A Donald Trump elleni női demonstrációkat követően Nancy Fraser filozófus aláírta a „99%” feminizmusát, vagyis a „többség” feminizmusát szorgalmazó felhívást, amely nemzetek feletti és antikapitalista. Fraser egy olyan befogadó, többségi feminizmus felépítésén dolgozik, amely elutasítja a haladó irányzatok neoliberális kisajátítását.
Bernie Sanders politikai stratégiájának támogatójaként, Clinton kritikusaként és Trump heves ellenzőjeként ebben az interjúban részletesen elemzi az aktuális politikai helyzetet. A „baloldali populizmus” támogatójaként egyaránt elítéli a „progresszív neoliberalizmust” és a „reakciós populizmust”.
Hogyan értékelné Donald Trump elnökségének első száz napját? Mit mondanak az eltelt hónapok a politikai programjáról, mik a korlátai és hogyan lehetséges ellenállni neki?
Úgy gondolom, legalább két szempontot kell figyelembe vennünk: egyrészt azt a könnyedséget, amellyel a Republikánus Párt konvencionálisabb részei képesek voltak lefoglalni és lefegyverezni a kampány populista dimenzióit. Ez voltaképpen abból állt, hogy néhány ügy mögül kihátráltak, mint például az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA), amiből Trump már nem akar kilépni, inkább újratárgyalná. A szabadkereskedelmi agenda és az alacsony adóztatás irányába mozdult el. Már nincsenek olyan légből kapott infrastruktúra-építési ígéretei, amelyeket Trump a kampánya során használt munkahely-teremtési szlogenként. Továbbra is tesz szörnyű „gesztusokat” a médiában (mint a muszlimok beutazásának tiltása stb.), de tisztában van azzal, hogy az igazságszolgáltatás úgyis megsemmisíti őket. Úgy tűnik, így próbál adni valamit a munkásoknak, akiktől egyébként minden egyes gazdaságpolitikai intézkedésével elvesz. Ráadásul, ha visszaemlékszünk, azt láthatjuk, hogy 17 republikánus előválasztási fordulón győzedelmeskedett a munkásságot megnyerő beszédekkel. Szóval nem a megtévesztés maga a meglepő, hanem a gyorsaság, amivel ez történik.
Másrészről viszont, felmerül az ellenállás kérdése, mert amikor valaki ilyen gesztusokat tesz, akkor egyszerre kelt rengeteg félelmet és szít dühöt. Azt hiszem, van egy már mozgósított ellenállás Trumppal szemben, és az ország átpolitizáltabb, mint az elmúlt években bármikor. Ez azonban nagyon kezdetleges és ambivalens ellenállás. Ennek a legfontosabb és legerősebb része valószínűleg az, amelyik az Obamához és Clintonhoz való visszatérést kísérli meg, tehát a status quo visszaállításáért harcol.
Meglátásom szerint ez elégtelen és meglehetősen problematikus, mivel pontosan ez a status quo az, ami előállított olyasvalakit, mint Trump. Ez tehát egy ördögi kör: ha visszalépünk a korábbi állapotba, akkor még rosszabb Trumpokkal találjuk szemben magunkat.
A másik lehetőség az lenne, hogy az ellenállás a baloldali populizmus irányába fordul, ahogyan kampányában Bernie Sanders is tette. Ez esetben nem a Trump előtti normalitás visszaállításáról lenne szó. Úgy gondolom, hogy az ellenállás most e két lehetőség körül kering, és már elég nagy a mozgástér ahhoz, hogy a baloldali alternatíva hangjai is hallathassák magukat. Mindenesetre még mindig jelen van egyfajta tehetetlenségi erő a társadalmunkban, ami az általam „progresszív neoliberalizmusnak” nevezett jelenség irányába tol.
Nemrég támogatta Jean-Luc Mélenchon jelöltségét a francia elnökválasztási versenyben, de végül Le Pen és Macron közül kellett választani. A francia esetet hozzá szeretném kötni ahhoz, amit újonnan megjelent könyvében fejteget: hogy a progresszív neoliberalizmus és a reakciós populizmus közti választást hamis dilemma. Ki tudná ezt fejteni egy kicsit bővebben?
