Nincs értelme elismételnem itt azt, ami a német nyelvű sajtóban olvasható – rengeteg magas színvonalú elemzés a Frankfurter Allgemeine Zeitungtól a Junge Weltig, a Neue Zürcher Zeitungtól a Frankfurter Rundschauig – , most csak két érdekes baloldali kommentárt emelek ki: Jan Federsen és Tom Strohschneider cikkét; mindkettő derűlátóbb, mint az alább következő írás. (A Die Zeit két adatot hangsúlyoz: a szélsőjobboldali AfD egymillió eddigi „nemszavazót” mozgósított, és egymillió szavazót vett el a CDU-tól.)

Fotó: AFP 2017/ TOBIAS SCHWARZ

• A két nagy néppárt (CDU/CSU) hatalmas veszteségei jelentik a hatalomtechnikailag legfontosabb változást. A néppártok (a „nagykoalíció”) baloldali/liberális biopolitikája bukott meg (vö. nemrégi írásommal is). Angela Merkel szövetségi kancellár – a szokásos trendkövető stratégiájával – a „családpolitikában” (dzsenderpolitikában: melegházasság), a környezetpolitikában és a bevándorláspolitikában hajtott végre egyértelmű baloldali fordulatot: ez a három biopolitikai tényező váltotta ki egy 30-40 százalékos, szignifikáns kisebbség elégedetlenségét.
• A Szövetségi Gyűlésben (Bundestag) eddig fönnállott – bár kormány és ellenzék között megoszló – baloldali (vörös-vörös-zöld) ideológiai többség megszűnt.
• A kormányba bekerülhet egy nyíltan reakciós, egyenlőségellenes erő, a nagyon jobbra tolódott „liberális” FDP (Szabad Demokrata Párt), amely nem azonos korábbi önmagával (Genscher, Lambsdorff).
• A remek eredménnyel a parlamentbe jutott völkisch, szélsőjobboldali, neonáci elemeket is tartalmazó AfD erősen regionális jellegű: 20 százalék fölötti eredményt ért el Kelet-Németországban (a korábbi Német Demokratikus Köztársaságban, ahol utolérte a Baloldalt) és a konzervatív Bajorországban, ahol megszorongatta az ottani örökös győztest, a mélykatolikus CSU-t.
• A Baloldal (Die Linke) és a Zöldek stagnálnak.
• Mindezen az AfD belső problémái se változtatnak.

Ezek fontos dolgok, de szerény véleményem szerint a lényeg a következő.

A jobboldal nyugodtan ünnepelhet. („Budapest gratulál” – írta Orbán Viktor a honlapján; azt nem mondta, kinek; nyilván a győztesnek, amely az AfD. Akármilyen összetételű lesz a következő koalíciós kormány, a CDU/CSU kénytelen lesz jobbra húzni. A Németországi Szociáldemokrata Párt, az SPD valósággal összeomlott.)

A liberális Európai Unió elleni támadás sikerrel járt. Görögország tönkretétele után, a Brexit és Kelet-Közép-Európa nacionalista, konzervatív fordulata után, az autoritárius és munkásellenes Emmanuel Macron akciói után (mellesleg: az aggasztó berlini hírek mellett elsikkadt, hogy a francia szenátusban konszolidálódott a jobboldali fölény), a spanyol-katalán konfliktus és az olaszországi zűrzavar idején – ráadásul az Oroszország nyugati határán tapasztalható feszültségre és a balkáni konfliktusok újbóli föllángolására az EU-nak semmi hatása – a magyarországi és más kelet-európai „balliberális” ellenzékeknek „Európához” fűződő reményei semmivé lettek:

a németországi választások után a budapesti tüntetések „európázása” egyszerűen nevetséges. Orbán Viktor páriából mainstream európai politikussá válik – s ez még inkább így lesz, ha (amint várható) Ausztriában és Csehországban is a reakció kerül hatalomra.

A vereség teljes és maradéktalan.

Az európai és amerikai (USA) munkásság és alsó középosztály nem az osztályellenséget (a tőkéseket), hanem a munkapiaci, demográfiai és lakókörnyezeti etnikai vetélytársakat tekinti ellenfélnek: az etnikai és felekezeti kisebbségeket pártoló baloldalból kiábrándult – a baloldal számos alakja (pl. a Wagenknecht-Lafontaine házaspár) már a migránsellenességgel is próbálkozik, mindhiába.

