörténetéhez. Mindössze egy utcai megfigyelést tartalmaz és a megfigyeléshez fűzött megállapításokat:

„Az emberiség történelme az emberiséget alkotó egyének nagy tömegének tudatán kívül zajlik. Innen a szívósság, mellyel egy emberbogár megpróbál szembeszállni a társadalmi fejlődés törvényeivel.”

Így hangzik a megfigyelés bevezetése. E történetfilozófiai állításhoz mindenképpen vissza kell majd térnünk, de előbb lássuk, mi is történt Sinkóval az utcán. Nos, tulajdonképpen semmi. Szóba elegyedett egy cipésszel, aki megfoltozta cipője félretaposott sarkát. Amíg a cipész a munkáját végezte, kiderült róla, hogy egy távoli kolhozban dolgozott, de nem tetszett neki ott az élet, és Moszkvában „önálló iparos” lett belőle, mégpedig szabályosan, helypénz fizetésének fejében. Ő az Egy regény regényének egyetlen szereplője, akit Sinkó „szabad embernek” nevez. Majd hozzáfűzi:

„Nyilván teljesen homokra épült, irreális egzisztencia ezé a suszteré, aki egyébként, miközben a két térde közé szorított cipőmet foltozgatta, a bal kezével a nadrágzsebéből kikandikáló fekete kenyérből eszegetett. Ez az ő teljesen irreális egzisztenciája azonban ‒ azért is foglalkoztat ‒ összehasonlíthatatlanul reálisabbnak, társadalmilag megalapozottabbnak látszik nekem, mint az enyém.”^[1]

Mi is a baj Sinkó egzisztenciájával az utcai suszterének tükrében? Hogy lehet, hogy ez az irreálisnak mondott egzisztencia mégis lényegénél fogva valóságosabb, mint az övé?

A válasz egyáltalán nem tűnik nehéznek. Sinkó idegensége moszkvai státuszánál fogva alig megragadható. Elsősorban Kun Béla támogatásának köszönhetően kapcsolódik a moszkvai magyar emigránsközösséghez. Egy idő után a moszkvai magyar rádióadás munkatársaként is dolgozhat. Nem folyamodik szovjet állampolgárságért, megőrzi jugoszláv útlevelét, Jugoszláviába azonban szovjet vízummal az útlevelében nem térhet vissza. Eredetileg a VOKSZ (a Szovjetunió külföldi kulturális kapcsolatokért felelős szervezete) vendégeként érkezik Moszkvába. A pazar gondoskodás azonban nem tart sokáig. A VOKSZ egy negatív lektori vélemény nyomán siet felmondani a vendégséget. Sinkónak ettől kezdve újra és újra meg kell hosszabbítania a vízumát, amit csak Párizsban lehet elintézni, ahova ő maga nem utazhat ki. Sinkó tehát nem emigráns, de nem is olyan külföldi a Szovjetunióban, mint mondjuk egy nyugati napilap tudósítója, aki bármikor elhagyhatja az országot, és visszatérhet a hazájába. Státusza bizonytalan. Ott, ahol mindenki ki van szolgáltatva a besúgásoknak, a hatalmi széljárásoknak, ez időnként akár előnyt is jelenthet. Sinkó magán kívül a feleségét is folyamatosan veszélybe sodorja, amivel nem igen törődik. Környezetében nem annyira a fizikai terrorral szembesül, sokkal inkább az átláthatatlanná duzzadt állami bürokrácia személyiségromboló hatásával. A bénító félelemmel, a kiszolgáltatottsággal, a hétköznapi morál felmorzsolódásával. A kiadóhivatalok és az állami filmintézet vezetői egyaránt a „forradalmi” nem-cselekvés bástyái mögé húzódnak, az ügyek halogatásával, a felelősség áthárításával, a központi szándékok hiábavaló fürkészésével, a döntések folyamatos elnapolásával igyekeznek biztosítani túlélésüket. A kommunista állam a szabadság, az önállóság utolsó maradékait is elpusztítja a lelkekben. Ehhez képest a kolhozéletből dezertált suszter valóban szabad ember. Értjük, mire gondol Sinkó.