Úgy gondolom, hogy a legutóbbi francia választások és a 2016-os amerikai elnökválasztás között szembetűnő a hasonlóság. Franciaországban a két fő párt látványosan összeomlott, amelynek eredményeként a nagy pártbürokráciák elveszítették a népi osztályok szavazatai fölötti ellenőrzést. Az Egyesült Államokban Trump látványos győzelmet aratott úgy, hogy majdnem a semmiből jött és sosem töltött be választott pozíciót, nem rendelkezett előzetes politikai tapasztalattal, de végül legyőzte azokat az elnökjelölteket, akiket a pártvezetők választottak ki, egyértelműen olyasvalakiket preferálva, mint Marco Rubio szenátor.
Trump sikeresen artikulálta a reakciós populizmust, ami a gazdaság növekvő financializációjának (a pénzügyi rendszer kiterjedésének és szerepe növekedésének – a ford.) elutasításából, az ipar és az ipari munkások védelméből, valamint a bevándorló lakosság, a muszlimok, spanyol ajkúak retorikai kihasználásából és nőgyűlölő, rasszista beszédstílusból áll össze.
Mindeközben a demokrata oldalon ott állt Sanders szemben Clintonnal, a jelölttel, akit a pártapparátus választott ki. A pártapparátusnak semlegesnek kellett volna maradnia, de mint kiderült, Clintont favorizálta Sanders-szel szemben. E felállásban Clinton képviselte a progresszív neoliberalizmust, Trump a reakciós populizmust és Sanders azt, amit progresszív vagy baloldali populizmusnak hívok. Sanders-nél az volt az elképzelés, hogy a rasszizmus- és szexizmus-ellenes, bevándorlókat támogató „elismerés-politikát”, valamint az „újraelosztó”, Wall Streettel szemben kritikus, munkásosztályt támogató politikát próbálja ötvözni.
Vagyis azt mondhatjuk, hogy a francia esetben Le Pen volt a Trumpunk, Macron a Clintonunk és Mélenchon a Sanders-ünk. Mind a két esetben a baloldali opció maradt alul, részben azért, mert sokan a progresszív neoliberalizmus mellé szorultak a jobboldali populizmustól való félelmükben. Ebben az értelemben a franciaországi és az amerikai eset egészen hasonló volt. Megannyi társammal együtt ezért írtunk alá egy levelet, ami a francia választókat az amerikaiak hibájának elkerülésére szólította fel.
Úgy gondolom, meg kell törnünk ezt az ördögi kört. A hamis dilemma fogalmával azt akartam kifejezni, hogy mind a progresszív neoliberalizmus, mind a reakciós populizmus kétségbeejtő lehetőségek, amelyek kölcsönösen megerősítik egymást. Mert miközben eltérő és ellentétes lehetőségek, meg is teremtik a másik megerősödésének feltételeit. E képlet megváltoztatásához egy harmadik opció szükséges. Úgy látom, az Egyesült Államokban még nincs minden veszve. Sanders még mindig egyike a legnépszerűbb és legmegbecsültebb politikusoknak. Nem úgy tűnik, mint aki el akarna tűnni és remélem, hogy azok az erők sem fognak eltűnni, amelyeket képes volt mozgósítani.
Egy a Dissent magazinban megjelent cikkében, akárcsak most, úgy érvelt, hogy progresszív populizmusra van szükségünk. Miért gondolja, hogy a populizmus lehet a válasz? Mik lennének az előnyei és a korlátai a populizmusnak mint politikai logikának?
Számomra a „populizmus” nem negatív szó. Tavaly Jan-Werner Müller kiadott egy könyvet, amiben azt mondja, hogy a populizmus eredendően nem-demokratikus, kirekesztő, üldözési szándékú stb. Én nem értek ezzel egyet, és úgy gondolom, hogy ez a fogalom rossz meghatározása. Sokkal közelebb érzem magam olyasvalakihez, mint Ernesto Laclau, aki a populizmust olyan logikaként értelmezte, ami megannyi különböző módon kifejezhető. Igaz, hogy léteznek reakciós populizmusok, de nem szükségszerű, hogy csak ilyen lehessen.
Másrészről, számomra a populizmus nem végszó, nem egyfajta ideál, amit el kell érni, hanem inkább egy átmeneti politikai fázis, majdnem olyasmi, mint amit a trockisták „átmeneti programnak” hívtak.
Amit végkifejletként akarok látni, az a demokratikus szocializmus kialakulása.