Európában mindennek a középpontjában a menekültválság áll. Németországban egyelőre még gyönge többség ellenzi a kérlelhetetlen idegengyűlölő álláspontot, de a dinamika még ott is a menekültek befogadásának szigorú korlátozása felé mutat. Általánosságban: a menekültkérdés és a bevándorlás kérdése (beleértve – főleg, de nem kizárólag Nagy-Britanniában – a kelet-európai vendégmunkások problémáit) a baloldal történelmi vereségét hozta el.

Mivel a baloldalnak nem sikerült létrehoznia az osztálypolitika és a haladó biopolitika szintézisét, a reakciós-represszív, jobboldali biopolitika kétségtelen győzelme osztálypolitikai vereséget is jelent.

A mérsékelt balközép kiegyezett a neokonzervatív-neoliberális („globalizációs modernizálási”) gazdasági szemlélettel – osztálypolitikai hitelessége evvel megszűnt –, egyenlőséghite (egalitarizmusa) ezért csak a dzsenderek és etnikumok területén követett antidiszkriminációs („befogadó”, integrálási-asszimilációs) politikákban merült ki, ahol az emberi jogok kiterjesztésének és érvényesítésének liberális logikáját követte. (Ezt jobb híján helyeseltük és támogattuk, hiszen nem vagyunk etnicisták, és nem vagyunk rasszisták, bár a baloldali internacionalizmus szerkezetileg-gondolatilag más.) Az eredmény: teljes kudarc.

Európában (különösen Kelet- és Kelet-Közép-Európában) egyébként – a menekültválság árnyékában – a régebben itt lakó kisebbségi etnikumok (különösen a romák) és kisebbségi felekezetek iránt is súlyosbodó hátrányos megkülönböztetés érvényesül, a nemzetiségek autonómiatörekvései (illetve az önállósuló nemzetiségeknek a még kisebbek és a még gyöngébbek iránti intoleráns praxisai) erősödnek, ám egyre nagyobb ellenállást váltanak ki. Ugyanilyen ellenállás észlelhető a volt „államszocialista” területeken a nők és a melegek egyenjogúsági törekvéseivel, a gyerekek és az öregek méltóságával és egyenjogúságával szemben. (Érdekes módon a volt NDK-ban tapasztalható politikai árhullám azt is illusztrálja, hogy a volt „szocialista” országokban a lakosság ma se fogadja el a polgári rendet: többek között ezért érzékeli a polgári humanizmust, a polgári „baloldalt”, az „emberi jogokat”, az alkotmányosságot, a joguralmat stb. merő képmutatásnak, sőt: az osztályelnyomás álcázásának, akár eszközének – különösen akkor, amikor a saját szegényes, exproletár osztálykultúrájának területén, a kültelken találkozik más anyanyelvű, más vallású, más bőrszínű külföldiekkel, akiket érzése szerint a népidegen és nemzetidegen „elitek” szabadítanak rá.)

Összes problémáink a menekültkérdésben összpontosulnak.

A menekültkérdés minden eddiginél élesebben exponálja, hogy az univerzalista (a nemzetiségi-etnikai-nemi és az osztályelnyomást egyaránt elutasító), emancipációs (ha tetszik: baloldali, urambocsá szocialista-kommunista) politika összeegyeztetése a globális kapitalizmus és a nemzetállami politika amúgy is ellentmondásos, ám a jelenkorban domináló alapjellegzetességeivel: lehetetlen. Osztályalapú univerzalizmust elvárni tőkés államoktól és konzervatív-liberális kormányoktól – még némely derék polgári politikusok jóindulata és segítőkészsége mellett is – abszurdum. A globális kapitalizmusban tönkrement volt gyarmati és volt „szocialista” országok lakóinak százmillióit a gazdag nyugati (és közép-európai) országok nem tudják földjükön letelepíteni. A társadalomtudomány évszázadok óta tudja, hogy a sikertelen forradalom szinonimája és helyettesítője a kivándorlás-áttelepülés, amely mostanra tömeges, fejetlen meneküléssé változott. És ez csak a kezdet.

