Katalóniában vasárnap a spanyol rendőrség rárontott a függetlenségről szavazó állampolgárokra – az eseményeknek több száz sérültje van. A kérdés immár nem az, jogosak-e a katalán igények a függetlenségre – ennél már csak lényegtelenebb, hogy a népszavazás jogszerű-e. A „mindkét oldal hibás” ismerős retorikája, az antinacionalista fanyalgás nem több üres mellébeszélésnél, az állami túlhatalom védhetetlen apológiájánál. A katalán események fényében fel kell tennünk a kérdést: mit vagyunk hajlandóak feláldozni a status quo oltárán?

A katalán népszavazás hátteréről, történeti és politikai gyökereiről többen írtak már (lásd az itt megjelent kiváló cikket), mindezt nem szükséges átvennünk. A fontos kérdés most nem az, hogy vajon a katalán nemzetiség képes vagy méltó-e a nemzeti függetlenségre, sem hogy egy nacionalista kisebbségen kívül akar-e egyáltalán bárki függetlenséget. Ami lényeges, hogy a függetlenségi törekvésekre a spanyol állam katalán tisztviselők letartóztatásával, a katalán kormány bankszámláinak einstandolásával, több ezer rendőr bevetésével, végül pedig az állampolgárok elleni nyílt erőszakkal válaszolt.

A népszavazás természetesen illegális, ezt az alkotmánybíróság kimondta: a gumilövedékek a joguralom védelmében repülnek a fegyvertelen szavazók felé. Az apologéták szemlesütve állnak, ismételgetve a mantrát: a spanyol alkotmány azért még érvényben van, a törvény az törvény. Még ha valamelyest szimpatizálunk is a függetlenségi törekvésekkel, ennek akkor sem ez a módja. A rendőri eljárás, még ha túlzott is, valamelyest indokolt, hiszen nem hagyhatjuk, hogy az emberek kényükre-kedvükre megszegjék a törvényt.

Ebben a gondolatmenetben nem csak az riasztó, hogy a rablógyilkosság szintjére zülleszti katalán emberek tömegeinek elkeseredett lépéseit arra, hogy saját sorsuk felett rendelkezzenek, hogy beleszóljanak abba, miféle politikai intézmények közt akarnak élni, mikor úgy érzik, a fennálló intézmények nem szolgálják többé az érdekeiket – vagyis a demokratikus önrendelkezést.

Mintha az illegalitás ténye gátat vetne az erkölcsi mérlegelésnek, mintha azért, mert jogi fellebbezésnek helye nincs, figyelmen kívül hagyhatnánk a tényt, hogy a népszavazás milyen körülmények között ítéltetett törvénytelennek.

A legfélelmetesebb a joguralomra való reflektálatlan hivatkozásban, hogy elmulasztja feltenni a kérdést: miféle jog miféle uralmáról beszélünk. Úgy tesz, mintha a joguralom afféle önmagáért létező természeti törvény volna, amelynek következményeit épp úgy viselnünk kell, mint az esőt és a szelet. Mintha mi lennénk a törvényért és nem a törvény értünk. Csakhogy a törvény és a jog emberi alkotások, melyeket közös életünk igazságos megszervezéséért alkotunk meg, és amelyek, ha ehelyett az igazságtalanság eszközeivé válnak, semmiféle tiszteletet nem érdemelnek tőlünk.

Nem kevésbé aggasztók azok a hangok sem, amelyek demagóg nacionalista szólamok által fölkorbácsolt irracionális indulatok vak összecsapását látják az eseményekben, ami felett a „józan megfontoltság” nevében buzgón sajnálkoznak, de amelyben mindkét felet – mint irracionális nacionalistát – egyformán bűnösnek látják. Nekik természetesen igazuk van abban, hogy a katalán nacionalizmus semmivel sem jobb, mint a spanyol nacionalizmus. Alkalmasint abban is igazuk van, hogy a jelen helyzetben a katalán és spanyol nacionalista indulatok szításában egyaránt érdekelt spanyol és katalán politikusok egyformán bűnösek.

Ugyanakkor ne feledjük, hogy a „józan megfontoltság” képviselői azokat a hétköznapi katalán embereket nevezik az irracionális demagógia megtévesztett áldozatainak, akik úgy vélik, jelen körülmények között – mikor önkormányzati jogaikat a spanyol kormány alkotmánysértő módon semmibe veszi, kormánytisztviselőket tartóztat le, és az állami rendőrséget mozgósítja ellenük – jogaik nincsenek biztonságban. Azt nevezik nacionalista provokációnak, hogy ezek az emberek – nem utcai zavargásokat rendeznek, nem polgárháborút kezdeményeznek, hanem – elmennek, hogy részt vegyenek egy népszavazáson, hogy nézeteiket demokratikus keretek között juttassák érvényre.

Itt és most több millió európai polgártársunk demokratikus önrendelkezési jogáról van szó, ami akkor is szent és sérthetetlen, ha a véleményükkel, vagy az őket hajtó indokokkal nem értünk egyet. A kérdés nem az: joguk van-e a katalánoknak a függetlenséghez, hanem, hogy joguk van-e a ebben a kérdésben demokratikus úton kinyilvánítani az akaratukat. A válasz pedig: igen. Ennek a népszavazásnak akkor is rendben le kellett volna zajlania a spanyol állam beavatkozása nélkül, ha a katalánok többsége nemmel szavaz, vagy ha a népszavazás érvénytelen lett volna.

