Úgy tűnik, Gulyás Márton magára vállalta, hogy függetlenül attól, hogy mi (lenne) a pártok akarata, hogy van-e rá társadalmi igény és elvárás, vagy hogy éppenséggel a szűken vett választási kampány elején, az éppen pár hete kudarcot szenvedett összellenzéki tüntetésre vonatkozó kezdeményezése után mi lenne a helyes, november 18-ra ő újra összehívja a pártokat is. Anélkül, hogy az előbbieket mérlegelte volna – legalábbis a témában eddig egyetlen, a Hír TV-nek adott interjújában az előbbiekre érdemi reflexiót nem tett –, ő újra és újra kijelöli a pártoknak, mi lenne a leginkább a saját véleménye, akarata és referenciacsoportja szerint a kívánatos. Minden elismerés, tisztelet és a változtatási ambíciójának támogatása mellett az utóbbi idők káosza és kudarcai után fel kell tennünk a kérdést: Gulyás Márton kezdeményezései a megoldások felé visznek, vagy újabb nem kívánt problémákat gerjesztenek?

Aligha lehet vita abban, hogy az ellenzéki pártok működési módjaiba és logikájába, témakijelölési gyakorlatába és kommunikációjába innovációt kellene vinni, és ha ezek kívülről érkeznek, úgy jöjjenek onnan. Ilyenkor célszerű olyan témákkal és keretekkel élni, amelyek egyrészt ténylegesen mozgásra és változtatásra késztetik az ellenzéki pártokat; olyan ügyekkel, amelyek mobilizálják a potenciális kormányváltó szavazókat, és amelyek révén a bizonytalanok azon csoportjai, amelyek 2018 tavasza után inkább egy új kormányt látnának szívesen, aktivizálódnak is. Fontos, hogy ezen témák és ügyek olyan felhajtóerőt is adjanak az ellenzéki nyilvánosságnak, mely kapcsán a választók is azt érezhetik: az azokról való beszéd és a hozzájuk kapcsolódó aktivitás közelebb vihet a kormányváltáshoz.

Ezzel párhuzamosan kerülendő olyan ügyek „megtalálása”, amelyek nem megnyerhetőek, emellett a szavazókat nem foglalkoztatják, továbbá a „megnyerés” távolról sem feltétele a kormányváltásnak (már ha lehetséges).

Az pedig végképp nem célszerű, hogy olyan témákat takarunk ki ezzel főműsoridőről főműsoridőre, amelyek erősítése vagy arra vonatkozó „civil” innováció-injekció tényleg prioritás és katalizátor lenne.

A választási rendszer reformja nem tartozik ezek közé. Nem csak azért, mert a kutatások tükrében az állampolgárokat a téma nem foglalkoztatja, nem csak azért, mert a változtatásra 0% esély volt, és annak ellenére sem, hogy a választási rendszerrel számos probléma van. Ez az a téma ugyanis, amit a pártok és szakértők bőven kommentáltak az elmúlt 7 évben, és korábban is tulajdonképpen ugyanazon tartalmi irányban tették, nem véletlen, hogy most is konszenzus született. Miután 0% esély van a változtatásra, adódik a kérdés, hogy nem lenne-e hatékonyabb a jelenleg hatályos választási rendszerre „tanítani” az állampolgárokat. Ez utóbbi nem egy nyegle, paternalista kiszólás, hanem szorgalmazása az olyan módon történő ismeretátadásnak, mely után az állampolgároknak is világossá lesz, milyen konstrukcióban indulnak a pártok, hogyan kell szavazniuk akkor, ha kormányt váltani is akarnak, és erős(ebb) pártkötődéssel is bírnak. A pártok e téren inkább többé, mint kevésbé tisztázták is álláspontjukat, ez lenne a kabát, amihez a gombot varrjuk.

Ezzel párhuzamosan az is kívánatos lenne, hogy ha minimalizálódna az ellenzék körüli azon (igaztalan) diskurzus és buborék, hogy annak tagjai csak egymással torzsalkodnak, hogy nem kívánnak együttműködni, hogy folyamatosan vitáik vannak egymással. Ennek az lenne a feltétele, ha az érintettek – így Gulyás Márton és a „közéleti értelmiségiek” széles csoportja – is elfogadnák, hogy az egyes pártok hogyan indulnak, és miért, s hogy mit akarnak, és mit nem egymással. Például nem akarnak közösen fellépni. Minimalizálni akarják ugyanis azt a kockázatot, amelyet olyan habonyizált médiumok állítanak elő, amelyeket mi már nem olvasunk. De milliók viszont igen. Az érintett pártok így a kormányváltás lehetőségét nem az imázsuknak rendelik alá, hanem az imázsukat és indulási, a választók felé kommunikált stratégiájuk következetességét és integritását nem kockáztatják egy jó eséllyel panaszkórusba és „nem hagyjuk” tüntetésbe forduló, „együtt, de mégis külön” rendezvénybe.