Az európai országok nem fogják az életszínvonalukat, településszerkezetüket, hagyományaikat, anyanyelvüket, szokásaikat föláldozni azért, hogy az önhibájukon kívül a pokolból menekülők millióinak otthont nyújtsanak. (Már a viszonylag konszolidált, kulturálisan a Nyugattal többé-kevésbé kompatibilis kelet-európai vendégmunkások is súlyos problémákat okoznak: nem szeretjük elismerni, de a Brexit egyik fő oka éppen ez volt.) A bomladozó harmadik világ összekapcsolódó etnikai és osztályproblémái (lásd a rohingyákat) újabb és újabb menekülthullámokat indítanak majd el, amelyekkel szemben mindenütt Orbán-kerítéseket fognak fölhúzni.

Mindevvel csak az egész világ forradalmi átalakítása lenne képes (hosszú évtizedek alatt) megküzdeni, amire nincsen az égvilágon semmiféle kilátás.

Frau Merkel politikája egy szép pillanatban – szemben avval, amit valaha írtam róla: életem egyik legjobb cikkében (amely persze főleg a magyarországi „balliberális” ellenzéket karikírozta) – csakugyan kilépett a szokványos nemzetállami önzés és burzsoá érdekkalkuláció szűk köréből (bár az európai biztonság szemszögéből racionális volt), amikor befogadta a Magyarországról menekülő ázsiaiakat. Nem tagadható – és ebben rasszista-etnicista ellenfeleinek volt némi igazuk – , hogy ezt (milliók és tízmilliók befogadását) hosszú távon fönntartani, és evvel együtt fönntartani a nemzetállami és európai stabilitást, közbiztonságot, életszínvonalat: nem lehetséges.

A Merkel és szociáldemokrata szövetségesei által egy darabig képviselt polgári humanizmus épp olyan önellentmondásos, mint ahogyan erre annak idején (legrosszabb korszakában) Lukács György rámutatott, de kétségtelenül a legemberibb volt mindabból, amit 1989 óta Európa – az európai establishment – művelt. Ezt el kell ismernünk, amikor Merkel kancellár vereséggel fölérő, viszonylagos „győzelme” pillanatában kénytelenek vagyunk föladni a demokratikus Európához fűződő, gyakran titkolt, utolsó illúzióinkat. Az Orbán-féle fajvédő kerítés lesz itt a minta, amit elkeseredve kell látniuk Orbán Viktor és a Jobbik magyarországi ellenfeleinek. Is.

Nem lehet egyszerre kozmopolita humanistának lenni és védeni az egykori Nyugat-Európa és a „fehér civilizáció” gyarmati hódításaiból és eurázsiai fölényéből (is) származó kiváltságokat.

Nem tagadható, hogy ellenfeleinknek „igazuk lett”: természetesen ők értik-érzik jobban az európai polgári társadalmak korlátozottságait és stratégiai kényszereit – míg mi mindevvel szemben csak az antirasszista erkölcsprédikáció és az evilági kegyesség floskulusaival éltünk. Nem véletlen, hogy a legtisztább álláspontot Ferenc pápa képviselte – már Hannah Arendtet is meglepte, hogy XXIII. János pápa személyében keresztyén ember ült Szent Péter trónján: ez nem nagyon volt szokás –, akinek nem tartozik kötelességei közé a kapitalista nemzetállamok stabilitásának (olvasd: önző érdekeinek) a védelme. Ő nem mondott ellent önmagának és a Szentírásnak. Ő prédikálhat, áldja meg érte a jó Isten, ha van.

De a baloldal hiába várja el a bármily szándéktalanul a fehér szupremáciára (is) épülő polgári államrendtől, hogy mást adjon, mi lényege. Ez illúzió, és már sokadszor bizonyul illúziónak. Ez az államrend nem Kant világpolgári republikanizmusa, és nem is lehet. Mint láthattuk néhány évig, ezt a polgári államrendet lehet humanizálni – én nem kedvelem azt a rossz kommunista szokást, amely nem hajlandó különbséget tenni a polgári-liberális demokrácia és a tőkés diktatúrák, netán a fasizmus között –, de ez a humanizálás nem lehet tartós. A polgári demokraták ennek ellenére újabb önellentmondásos emberiesítési kísérletekre fognak vállalkozni (és jól teszik); a XX. századi szocialista-kommunista kísérlet szörnyűséges kudarca és bűnei pedig leintenek mindenkit, aki a baloldalon most visszahúzódnék „a szenvedő erény” pozíciójába.

A modernség iszonyatos története folytatódik. Lágerek vannak és lesznek. A szegény világban mészárlás, kábítószer, éhhalál. A gazdag szuperhatalmak gettóiban nagyjából ugyanez. A kivezető utakat most zárják le.