Ezzel együtt, a nyelvezet, ami az Occupy mozgalommal bukkant fel, és amit most megpróbálok a feminizmushoz igazítani, a 99%-é az 1% ellenében. Ez egy nyilvánvalóan populista retorika, egy eltérő nyelvezet attól, amit akkor használunk, amikor a globális kapitalizmusról és a munkásosztályról beszélünk. Ugyanakkor e fogalmak talán pontosabban írják le azt, ahogyan a társadalmunk működik. Úgy gondolom, most esélyünk van arra, hogy populista retorikával több embert megnyerjünk és meggyőzzünk, e retorikának azonban baloldali populistának kell lennie.
Volt egy kérdés, amiben Sanders és Trump némiképp egyetértettek, ezt Sanders „cinkelt gazdaságnak” hívta. A fogalmat Trump egyből átvette, mert egyből felfogható, egyből megérthető. Ha a kizsákmányolás dinamikájáról és a tőke kisajátításáról beszélsz, az túl bonyolult lesz. Szóval nekem az egy jó kezdetnek tűnne, hogy megváltoztatjuk a politikai kultúrát, rávesszük az embereket, hogy kezdjenek strukturáltabban gondolkodni arról, mi nem működik a társadalmunkban.
A „99%” hangzatos kifejezés, a fő funkciója azt érzékeltetni, hogy az ipar leépítésének áldozatai, vagyis a fehér munkásság és a bebörtönzött, kisemmizett afroamerikaiak potenciálisan ugyanannak a szövetségnek részei.
Meg hogy van itt egy oligarchikus csoport, hívjuk nemzetközi pénzügyi tőkének, vagy ahogy akarjuk, ami a közös ellenség. Ez a politikai univerzum teljes átrendezése. Ebben is a „mi” áll szemben az „ők”-kel, de már egészen máshol húzza meg a kettőt elválasztó vonalat. A progresszív neoliberalizmus felszínesen a bevándorlókat, a nem-fehér bőrűeket, a muszlimokat és az LMBTQI embereket teszi meg „mi”-nek, és a fehér embereket teszi „ők”-ké. Ez szörnyű módja annak, hogy megosszanak bennünket, egy olyan mód, ami egyedül a tőkének kedvez. A populizmus számomra olyan módszere, amivel megváltoztathatjuk ezt a leosztást. Ami progresszívé teszi, az az, hogy befogadó – a 99% egy igazán befogadó szám. Jelenleg ez egy nagyszerű hívó szó, amivel mozgósíthatunk, és ami körül szerveződhetünk.
Úgy tűnik, hogy e hegemónia ellen küzdő, populista és progresszív erő felépítésében van egyfajta feszültség a nemzeti és a nemzetek feletti szintek között. A progresszív neoliberalizmust általában a kozmopolita sokszínűségre nyitott irányzatként mutatják be, a reakciós populizmus által képviselt értékekkel szemben. Hogyan helyezi el magát a baloldali populizmus ebben a vitában? Miképp viszonyuljon egymáshoz a populizmus népi-nemzeti jellege és a nemzetek feletti, transznacionális szint?
Ez egy nagyon összetett kérdés, és nem vagyok benne biztos, hogy kész válaszom van rá, de ez az egyik legfontosabb kérdéskör, amivel foglalkoznunk kell. Úgy gondolom, hogy amire végeredményben szükség van, az a baloldal fokozottabb nemzetközisége. Vissza kell térnünk a munkások internacionalizmusának régi elképzeléséhez, amíg el nem érünk a munkát és a környezetet nemzetektől függetlenül védő normákhoz. Másképpen e problémák megoldása nem lehetséges. A progresszív populizmus minden formájának nemzetközinek kell lennie, nemzeteken átívelő szövetségek létrehozásán, és erők felépítésén kell dolgoznia, ezzel párhuzamosan pedig a jelenleg létező területi egységek jogainak a védelmén is.
Azt is mondta, hogy most az interregnum állapotában vagyunk, bizonytalan politikai helyzetben, ami ugyanakkor megváltoztatható is. Jean-Claude Juncker nyilatkozatából kiindulva, mely szerint „tudjuk, hogy mit kell tennünk, de nem tudjuk, hogyan választassuk újra magunkat, miután megtettük azt”, mondhatnánk azt, hogy az eliteknek nincsen szilárd narratívájuk és hogy ez inkább védekező, mintsem támadó helyzetbe hozza őket?
