Hétfőn reggel tüntetnek a kéményseprők a Parlament előtt. A kutya se lesz ott. Pedig nem csupán azért tüntetnek, mert tönkreteszik a szakmájukat, mert elveszik a megélhetésüket, hanem értünk is. Az ellen a jogszabálytervezet ellen, amely megszüntetné a kémények kötelező vizsgálatát. Amit Áder János megvétózott, de a szakszervezet szerint a sztorinak nincs vége.
Persze, hogy nincs, hiszen nem is most kezdődött. Előbb a kormány átvállalta a rezsicsökkentés jegyében a kéményseprés díját, majd csökkentette az ellenőrzések számát, majd besorolták őket a katasztrófa-védelem alá, és megemelték a normát, amit teljesíteniük kell. Tipikus neoliberális ügymenet: költségcsökkentés, munkamennyiség emelés, a minőség – a szolgáltatásé és a munkakörülményekén – pedig elvész a számok mögött.
De ez senkit se érdekel, még akkor sem, ha már most is a rossz állapotú kémények felelnek a legtöbb lakástűzért, még akkor sem, ha a még kevesebb ellenőrzés még több balesettel, és halálesettel fog járni.
De ugyanígy egyedül maradtak tavasszal a mentősök. Pedig nem a semmiért tiltakoztak. Szerették volna, ha a nevetséges fizetésükből nem nekik kell megvenni és megcsináltatni még a formaruhát is. Meg azt is, hogy ne legyen nevetséges a fizetésük. Szerették volna, ha nem veszi őket semmibe az állam, őket, akik életeket mentenek minden nap.
És hiába volt a tüntetésük hetekkel a tízezres CEU és civilek melletti tüntetések után, mégis alig volt ember, aki kiállt volna a dolgozók mellett.
Egyedül vannak, és egyedül vagyunk. Mert az az egyedüllét, amit ők éreznek, ami velük történik, annak tünete, hogy a társadalom egyedül maradt a politika terén.
A témák kiüresedése, a képviselet eltűnése, a politika mint az életünkről szóló történet megszűnése – ezek is tünetek. A szolidaritás hiányát, ami nem csak a napi odafigyelésben, hanem a politikához való viszonyban is megnyilvánul, hogy egyszerűen mások megélhetése, más társadalmi csoportok gondjai nem képezik részét annak, amit rossz politikaként érzékelünk. Nem mozdulunk meg miatta, mert van nekünk is elég bajunk.
Számtalan dolgot lehetne mondani arról, miért állt elő ez a helyzet, hogyan lett szétverve, a szakszervezetektől kezdve a mozgalmakig minden olyan struktúra, ami önmagán túlmutatón tudna szolidaritást teremteni. Hogyan váltak a pártok tömegeket, területeket, csoportokat képviselő intézményekből médiatevékenységet folytató sajtóközlemény gyűjteményekig. Miképpen lett szétverve minden olyan identitás és forma, ami össze tudná tartani a társadalom különböző csoportjait. Hogyan zárkóznak be az egyes ügyeket képviselő szervezetek, és hogyan játssza ki a mindenkori hatalom egymás ellen a társadalmi csoportokat.
De inkább tovább vezetném a fonalat afelé, hogy mit okoz a politikai szolidaritás ekkora hiánya.
Amikor 2018-ról gondolkodunk, mindig a választás mint politikai esemény lebeg szemünk előtt, nem pedig történések folyamata. Pedig a választási eredmény 99%-a már eldőlt, az előző héten, az előző hónapban, az előző évben és az előző 4 évben.
Az a helyzet, hogy én 2018-ban arra a pártra akarok szavazni, amely nem csak az én és a gyerekem, a családom jólétét tudja biztosítani, hanem azt is, hogy aki keményen dolgozik, megéljen, hogy senki se kerüljön utcára. Hogy legyen esély a „magyar álomra”, ahol mindenki megkapja a lehetőséget a boldogulásra, ahol nem a születésed pillanatában dől el, mi lehetsz, nem a lakóhelyeden múlik, milyen oktatást kapsz, és nem a kapcsolataidon, hogy meggyógyítanak-e.
De erről nem szól ma a politika, ami spin doktorok és politikai bulvárhírek martaléka. Széttöredezett ügyek szertefoszló összessége. Vagyis, ügyek? Mi az a politikai téma, ami a mindennapjainkról szól, ami a húsunkba vág, a pénztárcánkba nyúl, és egy hétnél tovább a részese volt a magyar politikának az elmúlt 4 évben?
A politika megszűnt, nem szól az életünkről ez az egész, csak nagy nyilatkozatokról, odamondásokról. A magyar politika oda silányodott, hogy kizárólag nyugatról importált témák, a Fidesz spin doktorai által kreált ügyek, és a szereted vagy gyűlölöd Orbánt doktrína határozza meg.
Pont ezért lesz sikertelen az ellenzék 2018-ban. Mert ameddig nem hozza újra létre a politikai szolidaritást, nem teszi újra témává a politikát, nem teszi tétté, hogy mi történik a politikai mondások terén, addig a pillanat uralásának napi menetrendjével fog végigzakatolni rajta a Fidesz média spinje. És már azt se lehet eljátszani, mint 4 éve, hogy bemegyünk bábozni a Kálmán Olgához az egészségügyről.
Ha lenne szolidaritás, lennének ügyek, lennének ezeket képviselő csoportok, újraszületne a politikai téma mint műfaj, akkor megtöltődne tartalommal az is, hogy mit jelent az „Orbán ellen”. Sőt, az lenne az a pont, ahol az „Orbán ellen” sikeres lenne, amikor annyira megtöltődne tartalommal az Orbán-gyűlölet, hogy pontosan tudnánk, azért „nem Orbán”, mert igen a magyar álomra.
És akkor lenne kint ezer ember a kéményseprők tüntetésén, ezrek menetelnének a mentősökkel együtt, mert lenne tétje ennek a politizálásnak. Legalább a saját méltóságunk és a saját életünk.
De ameddig nincs senki, aki ezt megszervezze, aki létrehozzon politikai témákat, aki hitet adjon ezáltal, addig nem csak a kéményseprők és a mentősök maradnak egyedül, hanem mindannyian.