Nem kell sokat böngészni az interneten olyan kommentekért vagy véleményekért, amelyek a baloldali és liberális ellenzéki pártok bénasága fölött keseregnek. Miért nem fognak össze? Vagy épp ellenkezőleg: miért helyeznek ekkora hangsúlyt az összefogás kérdésére? Ugyanakkor  egyik pártról sem lehetne élből kijelenteni, hogy nem végez értékes munkát, nem próbál meg fontos társadalmi ügyeket tematizálni. De akkor mégis miért van, hogy ez legtöbb esetben nem jut át a potenciális választók tömegéhez? Miért válnak ezek a fontos ügyek pusztába kiáltott szóvá, és az általános közbeszéd miért a bénázásra, teszetoszaságra fut ki velük kapcsolatban?

Van pár evidenciánk is ezekről a pártokról. Viszonylagos pontossággal tudjuk, mekkora szavazóbázissal rendelkeznek, ismerjük a politikai javaslataikat. Azt is tudjuk, hogy ha az összes baloldali és liberális ellenzéki párt jelenlegi számait összeadjuk egy kockás papíron, még mindig nem kapunk a Fideszt verni képes szavazótábort.

Ami hét év fideszes ámokfutás után, hát, nem túl biztató. Főleg úgy, hogy ma többen vannak, akik kormányváltást akarnak, mint azok, akik a Fidesz maradását.

Ilyenkor persze nem lehet elfelejteni, hogy ezek a pártok hegymenetben játszanak, a Fidesz tematizációs erejével és infrastruktúrájával nem tudnak versenyezni. Minden szempontból erőforráshátrányban vannak.

De ez csak részben magyarázza azt, hogy az elmúlt hét évben miért nem történt számottevő átrendeződés ezen az oldalon, miért vannak befagyva a pozíciók évek óta.

Az a benyomásom, hogy van itt egy másik, mélyebb tényező is: sokan ezekben az ellenzéki pártokban nincsenek teljesen tisztában azzal, hogy ők kit is akarnának képviselni. Sőt megkockáztatom, jelenlegi szimpatizánsaik egy része is valamilyen fajta megszokásból, identitásalapon maradt mellettük (mindig az MSZP-re szavaztam, ezután is így teszek; vagy Gyurcsány volt a legjobb miniszterelnök, kitartok mellette tűzön-vízen át). És nem azért, mert olyan jól képviselik azokat az érdekeket, értékeket, gondolatokat, amelyekkel ezek a szimpatizánsok rendelkeznek.

A Botka László által elindított projekt csöppet sem rózsás kifutása kiválóan példázza ezt a helyzetet. Volt egy, az ellenzéki oldalhoz képest figyelemre méltó kaliberű politikai vezető, volt hozzá egy politikai vízió is, ám az egész mégis egy lehangoló burleszk formájában kapta meg a kegyelemdöfést.

A nagyközönség előtt ez főként a Tarjányi-Lattmann páros által színre vitt miniszterelnök-jelölti hacacáré formájában jelent meg, de Botkát már korábban is rengetegen fúrták a „fizessenek a gazdagok” szlogen miatt, a Gyurcsány Ferenccel szembeni kibékíthetetlensége miatt, stb. Az teljesen érthető, hogy a többi ellenzéki párt nem rohant fejvesztve Botka félárbocra emelt zászlaja alá, de lássuk be, saját pártja sem jeleskedett miniszterelnökének támogatásában. És itt nem csak azokra gondolunk, akik Botka állítása szerint más kapura játszanak.

Botka kijelölt egy irányt, megrajzolta, kiket is kellene egy baloldali pártnak vagy pártszövetségnek megcéloznia, de valahogy mégis teljesen más szempontok érvényesültek a térfél politikájában.

Olyan szempontok, amelyekről nem tudjuk, hogy mik, és miért fontosak. Külső szemlélőként csak a sajtóban megjelent felszínt láthattuk: egy befolyásos kritikus innen, egy, a párt belső ellentéteivel kapcsolatban mismásoló pártelnök valamelyik esti beszélgetőshowban, egy civil miniszterelnök-jelölt a harmadik sarokból, és így tovább.

