Te hol fogsz lakni 5 év múlva, 10 év múlva? Ha azt gondoljuk, hogy reálisan sosem lesz saját tulajdonú lakásunk, mert nem örököltünk, vagy nem vagyunk hitelképesek, vagy csak nem akarunk eladósodni – akkor mi marad? Ma Magyarországon szinte nincs olyan lakhatási forma, ami hosszú távon stabil, kiszámítható és megfizethető lenne.

Juhász Imre fotója

Az utóbbi időben egyre több szó esik emelkedő albérletárakról, rossz minőségű és túlzsúfolt lakásokról, kilakoltatásokról, az évek óta gyűrűző, egyre mélyebb háztartási adósságról. Ezek mind a mélyülő lakhatási válság különböző arcai, ami egyre kevésbé csak a legszegényebbek problémája. Ma Magyarországon több millióan küzdenek lakhatási gondokkal. Kinek ne lenne olyan ismerőse, akinek nehézséget okoz, hogy télen fizetni tudja a rezsit, aki nem bír kikeveredni a lakáshiteléből, akinek félévente albérletet kell váltania, és örül, ha nem zaklatja a főbérlője, vagy olyan, akinek fogalma sincs, hogy jövőre hol fog lakni.

Ezzel a problémával nem vagyunk egyedül. A globális válság egyik jellemzője, hogy a tőke a termelésből a pénzpiacokra menekül, az ott felhalmozódó pénzmennyiségnek pedig új befektetési lehetőségeket keres. Az egyik ilyen opció világszerte az ingatlanpiac, ami  a lakhatást a pénzügyi spekuláció terepévé tette. A kockázatokat – ahogy a 2008-as válságot elindító amerikai ingatlanhitel-válság, vagy a magyar devizahitelek esetében láttuk – az egyes háztartások viselik, végső esetben pedig az állam, illetve aránytalanul elosztva az egész társadalom, a tőke pedig lényegében büntetlenül kezdheti újra fújni a következő lufikat…

Ez a folyamat a társadalmi reprodukció egyik legalapvetőbb területét, az otthont teszi a pénzpiaci jövedelmek egyik fejőstehenévé. Ez pedig a különböző társadalmi pozíciók szerint is megosztóan hat: a viszonylag vagyonosabb szereplők a saját anyagi biztonságukat és felhalmozásukat mások bérleti díjaiból igyekeznek fedezni.

A magyar kormány lakáspolitikája a fenti folyamattal összhangban a rendszerváltás óta szisztematikusan csak a tulajdonszerzést és az építőipart támogatja. A CSOK és a lakás-takarékpénztárak állami támogatása (vagy korábban a szocpol és a támogatott lakáshitelek) mind afelé tolják a lakáspiacot, hogy az emberek minél több hitelt tudjanak felvenni (hiszen önmagukban ezek a támogatások a legritkább esetben elegendőek lakás vásárlására). És lehetőleg minél hagyományosabb családi felállásban megtelepedjenek valahol, ahonnan évtizedekig nem mozdulnak ki, és kötelességtudóan fizetik hitelük részleteit.

Az „öngondoskodás” szlogenje uralja a magyar lakáspolitikai képzeletet. Az 5%-os újlakásépítési áfa és a lakásárakat közvetlenül felhajtó vásárlási támogatások pedig az építőipar profitját duzzasztják, a bankszektor pedig örömmel hitelezi meg kétszer ugyanazt a lakást fejlesztői és vásárlói oldalról is. Amit végül mindkét oldalról a lakó fizet meg, hiszen a lakásárak úgy vannak belőve, hogy az a fejlesztőnek a banknak fizetendő kamattal együtt is megérje.

Közben pedig szőnyeg alá söpörjük azt a tényt, hogy az eladósodás árán megszerezhető magántulajdon rendszeréből egyre többen kiesnek, hogy sokaknak ez soha nem lesz elérhető opció. A bérekhez képest elképesztően magasra emelkedett ingatlanárak oda vezettek, hogy ma már egy középosztálybeli fiatal sem álmodhat saját lakásról, hacsak nincs a családjának több millió forintnyi tartaléka. Ráadásul Kelet-Európában, így Magyarországon is sokkal rosszabb feltételekkel kaphatóak lakáshitelek, mint az európai centrumországokban, és a devizahitel-válság óta mindenkinek nyilvánvalóvá vált, hogy a bankhitel messze nem biztonságos lakásfinanszírozási forma.

