Tömény propagandába áztatott híg műkritika – nagyjából így lehet összegezni azt a cikket, ami miatt felállt Magyarország legjobb filmrovata. Amellett, hogy első körben fejet hajtunk az Origo újságírói előtt, akik (immár sokadikként) kiugrottak az egyre kézivezéreltebb szerkesztőségből, érdemes vetni néhány pillantást magára az ominózus cikkre is. Nem azért, mert annyira rossz (pedig de), hanem azért, mert sokat tanulhatunk belőle. Becsülettel végigolvastuk, hogy másnak már ne kelljen.
Kezdjük is rögtön a lényeggel: a cikk Bordács Bálint neve alatt fut (legalább nem névtelenül, mint ahogy az ellenzéket lejárató cikkekkel történik!), ő volt az Origo egyik nagy szeptemberi igazolása, egyenesen a belpolitikai rovatba repült a Fidelitas szerető kebléről, ahol ismertséget leginkább azzal szerzett, hogy résztvevője volt az ominózus „na, itt van a pénz, leszopsz ennyiért?” verekedésnek. Bordács korábbi újságírói munkásságáról nincsenek feljegyzések, és bár azt azért sejthetjük, hogy a belpolitikai rovatnak miért volt rá szüksége, filmkritikusi minőségében most debütált.
Nem érdemtelenül, feladatát ugyanis tökéletesen elvégezte.
A Kóla, popcorn és migránspropaganda című szöveg ugyanis minden, amit a Fidesz jelenlegi menekültpolitikájáról gondolunk. Végletekig egyszerű, panelekből építkező álszofisztikált írás, ami a lényeget úgy csomagolja be, hogy ugyan ordítóan kilóg belőle a lóláb, de legalább mindazok, akiket már amúgy sem kell meggyőzni semmiről, elégedetten bólogathatnak olvasás közben. A többieknek meg mindegy: nem nekik szánták ugyanis.
A cikket egyébként úgy hozta le az Origo, hogy arról a Filmklub rovat munkatársai nem tudtak. Közös felmondásuk indoklásaként közölték, hogy a cikk egyetlen betűjét sem tudják vállalni. Elég nagy szó ez, ugyanis összesen 13.486. karakterből áll a szöveg (plusz ugye a cím), ennyi karakterrel nem tudott közösséget vállalni Magyarország legjobb kultrovata.
Nincs nagy formában mostanában az Origo: csak idén mondott már fel újságíró lelkiismereti okokból, rovatvezető és szerkesztőségi asszisztens, távozott címlapszerkesztő, felelős szerkesztő és tartalomigazgató, és még pár kulcsember. De ha kicsit régebbre nézünk vissza, azt látjuk, hogy lecserélődött szinte a teljes Sport-, Fotó– és Tévérovat, és olyanra is volt már példa, mint a mostani, amikor felállt a teljes Tech-rovat.
Az indokolatlanul hosszú szöveg egyébként az Isten hozott Németországban és a Viktória királynő és Abdul című filmek kritikáját tartalmazza, természetesen menekültellenes köntösbe öltöztetve. Erőltetettnek tűnik? Igen, kicsit valóban az, hogy már két film elemzését is fel lehet használni gyűlöletkeltés és megfélemlítés céljából, de Bordács gond nélkül megteszi. Igazából még akár szórakoztató is lehetne, ahogy a szerző ötvözi a kritikai szövegek kliséit („Judi Dench pazar játéka”) a Fidesz menekültellenes kliséivel („A politikailag korrekt filmek elszaporodtak az utóbbi időben külföldön és itthon egyaránt, aminek okát a világpolitikai folyamatokban kell keresni. A magyar nézők azonban nem voltak vevők az agysikálásra…”). Van még benne kedves életkép a néniről, aki a szinte töküres moziba bemerészkedve megállapítja, hogy „azért vannak ilyen kevesen, mert a kormány elérte, hogy a magyarok migránsellenesek legyenek” – ami már majdnem üti az Origo hamar klasszikussá avanzsált életszagú riportját a Jobbiktól rettegő nyugdíjasokról, akiket a liftben is vegzálnak már.
Ja, a propaganda szó pedig kereken tízszer szerepel a szövegben (plusz a cím, ugye), csak hogy biztosan megértsük, hogy miről is van szó.