De ott van az eset elbeszélését történetfilozófiai keretbe illesztő bevezetés. Mielőtt erre rátérek, fontosnak tartom megjegyezni, hogy a terror tényét Sinkó egyik bejegyzése nem Sztálin személyes alkatából, hanem a hit természetéből vezeti le. Párizsi előzmények után 1935. júniusában újra foglalkoztatni kezdi a kommunista eretnekség tragédiája. Nem azért mintha saját magát eretneknek tekintené. Az eretnek az ő felfogásában olyan hívő, aki másképpen érti az eszmét, mint a hivatalos egyház, ezért szembekerül vele, és kitagadják. Az eretnekség példájaként Trockijt említi, és róla jegyzi meg: „Trockijnak nincs igaza, ha zsarnoki kegyetlenséggel vádolja Sztálint. Trockij, minthogy ő is hívő, ha győzött volna, nem lett volna kíméletesebb. (…) Az egyház és az eretnek hite valamiben egyetért: a montaigne-i tolerancia mindkettő szemében megbocsáthatatlan hitszegés; ha nem merénylet az igazság ellen, de morálisan egyértelmű az igazságért való harc elárulásával.”^[2]

Azt hiszem, és a későbbiekben bizonyítani is próbálom, hogy

Sinkó nem tévedett, amikor a terrort nem Sztálin vagy Trockij személyes szándékaiból, lelki torzulásaiból vezeti le, hanem a mindig egyedülinek vélt igazságba vetett iróniamentes hitből,

amely a forradalmi helyzetben nem lehet engedékeny, a hatalom birtokában pedig minden eszköz adott számára.

De lépjünk egy lépést vissza. Mi is az a montagne-i tolerancia, aminek ellenpólusára Sinkó a hitet helyezi? Montaigne a társalgási irodalom francia nyelvű megalapozója a vélemények kultúrájában élt, és bár ő a maga állításokat igyekezett tenni, tehát nagyon is érdekelték a hitek igazolásai, de végső soron elfogadta, hogy a tudás nem igazságokon alapszik, sőt szigorú értelemben nincsenek is igazságok: „semmilyen állítás nem hökkent meg, semmilyen hiedelem nem sért, bármennyire is ellentétes az enyémmel”^[3], vallotta.

Az eszmékbe vetett hit valóban éppen ellentétes a véleménykultúra alapvetésével. Az eszmék tömegtermelésének kora, a 19. század számára a tudás nem vélemény-, hanem állításalapú, vagyis egy zárt szótár, az ellenőrizhető argumentumok és az érvelés módszerének zárt rendszerét építi fel, diszkurzust épít. Az eszmékbe rendeződő állításalapú kultúra nagy előnye a véleménykultúrával szemben, hogy a kommunikatív cselekvést valóságos cselekvéssé változtatja, és kizárja a tetszőlegességet. A hátránya viszont ugyancsak a zártságából fakad. Az eszme ki van téve az absztrahálódásnak, és annak, hogy fölébe kíván kerekedni a hozzá képest mindig heterogén valóságnak. Előállhat egyfajta fundamentalizmus alapszerkezete, amely számára a konkrét emberi élet adott esetben egy lyukas garast sem ér. Így azonban a kommunista eszme az egyes élet értékességének szempontjából olyanná válhat, mint amivel szemben a maga forradalmát bejelentette. Mi ennek az oka?

A kommunista eszme marxi megalapozása részben a történelemfilozófia területén zajlott, és magában foglalta a reményt, hogy a proletáriátus mint az emancipatorikus politikai cselekvés „magáértvaló” alanya a világtörténelem főszereplőjévé válhat. Marx szerint a polgári társadalom által kitermelt szegénység együtt jár ugyan a gazdagok elleni lázadással^[4], de a kulturális javaktól való megfosztottság következtében egyfajta romlott lelkiállapottal is^[5], amely a lázadást formátlanná teszi, és megakadályozza, hogy erkölcsi önkiteljesítésbe torkolljon. Marxnál a szegények osztálytudatuknak köszönhetően válnak proletáriátussá, és ez a feltétele, egyben biztosítéka is annak, hogy betöltsék világtörténelmi küldetésüket az emberiség teljes emancipációja érdekében. A feltétel magában foglalja a szabadság, vagyis az önátláthatóság teljesülését.