Igen, egyetértek ezzel a megállapítással. Nem csak, hogy eltűnt Reagan vagy Thatcher narratívája, de még folytatása, Blairé és Clintoné is. Volt egy időben egy próbálkozás egy „új munkáspártra”, egy harmadik útra, aminek Obama is része volt. Bill Clinton volt a fő alapítója és építője annak a modellnek, amely a Demokrata Pártot egy, a hagyományos, New Dealhez köthető iránytól eltérő mederbe terelte. Volt egy narratívájuk, de mindenekelőtt egy stratégiájuk: azt kommunikálták, hogy az ország népesedési helyzete megváltozott, s így a fehér munkásosztály már nem központi jelentőségű. A választásokat eszerint meg lehet nyerni a felsőbb osztályok, a kertvárosi középosztályok, a technológiai és szórakoztatási szektorok, valamint a kisebbségek és a nők megszólításával is. Clinton e narratívája volt a progresszív neoliberalizmus.
2016-ban az történt, hogy ez a narratíva semmivé foszlott, és most nincsen se Reagan–Thatcher blokkjuk, se Clinton–Obama blokkjuk. Mijük van akkor? Nos, azt nem hiszem, hogy képtelenek lennének valami újjal előrukkolni, hiszen nagyon kreatív emberek és biztos vagyok benne, hogy think tankjeik nagy erőkkel próbálják kitalálni a következő mozgásokat, de egyelőre ez még nem túl tiszta. A megérzésem az, hogy megpróbálják feléleszteni a progresszív neoliberalizmust új, vonzóbb arcokkal. Hillary Clinton erre nem volt alkalmas, úgyhogy megpróbálnak majd keresni valakit, aki viszont igen. Valamint, ahogy már korábban is mondtam, Trump ellenzéke bizonytalan, és egy része biztosan visszaszerezhető lenne, ha egy meggyőző és átfogó baloldali narratíva testet öltene. De pillanatnyilag egy legitimációs és hegemóniaválság mindenképpen létezik, és azt vizsgálják, hogyan tudnák ezt kezelni, hogyan tudják újraalkotni magukat.
Ez lehetőséget ad a belépésre a Le Penek és a Trumpok számára, de a Sanders-öknek és a Mélenchonoknak is. A másik dolog, ami ezen idők interregnum jellegét jelzi, az a tény, hogy olyasvalaki, mint Trump nem tudja magát alternatívaként felépíteni.
Így, hogy nem tudja, vagy nem akarja megadni a munkásosztálynak azt, amit ígért nekik, a kérdés csak az, a munkások mennyi ideig elégszenek meg Trump médiagesztusaival. Valószínűleg nem fognak örökké várni, valami más után fognak nézni, olyasvalami felé, ami nem egy más formát öltő progresszív neoliberalizmus lesz.
Feltéve, hogy a populizmus olyan politikai logika, ami a felszabadulás, az emancipáció irányába visz bennünket, egyetért azzal, hogy elméleti és politikai párbeszédbe kell lépnie a feminizmussal? Hogyan tudnának a feminista mozgalmak részt venni e populista logika megalkotásában? A „99% feminizmusa”, ami mellett állást foglalt, ebbe az irányba halad?
Igen, pontosan így gondolom. Álláspontom szerint minden emancipációs mozgalomnak, nem csak a feminizmusnak, részévé kell tenni a populista mozzanatot. A legtöbb társadalmi mozgalmat magához édesgette a neoliberalizmus. Az Egyesült Államokban uralkodó feminizmus – csakúgy, ahogy sok más helyen is – „az üvegplafon áttörésével” foglalkozott, amit a „vesd be magad!” feminizmusaként (lean in feminism) ismerhetünk (annak a bestsellernek a nyomán, amit 2013-ban jelentetett meg a Facebook működési igazgatója, Sheryl Sandberg, Lean In: Women, Work, and the Will to Lead címmel), és amely valójában az 1% feminizmusa.
Ahogyan Sanders a cinkelt gazdaság áldozatait szólította meg, és ahogyan az Occupy az emberek 99%-a mellett foglalt állást, úgy a feminizmus és a többi társadalmi mozgalom előtt is itt a lehetőség, hogy kimondják: szakítsunk az 1%-kal, nem azt a feminizmust akarjuk.
