„Itt élünk mi! Idegünk rángó háló,
vergődik benn’ a mult sikos hala.
A munkabér, a munkaerő ára,
cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.
Ujságpapír az asztalon kenyérrel
s az ujságban, hogy szabadok vagyunk –
poloskát űzünk lámpával s a kéjjel
s két deci fröccsel becsüljük magunk’.”
– József Attila: Munkások (részlet)

A kiszolgáltatottság sokáig kéz a kézben járt a munkássággal, ahogy József Attilánál is 1931-es versében. A kékgallérosok élete a vasbányák fuvallata, a gép rugdallása, a lendkerék szijja, és a sivalkodó transzformátorok volt. Itt élünk mi – mondja József Attila –  a munkabér, a munkaerő ára, cincog zsebünkben s két deci fröccsel becsüljük magunk.

Míg a fenti képzettársítás és szituáció elkopott a mindennapok szeme elől, az első versszakban megjelenő helyzet nem. Kis, búvó országokra rálehel / a tátott tőke sárga szája és a kiszolgáltatottság már nem csak a fentebb megjelenített munkásság osztályrésze. A kékgallérosok számaránya évtizedek óta csökken a foglalkoztatottak számához viszonyítva. Jelentőségük olyannyira halványul a mindennapokban, hogy az a világ legnagyobb példányszámban eladott videójáték-sorozatának főszereplőjére, Marióra is kihatott.

Az 1981-es első megjelenésekor még ácsként, aztán 1983-tól kezdve vízvezeték-szerelőként elhíresült Mario sem dolgozik többé szakmájában, sőt egyáltalán nem kapott munkát készítőitől. Megálmodója, Shigeru Miyamoto úgy nyilatkozott, hogy a játékszituáció teremti Mariót és „együtt változik és fejlődik a digitális technológiával. A technológiai újítások izgalmas újdonságokat nyújtanak és amikor arra eszmélsz, hogy népszerűvé válnak, Mario követi őket. Ezért egyszerre ismerős és friss a karaktere, hiszen a technológia fejlődésével újabb és újabb dolgokra lesz képes.”

Akárcsak a munkásosztály esetében, itt is a technológiai fejlődés állt a változás középpontjában; a proletariátus helyét az úgynevezett prekárok veszik át napjaink szakirodalmában és online publicisztikáiban. Már elnevezésük is a léthelyzetükkel van összefüggésben.

A prekaritás biztonsághiányból fakadó bizonytalanság, kiszolgáltatottság, átmenetiség, kétség, jelentésekkel bír. Ebből következően „tagjai” egyáltalán nem, vagy elhanyagolható mértékű megtakarítással rendelkeznek, foglalkoztatásuk bizonytalan (diákmunkás, idénymunkás, vagy  feketén foglalkoztatott) és/vagy alulfizetett. Többek között ezekből következően élnek védtelenül, kiszolgáltatottan, bizonytalanságban.

Prekársorba kerülhet (és tartozik) a hétköznapi értelemben vett munkásság nagy része is, de fontos kiemelni, a kiszolgáltatott létbizonytalanság nem csak az ő osztályrészük, ezért gyártanak a jelenség köré a szociológiában egy teljesen újszerű fogalomkészletet. (Bővebben a prekariátusról és az osztályokról)

Mi történt a munkásosztállyal?

A nyugati centrumországokban, a második világháborút követően kialakult jóléti állami modelleknek köszönhetően csökkentek az egyenlőtlenségek, univerzálissá vált a szociális és (munka)jogi biztonság is. A szociális hálót bővítő-fenntartó, a piacot szabályozó, és a munkavállalókat védő állam azonban a 70-es évektől kezdődően (a politikai rendszer ellenpólusaként is működő „keleti blokk” válságba sodródásával párhuzamosan) elkezdett visszavonulni és neoliberális politikát gyakorolni.

Ezt a politikát nem csak a jobboldali/konzervatív pártok éltették, például amerikai republikánus és brit konzervatív kormányzatok (mint a Reagan- vagy a Thatcher-adminisztráció), hanem az őket követő demokrata és munkáspárti vezetők is: az USA-ban Clinton, a briteknél Blair és Brown. Továbbá nem demokratikus rezsimek is alkalmazták, mint Chilében Pinochet és Argentínában Videla.

Az 1970-es években meglendülő (és az addigra kialakult) neoliberális fordulat okai azonban főként a termelési tényezők és a munkaszervezés változásában keresendők. A fordista sorozatgyártás a második világháború befejeződésével újraszervezésre szorult. A változatos fogyasztói igények kielégítésére helyeződött a hangsúly, ennek eredményeképp jött létre az ún. posztfordista rugalmas specializáció (szakosodás), melyben a gyártósorok a változó fogyasztói igényekhez igazodnak alacsony átállási és fejlesztési időkkel. A megváltozott termelés pedig megváltozott igényeket támaszt mind a vállalatok, mind a munkavállalók irányába: a decentralizált vállalatszervezés, valamint a növekvő munkavállalói képzettségi szint is elengedhetetlenné válik a digitalizáció mellett.

