Mi azzal a probléma, ha egy olyan portál, mely a hitelességére, pontos tájékoztatására és átláthatósága mellett az emberi jogi elköteleződésére is büszke, interjút jelentet meg a puncs.hu tulajdonosával, és újságírói alákérdezésekkel kvázi hirdetési felületet biztosít neki? Mi azzal a probléma, ha ez a tulajdonos értékeken túli keretben beszélhet üzletéről, hogy fiatal nőket közvetít pénzes férfiaknak? Miért kérdéses újságíró etikai szempontból, ha az interjút készítő nem kérdez vissza és nem szembesíti az interjú alanyt állításainak következményeivel?

kép: Jeremy hunsinger, flickr

Baudrillard simulacrum (hasonlatosság) fogalmát Luis Borges „A tudomány pontosságáról” című egy bekezdésnyi története ihlette. Ebben a történetben Borges egy birodalomról beszél, amelynek térképészei annyira ragaszkodtak a térképeik pontosságához, hogy csak ugyanakkora térkép felelt meg nekik, mint maga a birodalom; majd amikor az utókor ezt a térképet haszontalannak ítélte és kidobta, a sivatagban lassan enyésző térképet már csak „állatok és koldusok” lakták.

Ebben a cikkben arra a kérdésre szeretnék válaszolni, hogy miért baj az, hogy az újság, látszólag „objektív módon”, magától értetődőnek mutatta be azt a keretet, amelyben a puncs.hu legitim üzleti vállalkozásként jelenhet meg. Amellett érvelek, hogy a cikkben a valóság „elfogulatlannak” és „objektívnek” gondolt tükrözése hamis és káros. Az ebben a kísérletben kifejeződő, menedzserszemléletű liberális, értékeken túli értékek nem jelentenek mást, mint a „nagyon sok mindennek kell megváltoznia, hogy ne változzék semmi” szemléletét, hiszen csak így folytatódhat a kevesek csendes gazdagodása. Ha az emancipáció értékét a hatalommal bírók a saját simulacrumukká téve saját maguk határozhatják meg, ezzel megváltoztatva az értéket magát, akkor hamarosan Magyarországot csak állatok és koldusok fogják lakni.

A tét tehát lényegesen nagyobb, mint egy most induló vállalkozás jövőbeni profitja.

Ki mit fogyaszt?

A 2008-as hármas – pénzügyi, biztonságpolitikai és migrációs – válság világosan rávilágított a neoliberális gazdasági-, társadalmi- és értékrendszer mindannyiunkat érintő válságára. Ebben az új helyzetben engedték meg maguknak a hvg.hu újságírói, hogy ártatlan mosollyal az objektivitás látszata mögé bújjanak. A tét tudnillik a magyar politikai közösség és az emancipációs politika jövője.

A hármas válságra többféle válasz született. Egyrészt a neoliberalizmus elindult egy fundamentalista irányba, és összekapcsolódott egy új patriarchátussal (ezt Beatrix Campbell úgy hívja, hogy ’neoliberális neopatriarchátus’). Ez a korábbinál sokkal kegyetlenebb, és sokkal hatékonyabb rendszerré tudott válni, ahol többek között a női test és női érzelmek sem többek, mint árucikkek és erőforrások, amelyeket fogyasztani kell és lehet.

Másrészt megjelent az illiberális állam és az anti-gender mozgalmak, amelyek ugyanúgy az előbb említett hármas válságjelenségre kívánnak választ adni azzal, hogy támadják az emberi jogokat és a társadalmi nemek egyenlőségének értékét.

A hármas válság kezdete óta sejthető volt, és most Trump győzelmével bebizonyosodott, hogy nincs szükség az emberi méltóság értékének akár csak látszólagos képviseletére a dzsungel törvényeit követő piacon ahhoz, hogy gazdagodni lehessen.

Döntő kérdés, hogy létezhet-e ezekkel a picai erőkkel illetve a mindenható állammal szemben bármiféle hiteles és kritikai válasz? Az emberi testek áruba bocsátása mint értékmentes piaci tranzakció mellett a garast letevő weboldal, poszter- és reklámfilmkampány ennek a piaci folyamatnak a terméke. Ahhoz, hogy a fenti kérdést megválaszoljuk, az emberi méltóság és a szerelem kapcsolatát kell történetileg elemeznünk.