Persze ettől még nem tűnnek el ezek az emberek, és nekik is lakniuk kell valahol. Általában marad a kiszolgáltatott és egyre drágább albérleti piac – ha valaki egyedül bérelne lakást ma Budapesten, átlagosan a fizetése 60%-át kell, hogy bérleti díjként kifizesse! Ahol ráadásul egyre nagyobb számban jelennek meg az alternatívák hiányát kihasználó uzsoravállalkozók –, vagy pedig valamilyen személyes függőségi viszonyon alapuló szívességi lakhatási megoldás. Az erre hivatott állami intézmények pedig érdemben nem javítanak a helyzeten: a fennmaradt önkormányzati bérlakásszektor siralmas állapotban van és folyamatosan leépül, a végső esetben igénybe vehető szociális ellátórendszer pedig kiúttalan, túl kicsi és a bentlakók autonómiáját gyakran súlyosan korlátozza.

Ez a helyzet egyre több ember számára világossá teszi, hogy a létező lakhatási lehetőségek (saját tulajdonú lakás + hitelkonstrukció, vagy albérlet egyre növekvő árak mellett) nem jelentenek számukra elfogadható megoldást. Olyan új intézményekre van szükség, amelyek stabil, megfizethető lakhatást tudnak biztosítani, és ahol a lakók maguk rendelkezhetnek az életterük alakítása fölött. Ennek egyik lehetősége a lakásszövetkezetek létrehozása.

A Rákóczi Kollektíva évek óta egy olyan lakásszövetkezeti modell megvalósításán dolgozik, ami saját tőke és erőn fölüli egyéni eladósodás nélkül, kollektív tulajdonosi struktúrában biztosítaná tagjai lakhatását.

Az általunk kidolgozott modell eltér a Magyarországon jelenleg is létező, praktikusan sok szempontból társasházként működő néhány lakásszövetkezetétől. A Rákóczi Kollektívában olyan hálózatért dolgozunk, amiben a házak a szövetkezet tulajdonában vannak, a bentlakók pedig bérlők, valamint a szövetkezetet közösen működtető tagok. A házak megvásárlását a szövetkezet valamilyen külső forrásból (egyszerűség kedvéért hitelekből) fedezi, amit aztán a lakóktól folyamatosan befolyó bérleti díjakból törleszt.

Mivel ez a modell nem valamilyen befektető profitját szolgálja, a bentlakáshoz a tagoknak csak a (piacinál alacsonyabb) bérleti díj folyamatos megfizetését és a kollektív, szövetkezeti működtetésben való részvételt kell vállalniuk. Az osztatlan szövetkezeti tulajdon azt is biztosítja, hogy az épületeket ne lehessen részenként eladni, abból ne lehessen egyéni hasznot húzni, és hogy ezek a házak hosszú távon ki legyenek vonva a lakáspiacról. Ez a lakhatás árucikké válása elleni konkrét fellépés.

Elképzelésünk szerint, miután a lakóközösség tagjai visszafizették az épület megvásárlásának költségeit, továbbra is fizetnek bérleti díjat, ami ezután a közösség vagyonát gyarapítja. Ez lehetővé tesz például nagyobb felújítási munkákat, a szövetkezet folyamatos működését, akkor is ha egy vagy több tag jövedelme kiesik, és megalapozza a szövetkezet következő sejtjét jelentő ingatlan megvásárlását.

A lakók bérleti költségei ebben az esetben tehát nem egy magánszemély vagyonát növelik, hanem ahhoz járulnak hozzá, hogy újabb lakások kerüljenek ki az ingatlanpiacról, egyre több embernek biztosítva a biztonságos, megfizethető lakhatást. A hosszútávú kiszámíthatóság érdekében a szövetkezet átadhatja az ingatlan tulajdonjogát vagy annak egy részét egy szövetkezeteket tömörítő ernyőszervezetnek, hogy az ingatlan értékesítése ne legyen lehetséges e szervezet beleegyezése nélkül. Így lehet biztosítani, hogy az ingatlan mindig az eredeti céljának megfelelően működjön, akár a szövetkezet teljes tagságának lecserélődése után is.

Míg a jelenlegi lakásrendszer a lakhatás biztosításának kockázatait az egyénekre terheli, egy ilyen modell tartósan megfizethető albérletárakat nyújt. Emellett a háztartási terhek megosztásával, az erőforrások összeadásával, a jobb, tágasabb élettérrel a lakásszövetkezet anyagi és szociális szinten egyaránt megkönnyíti a hétköznapi életet; különösen a háztartás terheit aránytalanul nagy mértékben viselő nők számára.

A bérmunkájuk mellett gyereket nevelő, házimunkát végző, a családról gondoskodó nők számára az egyéni szélmalomharc helyett a lakásszövetkezet támogató közösséget, közös erőforrásokat, és az egyenlő munkamegosztáson alapuló közös tehervállalást biztosítana. Ez a lakhatási forma mindenki számára kinyitja az egyenlő viszonyokon alapuló társas élet lehetőségét – szemben a jelenlegi, hitelterhek nyomása alatt egymás ellen versengő, individualizált életformákkal.