A foglalkoztatott munkások száma e második világháború utáni, posztfordista fordulat következményeképp a 2000-es évekig (példának véve az USA-t) nem változott számottevő mértékben, vagy trendszerűen, azonban arányuk a foglalkoztatottak körében folyamatosan csökkent.

A kékgallérosok feldolgozóipari jelenléte a második világháború végén még 35% körül volt, mely már 1962-re 27,8%-ra apadt és azóta tovább esett 8.7%-ig. Közben számuk időszakos, közel egymilliós ingadozások után 2001-től kezdve abszolút értékben is beszakadóban, jelenlétük a foglalkoztatottság egészét tekintve pedig továbbra is folyamatos csökkenésben van.

Ezen látszólagos stagnálás-csökkenés mellett azonban a feldolgozóiparban foglalkoztatottakra jutó kibocsátás egyre magasabbra szökött: 1950-től 1976-ig a 19 500 dollár megduplázódott ($38 500), majd ez 1997-ig újból ($74 400) és 2011-ig még egyszer ($152 800). Ez azt jelenti, hogy az átlag amerikai munkás több értéket termel meg ma egy óra alatt, mint elődei 1947-ben közel 10 óra alatt.

A 70-es évekig az egy dolgozóra jutó kibocsátás és a bérek elfogadhatóan követték egymást. A folyamat azonban az 1970-es évek elején szinte teljesen megakadt és a bérek növekedése azóta is messze elmarad, szinte stagnál a termelékenység bővüléséhez képest.

De Mario és Luigi vállalkozhattak is

Eddig feltételeztem Mario munkabér jellegű foglalkoztatottságát, ezért esett annyi szó azokról, akiket következetesen munkásoknak nevezünk a hétköznapokban. Azonban a prekaritás pontosan arról szól, hogy nem csak a tradicionálisan ipari foglalkoztatott emberek mindennapjai küzdelmesek, nem csak ők lehetnek és vannak kiszolgáltatott helyzetben.

Mivel a dolgozók egyre kisebb aránya kerül az iparba (értelemszerűen az agrárjellegű munkavégzés pedig már jóval korábban visszaszorult), így a létbizonytalanság problematikája új csoportnál koncentrálódik, akárcsak a munkavállalásé, és eltolódik a szolgáltatói szektor felé. Különösebb tekintet nélkül végzettségre, életkorra, hiszen a prekaritás növekedése azért következhetett be, mert a lezajlott politikai-gazdasági folyamatok eredményeként a jóléti államok ellátórendszerei leépültek, továbbá folyamatosan gyengülnek a munkavállalói jogok, teret nyernek a tőkés osztály diktátumai és az élet apró mozzanatai is kiszolgáltatódnak a piaci logikának és fogyasztási kényszernek.

A kizsákmányolás nem csak füstös gyárkémények tövében zajlik. A megújuló termelési tényezőket felismerve és kihasználva a tőke birtokosai, mint minden kínálkozó lehetőségkor, korlátlan uralomra kívánnak törni, pozícióikat és profitjukat biztosítva, bővítve. E multinacionális vállalatok nem csak a munkaidőnk felett rendelkeznek, hanem piaci terjeszkedésük, szolgáltatásaik bővítése által életünk minden apró mozzanatába bejárást vívnak ki.

Ezekben a szolgáltatásokban kényelemért, szórakozásért, használatért cserébe a fogyasztók idővel maguk is eszközzé válnak a termelésben, őket magukat (adataikat) értékesítik például hirdetőknek. Ezen folyamatok következményeképp fordulhatott elő az is, hogy Marióból, egy vízvezeték-szerelőből mára „egyszerű” fogyasztó válhatott, aki teniszezik, focizik és autóversenyezik.

Felzárkózás a nyugathoz

Hazánkba az egész folyamat megkésve és felemásan gyűrűzött be a modernizációs kényszerek hátán. Magyarország az 1949-es évvel kezdődő államkapitalista társadalomszervezésig agrárjelleget öltött. Csak a tervutasítások erőltetett iparosításával kovácsoltak belőle Laki László szavaival élve: „kvázi fejlett” indusztriális társadalmat, ezt pedig 1989-ben a nemzetközi piac közreműködésével egy ún. „félperifériás újkapitalista posztindusztriális társadalomra” cserélték. Ebben a Laki által alkotott elnevezésben egyszerre sűrűsödik az új társadalom-, és társadalompolitika-szervezésben rejlő modernizációs kényszer (félperifériás) és a neoliberális (újkapitalista) jelleg.

Azonban a hazai prekár probléma és a posztindusztriális társadalom hátterében nem azok a folyamatok állnak, mint a korábban látott nyugati példa mögött.