A női emancipációs mozgalmak az emberi és azon belül is a női méltóság jelszavával toborozták tömegbázisukat a 19. században. A méltóság fogalmának két fontos forrása volt. Az egyik a vallásos, mely a hívők számára a hit által biztosítja az emberi méltóság egyenlőségét. A másik pedig a munka méltósága, hogy az elvégzett munka értéke megadja az egyén méltóságát. Mind a két méltóságfogalmat alapvetően kérdőjelezte meg a kapitalista termelési mód, amely alapjaiban alakította át a gazdaságot. És hogy a gazdaság jól és hatékonyan tudjon működni, a társadalmat és a kultúrát is átalakította, a hatékonyságot, az egyént és a pénzt téve meg a siker egyedüli mércéjének. Ez az a folyamat, amely a piacon a test áruvá válását létrehozta, és amelyet Marx szemérmességtől mentesen A tőke első kötetében így írt le:

„[a] tőke elhalt munka, amely vámpír módjára csak azáltal elevenedik meg, hogy eleven munkát szív magába, és annál inkább él, mennél többet szívott be. Az az idő, amely alatt a munkás dolgozik, azt az időt jelenti, amely alatt a tőkés a vásárolt munkaerőt elfogyasztja.” (A tőke I. kötet. 219.)

Ezzel a vámpirizmussal szemben mind a vallásos érdekvédelmi szervezetek, mind a szakszervezetek felléptek. Munkaerejük, hogy a szemléletes marxi metafórát használjam, a vérük megtagadásával kísérelték meg a tőkét rábírni arra, hogy az emberi méltóságot értéknek ismerje el. Ennek a hosszú harcnak az eredménye a munkásvédelemtől kezdve a munkaerőszabályozási törvényekig sok, ma már magától értetődőnek tűnő vívmány, de egyáltalán az a folyamat is, amelyben a strukturális hatalommal bírók, a munkaadók kénytelenek egyeztetni a munkavállalók képviselőivel. Ebben a folyamatban a női munkaerő a női munkavállalás jellegzetességeinek megfelelően küzdött az elismerésért.

Mi ennek a relevanciája a mai Magyarországon, és hogyan jön ehhez a női test, mint áru?

1989 után a volt szocialista országokba exportált neoliberális értékrend meghonosításáért semmilyen más kulturális termék nem tett annyit, mint a Pretty Woman című film. Ez több mítoszt is sikerrel népszerűsített: a prostitúció mint olyan munkavállalás mítoszát, amely nem különbözik lényegileg a többitől; a boldogságot adó hatalom mítoszát, amelyet az arany American Express kártyával való vásárlás jelent, valamint azt a legendát, hogy a testét eladó és a női testet megvásárló kapcsolata átalakulhat romantikus szerelemmé, amely aztán a nő számára meghozza a társadalmi elfogadottság státuszát is.

Az 1989-ben kiépülő magyar nőszervezetek az emberi testek áruba bocsátásával kapcsolatban a tiltás álláspontjára helyezkedtek. Ez erkölcsi kérdés: a női test nem áru, úgy, mint mondjuk egy pohár kefir.

Mind a kettőt elfogyasztják, de az emberi test elfogyasztásának az egész társadalomra, értékeire és összetartó erejére van hatása. Van ezzel szemben egy, elsősorban a nemzetközi civil szervezetek által támogatott álláspont: a szabályozáspárti álláspont, amely nem tesz különbséget aközött, hogy kefirt, vagy szexuális szolgáltatást veszünk, ha az megfelel a szabályoknak. Céljuk az informális gazdaság formálissá tétele. A prostitúció német szabályozását ennek megfelelően alakították ki, amelynek emberi életekben mérhető ára és testi-lelki pusztító hatása mára már jól dokumentált.

A nagyon különböző szabályozások azonban csak látszólag objektívek: valójában egy adott társadalmi kontextusban létrejött, és adott társadalom által elfogadott értékekre reflektálnak. Ezek az értékek lehetnek a választójoggal bíró állampolgárok érdekei, és ennek megfelelően valahol arra jutnak (lásd például Svédországot), hogy a klienst büntetik. De egyre gyakrabban válik meghatározóvá a prostitúcióból profitáló ipari lobbi, mely a testüket áruba bocsájtókat szabad munkavállalóként jeleníti meg a köztérben, ahogy a puncs.hu is tesz. Illetve az illiberális állam polypore természete miatt az állam átveszi ezeket a jól jövedelmező gazdasági pozíciókat az ipari lobbiktól és ideológiai törésvonalakon túlemelkedve újraosztja a klienseknek ezt az üzletet, akik aztán azt saját gazdagodásukra működtetik.