A Lakhatást Most cikksorozatot az Utcáról Lakásba Egyesület és a Mérce indította el, hogy a legégetőbb lakhatási problémák a felszínre kerüljenek, és hogy megmutassuk, az olyan lakásgondok mint a lakásszegénység, az egekbe szökő albérletárak, a kizárólag a felső osztályoknak kedvező lakástámogatási programok, felelős lakáspolitikával felszámolhatóak. A sorozatban helyet kapnak a problémákat és megoldásaikat elemző, lakhatási jó gyakorlatokat, mozgalmakat bemutató cikkek és egyéni történetek is.

A sorozat elindítása egyben felhívás is a Kettős Mérce olvasóinak: ha szívesen írnál véleménycikket a lakhatási kérdésekről, ha megosztanád saját lakhatással kapcsolatos gondjaidat, küzdelmedet, ha olyan csoportnak, szervezetnek vagy a tagja, amelyik ilyen kérdésekkel foglalkozik, akkor itt a lehetőség! Küldd el írásod a [email protected] címre! (A cikkek szerkesztésének és közlésének jogát fenntartjuk.)

Ha szívesen olvasnál még ilyen szövegeket, legyél az egyik támogatónk: csináljunk együtt független médiát.

A lakásszövetkezet arra nem jó megoldás, ha valaki örökíthető vagyont akar a lakásával felhalmozni. Arra viszont igen, hogy a lakáspiaci kiszolgáltatottsággal szemben közös védelmet építsünk fel. Ez hosszú távon össztársadalmi érdek – az ingatlan-alapú felhalmozás idővel egyre erősebb polarizációt eredményez, s a lakosság egyre nagyobb részét hagyja fenntartható lakhatási megoldások nélkül.

Ahhoz, hogy a szövetkezeti tulajdonú ingatlanok ne csak azoknak jelentsenek alternatívát, akiknek van hozzá kezdőtőkéjük, az induláshoz mindenképp szükséges nagyobb külső forrás bevonása. Ez a feltétele annak, hogy a tagoknak valóban ne kelljen saját tőkét betenniük, és csak a havonta jelentkező, piaci ár alatti bérleti díjat kelljen fizetni. Ennek legnagyobb akadálya ma Magyarországon az, hogy nincs olyan finanszírozási konstrukció, ami egy ilyen projekt számára alkalmas lenne. Az RK-val azon dolgozunk, hogy ez megváltozzon.

A Közösségben élni fotója

A világ számos országában működnek lakásszövetkezetek, szövetkezeti hálózatok. Ott tudnak igazán sikeresek lenni és nagyobb szerepet játszani, ahol van erre valamilyen támogatott finanszírozási konstrukció (alacsony kamatú hitel vagy állami támogatás), illetve ahol szervesen összekapcsolódnak politikai mozgalmakkal. Uruguayban például a ‘60-as évek óta jelen van az egyre erősödő mozgalom: a ‘70-es évek gazdasági válságára válaszként, a szakszervezetekkel közösen, széles politikai mozgalom bázisán elérték, hogy ma már több száz lakásszövetkezet létezik az országban, és egész Latin-Amerikában terjesztik a modellt.

A német Mietshäuser Syndikat a ‘80-as évek házfoglaló mozgalmából nőtt ki – ezzel kényszerítették ki azt a politikai teret, amiben az első házakat meg tudták szerezni. Ma több száz tagja van a Syndikatnak, és a hálózat belső működésmódja garantálja, hogy ezek a házak soha ne kerülhessenek vissza a lakáspiacra, ezzel biztosítva a megfizethetőséget az elszálló lakásárak éveiben is. A Syndikat is egyre tudatosabb lépéseket tesz a modell (többek között kelet-európai) terjedésének támogatására.

A Város Mindenkié (AVM) csoport idén október 14-én, szombaton tartja a már hetedszerre megszervezett Lakásmenetet a lakhatáshoz való jogért. Az AVM számos javaslatot megfogalmazott különböző állami szereplők felé, melyek a megfizethető és biztonságos lakhatást támogatnák.

A Rákóczi Kollektívával azért veszünk részt a Lakásmeneten, mert azt gondoljuk, hogy egy lakásszövetkezeti mozgalom mindig politikai mozgalom. Ahhoz, hogy kinyissuk azt a rést a jelenlegi rendszeren, amiben létre tudunk hozni egy lakásszövetkezeti hálózatot, folyamatosan, egyre többen kell közösen fellépnünk.

A szövetkezeti lakhatás létrehozásához és elterjedéséhez arra is szükség van, hogy az állam tegye lehetővé az ehhez szükséges intézmények kiépítését és jogi garanciáit.

Gyertek el ti is szombaton, hiszen csak együtt vagyunk erősek! Találkozzunk, szerveződjünk, vegyük vissza a lakhatásunkat.

Rákóczi Kollektíva