De már ezekből is elég jól látható, hogy a Botka-projekt nulladik pillanatától azok a kérdések, hogy milyen játszmák zajlanak a pártokon belül és azok között, milyen ideológiai iránymutatás érkezik valamelyik megmondóembertől, milyen újabb kormánybuktató mágikus formulát dolgoztak ki valamelyik értelmiségi szalonban, fontosabbak voltak annál, hogy hogyan lehetne egy kidolgozott, koherens politikai üzenettel mozgósítani a választókat.

Ebben persze Botkának is volt rengeteg taktikai hibája, rosszul kivitelezett számítása, és így tovább, de nem is fekete-fehér színben akarom itt megfesteni ezt a konkrét történetet, hanem egy általánosabb, szinte minden ellenzéki pártra és pártbeli frakcióra kiterjedő problémára szeretném ráirányítani a figyelmet.

Ez a nagyobb általánosabb probléma pedig e pártok és a választók közötti erős, kétirányú képviseleti viszony hiánya. Vagyis a pártok befelé fordulása, a közvetlen politikai és értelmiségi közegükbe való beragadása. Egy köldöknézegető attitűd ez, amelynek hatására a politikai stratégiát érintő nagy döntések meghozatalában nagyobb szerepet játszik, hogy mit mond a közvetlen környezet, mintsem a képviselni akart választók. A közvetlen közeg, a párttársak, pártközeli értelmiségiek és a finnyás újságírók (magamat is beleértve) válnak a célközönséggé.

Márpedig egy demokratikus pártnak szüksége van célközönségre. Választói csoportokra, akiket képvisel, létezésének pedig ez ad értelmet: a képviselet.

Egy társadalom igen sokszínű, rengeteg ellentétes érdekkel, vággyal, gondolattal, egyetlen párt sem tudhatja mindezeket képviselni, sőt nagy, sok réteget felölelő néppárti aspirációkra rövid távon egyik ellenzéki párt támogatottsága sem ad indokot.

Választani kell hát. Be kéne lőni, hogy kiket is akarunk megszólítani, kiknek a képviseletére törekszünk, és nekik politizálni. Egy baloldali párt számára például fontosabbnak kellene lennie, hogy mire vágynak az alacsony bérekért dolgozó magyarok, mint az, hogy mit ír valamelyik publicista valamelyik hetilapban. Egy liberális párt számára a jelenlegi magyar társadalomszerkezet kisebb mozgásteret ad, de azért itt is van lehetőség bőven két-három százaléknál többet elérni. És ha a liberális párt azonosította ezekkel az emberekkel, akkor arra törekedhetne, hogy nekik megfeleljen, ne egy baloldali beszélőfejnek.

Ha a célcsoport kiválasztása és beazonosítása megtörtént, akkor onnantól mindenféle külső input ezen a demokratikus képviseleti szűrőn fog átmenni, és a dolgok, az emberek, a megszólalások a helyükre kerülnek.

Az ellenzéki pártoknak szörnyen nehéz legyőzni a Fideszt tematizálásban, keretezésben. De legalább a saját udvarukon abba kéne hagyniuk, hogy ki tudja, ki által felállított témák után szaladgáljanak, mások által megrajzolt kereteken belül vergődjenek.

Persze itt, mielőtt a kígyó a farkába harapna, jelzem, hogy a fent leírtakra se kell hallgatniuk az ellenzéki pártoknak! Viszont az ellenzéki politika gordiuszi csomójából – amit „a kell összefogás a választási rendszer miatt” vs „nem akarunk összefogást, mert az én szimpatizánsaim nem fognak rád szavazni” dilemmája alkot – más kiutat nem látok, mint egy radikális és hosszan tartó emberek felé fordulást, bázisépítést és az odaadó közösségi szolgálatot.