Nők, vissza a konyhába, a szülőszobába és az utcára!

Az emberi méltóságból, vagy az állampolgárok érdekeiből kiinduló megközelítés háttérbe szorulásáért a 2008-as hármas válságot is okolhatjuk. A fizetett munkavállalás maga kiváltsággá vált, és a munkaerőpiac átalakulásával többé már nem emberi jog.

Az illiberális állam szerint a női munkavállalást át lehet értelmezni a gondoskodás keretében, azzal, hogy a nő kizárólagos feladata a gondoskodás és a reprodukció, és nincs helye a köztérben.

Politikai és stratégiai kulcskérdés, hogy ez az anyagi körülményekben, a munkavállalás jellegében bekövetkezett változás az emberi méltóságon alapuló diskurzusokra hogyan hat.

A kilencvenes évektől kezdve a testük áruba bocsátásából élők a választás és a cselekvőképesség fogalmát kezdték használni. Ez normalizálta a szexuális szolgáltatást, amely egy lett a számos más szolgáltatás közül. Azt állították, hogy ebből a munkának tekintett tevékenységből is méltóságot lehet nyerni. A szexmunkások szervezete például ebből a szempontból szakszervezet, mert a munkavégzés kereteit kívánják szabályozni, és egyidejűleg tagadják, hogy bármi különbség lenne a szexuális szolgáltatás és mondjuk a kefirgyártás között. Álláspontjuk számos bírálóját pedig atyáskodással, hamis erkölcsi fölénnyel, sőt képmutatással vagy kriminalizálással vádolják. A munkavégzés a baloldali mozgalmakban az emberi méltóság alapja volt, így természetes, hogy a szexmunkások a haladó, avantgarde politikai pozíciót foglalják el a vitákban.

A neoliberalizmus mint gazdasági és politikai rendszer kényelmesen összekapcsolódott az emberi jogok diskurzusával, és létrehozott furcsa politikai szövetségeket, amelyek láthatatlanná tették a tőke vámpír természetét. Így lett mindenkinek emberi joga, hogy eladja a testét, akár mint adósrabszolga, akár mint sugarbaby.

Itt követtek el döntő szakmai hibát az újságírók, amikor az ebben a folyamatban résztvevő szereplőket: a tőkést – aki a női testet kiközvetíti –, a testét eladó nőket, a szabályokat hozó államot és a nő testét megvásárló klienst egyenrangúnak tételezték.

Ez távolról sincs így, főleg, ha csak a tőkés szempontjait közvetítik, illetve csak őt szólaltatják meg az újságírók. Az általa használt neoliberális keretet egy pillanatra sem kérdőjelezték meg, sőt egyetlen lehetséges keretnek tételezték. Az online szexuális szolgáltatás biztosítóit pedig az ügyes és törvénytisztelő vállalkozó példaképeként állították be. Ezzel simulacrumot hoztak létre, mert a nőkről, akik a gazdasági és hatalmi egyenlőtlenségek miatt ezekbe az egyenlőtlen kapcsolatokba kényszerülnek, a „választás” hamis keretében beszélnek.

A szerelem mint politikai szexualitás

Mit veszítünk ezzel az egyoldalú, de tájékoztatásnak nevezett reklámmal, és miért fogadta széles körű felháborodás (1, 2, 3, 4, 5) a drága plakátkampányt és a cikket?

A szexualitás áruvá tételére, és a saját magunk testének áruba bocsátása, mint egyéni szintre helyezett emberi jogra alapuló érvelés zsákutcás, mert nem egy pohár kefir előállításáról beszélünk. Az erre „vállalkozó” nők áruvá válásnak a dicsőítése a szerelem valódi emancipációs politikai lehetőségét árulja és pusztítja el. Ez azonban szükségszerű, hiszen a tőke vámpír jellege az ellenállás lehetőségét is el kívánja pusztítani. De mi ennek a jelentősége a mai Magyarországon, ahol lépten nyomon olyan, az adófizetők pénzéből fizetett óriásplakátokat látunk (az egyik tulajdonos, a MOL-vezér Hernádi Zsolt az Új Széchenyi Kockázati Tőkeprogramból kapott úniós támogatást, amit részben a Puncs.hu-ba fektetett), melyek az emberi méltóságot adó munka értékét megkérdőjelezik és a női test eladására buzdítanak?