Mi olyan feminizmust akarunk, ami a menekült nőkért áll ki, ami a háztartási alkalmazottakért áll ki, és mindazokért, akik egyszerre látják el munkájukat és gondoskodnak az otthonukról. Azokért a nőkért, akik bizonytalan munkakörülmények között dolgoznak, akik a gyermekeikről, a családjaikról és a közösségeikről egyszerre próbálnak gondoskodni, miközben egyre több munkaórát préselnek ki belőlük egyre kevesebb pénzért cserébe.
Az általános egészségbiztosításért folytatott harcot, ami persze magában foglalja a fizetett gyerekgondozási szabadságot és az ingyenes terhességmegszakítást is, a 99% feminizmusának részeként látom. A 99% feminizmusát olyan feminizmusnak látom, amely elfordul a neoliberalizmustól, és amely részévé válik egy nagyobb baloldali feminista mozgalomnak. Valamint azt is gondolom, hogy minden egyes társadalmi mozgalmat, az LMBTQI-tól kezdve a környezetvédőkig, újra kell gondolni a 99% fogalmaival, és fel kell hagyni az olyan, neoliberalizmushoz édesgetett változatokkal, mint a „zöld kapitalizmus” vagy a melegházasság szociális jogok iránt érdektelen védelme. Minden mozgalom potenciális szövetséges egy hegemónia-ellenes blokk megalkotásában, de csakis akkor, ha elhagyja a neoliberális retorikát és új irányba indul. És ebben a munkások mozgalmainak is részt kell venniük – a szakszervezetek nem olyan erősek az Egyesült Államokban, de vannak még olyan küzdelmek, mint a 15 dolláros órabért követelő kezdeményezés, amik elég erősek.
Tavaly a New Left Reviewban megjelent egy tanulmánya „A tőke és a gondoskodás ellentmondásai” címmel, amelyben úgy érvelt, hogy a kapitalista társadalom egy új mutációján megyünk keresztül, és átalakíthatjuk a termelés–újratermelés-felosztást, valamint a „kétkeresős családmodellt”. Meg tudna említeni néhányat, hogy pontosan milyen követeléseket fogalmazzon meg a feminista mozgalom a gondoskodással és a társadalmi újratermeléssel kapcsolatban?
Igen, úgy gondolom, hogy a 99% feminizmusának ez az egyik fő feladata. Meg vagyok győződve arról, hogy rossz irányba halad az a feminizmus, amely minden figyelmét a termelésre összpontosítja, vagyis arra, hogy minél több nőt vezessen be a munkapiacra, miközben megfeledkezik arról, hogy mi történik az újratermelés világában. A két terület különálló, ugyanakkor összefonódik, és a nehézségek egy részét éppen ez okozza. Kapcsolatuk értelmezéséhez új gondolkodásmódra van szükségünk.
Ha nem állítanánk őket élesen szembe egymással, máris remek kiindulópontot nyernénk. Jelenleg ugyanis egymással szembenállóként fogjuk fel őket, ennek tünetei az olyan jelenségek, mint a petesejt fagyasztása vagy épp az anyatejpumpák technológiája. A nők olyan helyzetbe vannak kényszerítve, amelyben esélyük sincs egyszerre karriert csinálni és 45 éves kor előtt gyermek(ek)et vállalni.
Ez az új gondolkodásmód magában foglalna olyan intézkedéseket, mint a munkaórák csökkentése, a tisztességes, egy egész háztartás, nem pedig csak egyetlen személy fenntartására alkalmas bérek megteremtése, hiszen nem minden háztartásban támaszkodhatnak egynél több keresőre.
Az alapgondolat a következő: építsük fel foglalkoztatási és jóléti szakpolitikáinkat arra az előfeltevésre, hogy mi mindannyian támogató és gondoskodó személyek vagyunk! Ha ezt tesszük meg az állampolgárság eszményének, a szakpolitikák teljesen másféle tárháza nyílik meg előttünk.
Az eredeti interjú spanyolul a CTXT portálon jelent meg, angolul a Political Critique közölte. Angolból fordította: Osváth Zoltán, az eredetivel összevetette és átdolgozta: Éber Márk Áron