Mindezek mellett viszont eltörpülnek az olyan „apróságok”, mint mondjuk az, hogy az Isten hozott Németországban című film nigériai szereplőjét a szerző afroamerikaiként aposztrofálja végig, a Viktória királynő és Abdulnál pedig pont a lényeg nem jött át – a filmet érdemben kritizálók ugyanis éppenhogy nem migránspropagandaként, hanem a brit imperializmust dicsőítő, enyhén szalonrasszista, és a történelmet meglehetősen szabadon kezelő mivoltát találták problémásnak (lényegében tehát pont az ellenkezőjét annak, mint amire Bordács lyukad ki a végén).
De ha elegánsan elsiklunk ezen értelmezési problémák és lényegi tévedések fölött, természetesen végül sikerül mindkét filmről kideríteni, hogy bűnrossz, nem életszerű, de annyira izzadságszagúan akar politikailag korrekt lenni, hogy már-már provokatív mondanivalóval igyekszik sulykolni a…
Hát igen. Itt jutunk el odáig, hogy pontosan nem tudjuk, mégis mi lett volna a lényege ennek a cikknek. Mert hogy az addig tiszta, hogy valakinek végre el kellett magyaráznia, hogy a magyar mozikban jelenleg fut két olyan film, amelyek a maguk filmes eszközeivel a jelenkori helyzetre próbálnak reflektálni, és a menekültkérdést befogadó szemszögből igyekeznek láttatni. Azt Isten hozott Németországban elég direkt, a Viktória királynő és Abdul pedig meglehetősen átvitt értelemben beszél ezekről a kérdésekről.
Az viszont tényleg nagy kérdés, hogy Bordácsnak, a friss és fiatalos belpolitikai újságírónak miért kellett beszélnie minderről. Két, amúgy valóban nem blockbuster filmről miért kell mininovellát írni? És miért volt olyan fontos az Origónak, hogy ezt a cikket egy teljes rovat háta mögött betolja az olvasók arcába?
Valójában a helyzet az – és ez nagyjából igaz mindenre, nem csak az Origó filmrovatára – hogy a kormányzati gyűlöletpolitika teljesen elvesztette a racionalitással való kapcsolatát. Nincsenek határok, nincs olyan terület, ahol ne lehetne elővenni a gyűlöletkeltő kliséket, bárhová be lehet nyomni egy kis propagandát, és még csak szégyenkezni sem szégyenkeznek miatta.
Írni egy rossz és felesleges cikket, amiben három cikkre elég betűvel aláznak le két filmet, hogy elmondhassák, hogy a propagandafilmek mennyire rosszak és feleslegesek: még akár némi dadaista önreflexiót is sejthetnénk e mögött a kiállás mögött – bár valószínűbb, hogy csupán szervilis nyakbalihegés volt a cél, mögöttes tartalom nélkül.
Bordács vállon veregetheti önmagát, adott az Origo olvasóinak egy darab cikket, de kicsinált egy egész rovatot. Szégyen, hogy egy 14 éves szárnyalást (Mert az Origo Filmklub az volt, ezt vitatni nem lehet) egyetlen ostoba, elvakult írással tönkre lehet ma tenni. De hát be lehetett zárni a semmiből a Népszabadságot is, le lehetett nyelni pár falatban a vidéki sajtót, és be lehetett mindezt söpörni egyetlen mozdulattal Mészáros Lőrinc zsebébe.
Az Origo Filmklubjának munkatársai legalább méltósággal álltak fel, és ezért tiszteletet érdemelnek. Az interneten meg szerencsére olvasható lesz eztán mindig a Kóla, popcorn és migránspropaganda című szöveg is, ami bárkit emlékeztethet rá: a kormányzati akaratnak nincsenek erkölcsi skrupulusai, a minőséget is hajlandóak beáldozni, hogy saját elvakult és gátlástalan propagandájukat nyomathassák. De azt azért ne felejtsük el: bármit írni csak akkor érdemes, ha van, aki elolvassa. Kérdés, hogy az Origo, ami minőségi újságírás helyett ezt az immár félig sem titkolt szócső-funkciót tölti be, meddig tudja a saját olvasói torkán lenyomni ezeket a tartalmakat.