Gulyás mintha nem mérlegelné ezt, és nem lenne tekintettel az október 23-a körüli vitára, a pártokra és az ellenzékre vonatkozó, „közös tüntetés vagy sem” amortizációs diskurzusára. Megy előre, felszólít és szervez, és nem személyében, de kezdeményezéseiben foglyul ejti az ellenzéki politikát.

Pontosan tudta, hogy a Sándor-palota megdobása számára mivel jár (korábban garázdaság vétségében bűnösnek ítélték, ezért próbaidőn volt), és azt is tudta, hogy a dobálás következményeként induló eljárása médiafigyelmet kap. Így mind a bíróság, mind a nyilvánosság előtt – helyesen – politikai pillanatot kreálva fejtette ki véleményét az ország állapotáról és az Orbán-rezsimről. A hatás sem maradt el, de a második lépés nem volt megtervezve, így lépéskényszer szülte dolog volt a „választási rendszer reformjára” vonatkozó kezdeményezés, majd annak elmaradása esetén polgári engedetlenség meghirdetése (jelen írás fenti második-harmadik bekezdésének fő állításait fenntartva, más nem nagyon lehetett).

A politikai cselekvés kudarca már ott, a Szabadság téri színpadon kódolva volt, és csak remélte az ember, hogy ha polgári engedetlenségre kerül sor, akkor nem egy olyan vesztett, alacsony érdeklődésű, nullás ügyben (ami attól még vitára érdemes téma) lesz így, mint a választási rendszer kérdése (és nem mondjuk a temérdek szociális igazságtalanság kapcsán). És reméljük, hogy ez már így is marad.

Bár a fentiekből nem úgy tűnhet az olvasónak, de Gulyás Márton aktivitását, szándékát és kormányváltó ambícióját csak elismerni lehet. A tartalom általában ül, a forma már ennél ritkábban, sajnos nem egyszer a politikai exhibicionizmus kitakarja az állításokat. Ennek ellenére a Gulyás által életre hívott Közös Ország Mozgalom problémaérzékenységét akkor sem érheti szó, ha a feltöltött videókban is látható, hogy a beszélgetésekről leginkább csak a közönség és a közösség hiányzott. És az nagyon (egy Huth-Bátorfy-vita népszerűsége kicsit más miatt állt fenn). Az állampolgárok más bevonásokban és más cselekvési formákban gondolkodnak. Mikecz Dániel írja a következőt a mozgalom által meghívott, a hálózatiságát tekintve zavaros bekötésű Szrgya Popovics Alkotmány utcai látogatása kapcsán: „Fontos és nem elhallgatható tény, hogy az Otpor! tevékenysége hozzájárult Milosevics bukásához, így sikerrel kecsegtet az erőszakmentes ellenállás. Társadalmi támogatás, felhajtóerő nélkül azonban a kreatív, látványos akciók a választók többségének belpesti hacacárénak tűnnek. Ezek ismeretében felmerül az is, hogy az önmagát középpontba helyező politikai aktivizmus célja a választási megmérettetés, a pártalapítás kockázatainak elkerülése, az aktivista identitás és szerep fenntartása. Az azonban erősen kétséges, hogy a derék állampolgárok mozgósíthatóak az egyes mozgalmárok státuszvadászatának érdekében”. Erősen kétséges.

E sorok írója nem kíván tanácsot osztogatni Gulyás Mártonnak és senki olyannak, aki a bőrét a vásárra viszi. Abban azonban bízom, hogy ahogyan a politikusoknak, úgy egyéb, a politikát megváltoztatni akaróknak is állítaniuk kell magukon és működési logikájukon akkor, amikor a címbeli kérdés személyük és módszereik kapcsán felmerül. S látva az utóbbi évek alternatív politikai cselekvéseinek valóságát és eredményességét, a fenti kérdés jogos.

Visszatérve a november 18-i tüntetésre. 2013. október 23-án megtapasztalták az állampolgárok, mit jelent az ellenzéki roncsderbi. Most négy évre rá, Gulyás minden jó szándéka ellenére, kicsiben ismét. Így aztán a kormányváltó sokaságnak, ha valamire, úgy arra semmiképpen sincs szüksége, hogy havonta kapjanak (most immáron november 18-a kapcsán) egy újabb adagot. Nem visz a kormányváltáshoz közelebb a pártok felhatalmazás nélküli, kívülről – a természetét tekintve a „mi tudjuk, mit kell tenni jegyében” történő – rabul ejtése. Tekintet nélkül a politika törvényeire, a politika további aktorainak akaratára és lehetőségére, a témák prioritására, a lehetőség és a reáliák viszonyára, az esetleges kudarcok amortizációs jellegére.

Mert abban (is) igaza van Gulyásnak: az emberek változást akarnak. De ezt a politika szférájából kiágyazódott politikai termék által (úgymint az egyébként innovatív Közös Ország Mozgalom) foglyul ejtett pártok nem tudják elősegíteni. Lehet, máshogy se tudják, viszont az elmúlt hét év fenti módon megtapasztalt civilsége megmutatta: úgy se megy.