A proletár olyan társadalmi lényként lép a történelem színpadára, aki pontosan tisztában van tevékenysége értelmével, és ennek az értelemnek a fényében cselekszik. A kommunista párt ebben nyújt neki segítséget. Marx úgy véli, hogy a szabadságnak ez a fogalma a gyakorlatban még soha nem valósult, az emberek még soha nem fogtak össze, hogy maguk alakítsák ki társadalmi viszonyaikat, mert az osztálykülönbségek és a hamis ideológiák torz képet alkottak viszonyaikról. Marx és Engels A német ideológiában hangsúlyozza, hogy a kommunizmus azért a szabadság letéteményese, mert csak a kommunizmusban fogják az emberek tudatosan megtermelni a társadalmat alkotó „érintkezési formákat” (MEW 3: 70; vö. CW 5: 82).

A kommunista eszme célja éppen a történelem eddigi mintázatának, az osztályharcok dialektikájának leváltása egy gyökeresen újjal, éppen ezért erre az időszakra a történelem terminus már nem alkalmazható. A történelemfilozófiai leírás ezen a ponton utópiává változik, és az utópisztikus látásmód az egész konstrukció felett átveszi az uralmat.

Aligha véletlen, hogy Sinkó könyve a vallásgyakorlat fogalmaival jellemzi a kommunista meggyőződést. Azért baj ez, mert ha Marxnál nem is, a marxizmus diszkurzusában e történetfilozófia nagyon hamar olyan formát öltött, amilyet Marx szerint Hegel történelemfilozófiája mutat: az absztrakt gondolat uralmát hirdeti^[6]. Azt feltételezi, hogy a világot az önátláthatóság megvalósulásának pillanatától, vagyis a proletariátus öntudatra ébredésétől kezdve ideák vezérlik, ez esetben az abszolút szabadság ideája. Így a fogalmak válnak a meghatározó elvekké.

A marxizmus üdvtörténeti perspektívájának köszönhetően van folyamatosan kitéve annak a veszélynek, hogy hegeli értelemben vett történetfilozófiai absztrakcióvá váljék.

Hegel szerint egy koncepciót akkor tekinthetünk absztraktnak, ha elszakad a kontextusától, míg konkrétnak akkor, ha belső kapcsolatai teljes mértékben artikuláltak^[7]. A marxi történetfilozófia leírása köztudomásúlag olyan magyarázattal társul, amely a történelmet a gazdasági szerkezetek történetével azonosította. Miután a Szovjetunióban hatalomra jut a bolsevik párt, már a 20-as években egyfajta államkapitalizmust alakított ki, amelynek mint ilyennek a marxizmus diszkurzusában nem született leírása. Ennek következtében a marxi történetfilozófia a szovjet viszonyok között absztrakttá vált, amiből további társadalomfilozófiai absztrakciók adódtak.

Amikor Sinkó azt állítja, hogy „az emberiség történelme az emberiséget alkotó egyének nagy tömegének tudatán kívül zajlik”, akkor marxi értelemben nem mond egyebet, mint hogy az önátláthatóság értelmében vett szabadság még mindig nem vált az emberség közjavává, nem sikerült a szabadság ugrását végrehajtani, sem általában, sem ott és akkor a 30-as évek közepének Szovjetuniójában. De ez a mondat azt is jelenti, hogy a társadalmi környezetbe ágyazott egyes ember tudata felől nézve az emberiség történelme absztrakt valóság, és mindig is az marad, amíg az egyes ember tudata fel nem emelkedik ehhez a metafizikai absztrakcióhoz, vagyis nem kezdi el a saját létét is a társadalmi környezettől független absztrakt létként szemlélni. Ebben a pillanatban az absztrakciót valóságként élheti át, és valójában ez a hit tartalma.

Habár Marx és a Engels a Kommunista Párt kiáltványában fontosnak tartotta leszögezni, hogy „a kommunisták elméleti tételei korántsem egyik vagy másik világboldogító által kitalált vagy felfedezett eszméken, elveken nyugszanak”,

a marxi történetfilozófiában megvolt az indíttatás, hogy a kommunista mozgalom számára az emberiség történetének absztrakt, ideák által létesített valósága váljék a tulajdonképpeni valósággá, és vele szemben az egyének hétköznapi életének valósága puszta látszat maradjon.