Az USA foglalkoztatottsági adatait vizsgálva kiviláglik, hogy évtizedeken keresztül egy munkaerőpiaci bővülés történt az országban, melyben az ipari foglalkoztatás eljelentéktelenedett. Ezzel ellentétben hazánkban az ipar és a TSZ-ek összeomlása miatt a foglalkoztatottság zsugorodása figyelhető meg, mely mellett a szolgáltatások növekedése eltörpül.

Ennek eredményeként az országban nincs megfelelő, nyugaton ismert vásárlóerő, az általános jólét szintje pedig egyre csökkenőben, a társadalom elszegényedőben, és létének elbizonytalanodásába csúszik, prekarizálódik. Mindezek tetejében még a termelékenység is alacsony (a nyugathoz viszonyítva). A neoliberális gazdaságpolitikától, a privatizációtól és az állami szabályozások leépítésétől az ország gazdaságának fellendülését, az általános jólét növekedését, a nyugati életszínvonal elérését várták a politikusok és hangadó közgazdászok, de cselekedeteik e téren sikertelennek bizonyultak.

Hatásukra azonban a tőke monopolizálódó uralma érvényesül. Az állami kivonulás és a tőkés osztály nyomásának következtében folyamatosan csorbulnak a munkavállalói jogok, a szakszervezetek eljelentéktelenednek, a környezetvédelem pedig egy már-már nem létező fogalommá válik, és ez csupán egy hevenyészett válogatás a problémákból.

A szocialista szociálliberális és konzervatív kormányok pedig egyaránt a „jól bevált” neoliberális diszciplínákat folytatják, előbbiek pedig úgyszintén elköteleződtek a tőketulajdonosok mellett. Harmadikutas politikájukkal elengedték a munkavállalói küzdelmet, az egyenlő társadalom, valamint a magántulajdon korlátozásának, megszüntetésének eszméjét, a szocialista társadalomba való eljutást. Bár nevükben megtartották a szocialista jelzőt, felvették a liberális párt(ok) programját (szavazóbázisát, tagságát).

A felhalmozódó államadósságra szociális és oktatási kiadások csökkentésével válaszolnak, a jelenlegi kormányzat pedig hozzá hű nemzeti tőkésosztályt is teremtett már állami és EU-s pénzek baráti kézbe játszásával. Ezzel kívánják foglyul ejteni az államot, megtartani kormányzó szerepük egy tekintélyelvű korlátozott parlamentarizmusban.

Mik a kitörés lehetőségei?

Egy olyan történetiségben, ahol magukra vörösnek látszó felöltőt húztak diktátorok és piaci liberálisok egyaránt, nehéz a jelszavak újrateremtése, de elengedhetetlen. A munkavállalók (nevezzük őket csak munkásoknak!) jogaiért való küzdelmet újra kell kezdeni, melyre az éppen zajló TESCO-sztrájkok ráirányíthatják a figyelmet. A sztrájk nem csak a dolgozók, hanem az egész társadalom ügye. Újra kell teremteni a valódi baloldaliságot Magyarországon.

Teremthetünk új fogalmi hátteret egy probléma leírására, mint a prekár-jelenséggel tesszük, de nem szabad elfelejtenünk az elmúlt évszázadokban már megalkotott fogalmainkat és megértéseinket; a prekárok többsége bérmunkából élő keményen dolgozó kisember, ebből kifolyólag marxi értelemben vett munkás. Létbiztonságukért, választójogukért, munkavállalói jogaikért küzdeni kell össztársadalmi szinten.

A korábbi jóléti államok és a jelenleg is működő skandináv-modell országaiban tapasztalt jólét sem a semmiből, vagy a tőke jóindulatából fakad. Elég csak rátekinteni ezen utóbbi országok szakszervezeti tagállományára és összevetni Magyarországéval vagy a többi OECD országgal.

Be kell látni, hogy az elmúlt két évtizedben a kormányzatok által propagált egyéni haszonhajhászás nem vezetett közjólétre, és az országba alacsony munkabérrel való működőtőke csábítás sem teremt vásárlóerőt. Az egyetlen kiút a szolidaritás vállalása egymással, a közösségteremtés, az egymás és a társadalom problémáinak megértése, megoldása közös erővel, az állami-társadalmi szerepvállalás növelése.

A baloldaliságot és a magukat baloldalinak valló pártok saját programjukat, nézeteiket nem úgy kell csűrni-csavarniuk, ahogy az éppen aktuális, felhergelt, jobbra tolódott közhangulat fújja – lásd. rendszerváltás utáni állam-félelem, állam-utálat, a szociális ellátások visszavágásának kérdésköre, határkerítés, menekült-befogadás.

A baloldaliság már egy önmagában is létező, együttérző gondolkodásmód, amit hirdetni kell.

Lipusz Balázs