Igen, meglehet, hogy a katalán függetlenségi törekvésekből manipulatív és nyerészkedő nacionalista politikusok is profitálnak. Meglehet, hogy jobb sorsra érdemes emberek látják kárát. Ez azonban semmit nem mond el arról, hogy azoknak a katalán embereknek, akiknek itt és most a spanyol állam lábbal tiporja a jogait, jogukban áll-e békés úton, egy szavazat leadásával kinyilvánítani, hogy miféle országban akarnak érni. Akik most tettüket nacionalista provokációként utasítják el, megtévesztett csőcseléknek látják őket, a legalapvetőbb demokratikus értékek ellen szólalnak fel.

Akik a „mindkét oldal hibás”, az „egyik nacionalizmus sem jobb a másiknál”, a „joguralom!” jelszavaival dobálóznak, azt tagadják meg ezektől az emberektől, hogy demokratikus úton kinyilváníthassák az akaratukat – legyen az függetlenség vagy a függetlenség elutasítása. Úgy vélik, elfogadhatatlan megengedni nekik, hogy legalább a hangjukat hallassák – hiszen kérdéses, hogy a népszavazás ennél távolabb mutató következményekkel járna –, hogy megjelenjenek a politika színpadán, mint olyan emberek, akiknek joguk van beleszólni a sorsuk alakulásába. De mégis miért tesznek így?

Nem másért, mint a mindenkori „rend” védelmében. E hangadók közül sokan végső soron nem a jog, a józan mérlegelés vagy az internacionalizmus pártfogói, hanem a status quo vallásos hívei, a fennálló rend áldozópapjai. Úgy látják, a katalán helyzet nem elsősorban a demokratikus önrendelkezésről szól, hanem az európai államok egységének megbontásáról, és ezáltal az európai államrendszer felbomlásáról. Ha valamely tagállam egysége meggyengül, ez a rend szenved csorbát, ez a veszteség pedig felmérhetetlen.

De mégis mi ez a rend, amelynek védelmében még a demokratikus önrendelkezés jogát is hajlandóak megtagadni európai polgártársaiktól?

Az ő szemükben az egységes és erős európai nemzetállamok baráti szövetségének rendje, amely a keleti elnyomás, a demagógia, az elmaradottság képviselői ellen védi a felvilágosodás értékeit. Ez azonban – ők is tudják – csupán látszat, törékeny felszín, mely alatt végletekig kiélezett társadalmi feszültségek lapulnak. Ezek felszínre jutása azonban ellenségeink – mindenekelőtt Oroszország – malmára hajtja a vizet, ez a fenyegetés pedig jóval nagyobb, semhogy a rend megbomlását kockáztathatnánk.

Nem véletlen, hogy ebben a kritikus helyzetben az Európai Bizottságnak első dolga, hogy mindenkit biztosítson a népszavazás illegalitásáról, illetve arról, hogy a független Katalónia nem lenne tagja az Európai Uniónak. Mindennél beszédesebb, hogy a Bizottság szerint a jelen helyzetben egységre és stabilitásra van szükség – ezek volnának az új európai értékek a szabadság és egyenlőség helyett?

Persze az EB, Guy Verhofstadt és más tisztviselők felhívása az erőszak beszüntetésére dicséretes, de aligha lehetnek kétségeink afelől, hogy e pacifizmus mindenekelőtt a rend visszaállítása iránti vágyból táplálkozik – ha a spanyol kormány beszünteti a nyílt erőszakot, de továbbra is megakadályozza, hogy a katalánok demokratikus önrendelkezést gyakoroljanak, az EU-nak ezzel a maga részéről semmi problémája.

Nekünk azonban ki kell mondanunk: a rend, az egység és a stabilitás nem épülhet elnyomásra és kizsákmányolásra, nem állhat európai polgárok demokratikus vagy akár szociális jogainak nyílt megsértésére.

Ki kell mondanunk, hogy nem félünk e rend felbomlásától, ha ez szükséges ahhoz, hogy igazságosabb társadalmakban és egy igazságosabb Európában éljünk, mert csak egy új, igazságos rend méltó arra, hogy kiálljunk mellette és megvédjük az ellenségeivel szemben.

Mi következik tehát most Katalónia számára? A népszavazáson a katalánok körülbelül 40 százaléka jelent meg – több mint 2 millió ember –, kiemelkedő többségük a függetlenség mellett szavazott. Ez alighanem nem szolgáltat kellően erős indokot arra, hogy Katalónia egyoldalúan kinyilvánítsa a függetlenségét. Arra azonban rámutat, hogy Spanyolország több millió polgára úgy véli, a jelenlegi államban jogai nincsenek biztonságban, érdekei nem érvényesülnek; e meggyőződésük pedig olyan erős, hogy akár a rendőri megtorlást is vállalták a kinyilvánításáért.

Ez mindenképpen arra kell, hogy kényszerítse a spanyol államot, hogy kezdeményezzen tárgyalásokat Katalóniával arról, miként enyhíthetnék azokat a társadalmi feszültségeket, amelyek e helyzet kialakulásához vezettek. Ennek azonban előfeltétele, hogy a jelenlegi súlyos jogsértéseket elkövető kormány távozzon – az európai közösség egyik legnagyobb erkölcsi bukása lesz, ha tagjai közt megtűr egy olyan állami vezetőt, aki rohamrendőröket küld fegyvertelen, védtelen állampolgárai ellen.