Az ideák valóságával ellentétes póluson a suszter áll, aki azáltal érezheti szabadnak magát, hogy kívül van az egész problémán, őt ez egy csöppet sem érdekli.

Az állam és az emberbogarak

Amíg a várva várt jövő nem teljesül be, vagyis amíg az önátláthatóság értelmében vett szabadság az emberiség történelmi sorsában meghatározó szerephez nem jut, addig a látszatok barlangjából csak a hit vezethet ki a napvilágra. De mi van azokkal, akikben nincs meg a hit, vagy megingott, vagyis akikben semmi sem változtatja valósággá az absztrakciót? A mondatban visszatér valami, ami nem Sinkó szándékai szerint való.

Az emberiség történetének absztrakt magasából alátekintve a mondat szeme nem embereket lát többé, hanem emberbogarakat, termeszeket.

Mintha Kafka Gregor Samsájnak szörnyű átváltozása menne végbe a mondat metafizikus színpadán. Ez a mondat bizony ‒ akarva-akaratlanul ‒ megfosztja természetes méltóságától az egyes embert, és ez még akkor is így van, ha nem a fasiszta nyelvhasználatok dehumanizáló gyakorlata szerint értjük a bogármetafórát, hanem a fausti nyelv azon helyéhez hasonlítjuk, ahol Faust féregnek (Wurm) nevezi magát. Faust önmeghatározásában ugyanis a féreglét nem önmagában áll, hanem mellé kerül az isten-képmás jelleg („Ebenbild Gottes”), vagyis egy kétpólusú szerkezet egyik véglete lesz.

A mondat tartalmától persze nem vezet közvetlen út ahhoz a lépéshez, még pedig szó szerint vett, nagyon is gyakorlati lépéshez, amikor valaki úgy dönt, hogy az emberbogár eltaposható, mert puszta léte is fenyegeti az absztrakció mihamarabbi megvalósulását. Ez volna a fundamentalista terror lépése, amelyet a terror elkövetője az absztrakció bázisán igazolhatónak, sőt adott esetben szükségesnek lát. Terror nélkül persze nincs forradalom. Ezt Marx is pontosan tudta, és számolt a proletárdiktatúra átmeneti idejével, amely időszakban az állam feladata kettős és paradox természetű. Egyfelől meg kell védenie a forradalom sikerét, másfelől fokozatosan meg kell nyitnia a hatalmat a proletárok szabad önszerveződése előtt. A terror ideje azonban szükségszerűen korlátlanul elnyúlik, és egyre több áldozatot szed, mert a hit folyamatosan változó, de mindenkor egyetlen és abszolút igazsága végső soron minden embert megfoszt egyedi méltóságától, következésképpen a jövő sürgetésére bárkit eltaposhat függetlenül annak tényleges hitétől vagy hitehagyásától. Igen, Sinkónak igaza van, Trockij minden valószínűség szerint semmivel sem lett volna kíméletesebb vezető Sztálinnál.

Sinkó és Badiou mai olvasójaként úgy vélem,

a kommunizmusnak mint eszmének csak akkor lenne jövője, ha képes lenne megszabadulni a marxi történelemfilozófia üdvtörténeti aspektusainak maradékaitól is, ha tehát végre tudna hajtani magán a metafizika dekonstrukcióját, ugyanakkor megtartaná emancipatórikus erejét. Kétséges, hogy ez sikerülhet-e, mert a marxi történetfilozófiában megalapozott kommunista eszmének nem járulékos eleme a metafizikus jelleg, hanem alapvető sajátossága.

Pusztítóvá azonban csak akkor válik, ha az eszme hatalomra jut. Kétséges, hogy a marxi történetfilozófia metafizikus jellegének dekonstrukciója után a kommunista eszme jövőjéről beszélünk-e még. Véleményem szerint nem. Ez a lépés mégis szükséges ahhoz, hogy a kommunista eszme által hátrahagyott leglényegesebb kérdéssel találjuk magunkat szemben: hogyan gondolható el a mai társadalmi körülmények között az emancipáció kultúrája?

A szöveg eredeti formájában a Mazsihisz és az ELTE BTK Sinkó Ervin halálának 50. évfordulójára rendezett emlékkonferenciáján hangzott el.