kép: technokrata.hu

A szexualitás áruvá tétele nem védhető azon az alapon, hogy az, hogy mit kezd a testével, a  testét áruló nő dolga, és mi közünk van hozzá? Ugyanis minden társadalom „érzelmi közösségekből” áll, melyeket az azonos érzelmek azonos értelmezése hoz létre. Lehet ilyen közös érzelem egy történelmi trauma megélése, vagy azonos értékek – mint mondjuk az ember méltósága – átélése. Ezek az értékek érzelmi közösséget alkotnak, és egyben társadalmi mobilizációs erők is.

Valódi politikai kérdés, hogy ezek az „érzelmi közösségek” hogyan kapcsolódnak, vagy kapcsolódnak-e egyáltalán egymáshoz. Ezért is kulcsfontosságú, hogy ne dicsőítsünk romantikusként egy objektív anyagi kapcsolatokon alapuló viszonyt, amely letükrözi a tőke természetét, és kiszolgáltatott helyzetbe hozza azt, akinek nincs, azzal szemben, akinek van.

A szerelem maga képes ezeket az objektív tőkeviszonyokat leképező diszkurzív formákat és ideológiákat megkérdőjelezni. A szerelem nem heteronormatív és nem hierarchikus értelmezése politikai lehetőségeket rejt, és azt a politikai kreativitást biztosítja, amely annyira hiányzik mindennapjainkból. Hiszen

a szerelemből szükségszerűen a változás következik, valami új. Ez az a terület, amely szinte mindenkit érint, és ahol minden egyes állampolgár a gyakorlatban tudná megvalósítani elveit.

A neoliberális neopatriarchátus a fogyasztás kultusza révén mindannyiunk érzelmeit és mindennapi társadalmi gyakorlatait manipulálja. A Pretty Woman vagy a puncs.hu a globális kapitalizmus részeként a szerelmen, a fogyasztáson keresztül menedzseli legbelsőbb érzelmeinket, és ezért kulcskérdés, hogy hogyan beszélünk, illetve tudósítunk erről a folyamatról.

Vissza kell vennünk a társadalmi képzeletet

A progresszív politikának újra képesnek kell lennie történetek elmondásra, olyan színes és érthető nyelven, mint ahogy Marx tette, hogy visszavegye a társadalmi képzeletet a Pretty Woman és a puncs.hu értékeitől. Már csak azért is, mert Európa sötét történelme – most úgy tűnik – a hármas válság eredményeképpen újra előlép, talán még kegyetlenebb, de kegyetlenségében sokszínű és elmaszkírozott formában.

Tony Judt a szociáldemokrácia jövőjéről azt írta 2009-ben, hogy amire szükség van a progresszív értékek továbbgondolásához, az nem más, mint a félelem. Senki sem gondolta annak idején, hogy a húszas évek szabad világa szörnyű körülmények közepette ér majd véget. Ezért félelemre van szükség: nem a jövőben lezajló fejlődésbe vetett naivan optimista hitre, hanem a saját felelősségünk félelmen keresztüli tudatosítására, annak tudomásulvételével, hogy ezt a társadalmi közösséget egyszer már II. világháborúban elpusztítottuk.

Őszinte félelmet kell érezünk, ha egy valódi társadalmi válsághelyzetben a magát tisztességes vállalkozónak maszkírozó emberkereskedő értékeire, a társadalmi nemek egyenlőségét „gendermaffiának” nevezőkre, vagy akár a felkészületlen újságírók lehetséges reakcióira és cselekvési lehetőségeire gondolunk.

Borges varázslatos történetében arról ír, hogy ha a látszat, az ideák világa akar a valóság lenni, akkor a valóság ezt lerázva megváltozik, az ideák világát minden referencia nélküli sivataggá változtatva. Ha az újságírók, mint ’hasznos idióták’ hozzájárulnak, hogy a lényegest ne tudjuk megkülönböztetni a lényegtelentől, az értéket az értéktelentől, akkor létrejön az új világ, ami csak látszólag hasonlít arra, amiben emberként élni szeretnénk, és csak arra jó, hogy állatok és koldusok lakjanak benne.

A cikk a hvg.hu-nak íródott, de a lap ebben a cikkben olyan változtatásokat kért a közlés feltételeként, ami a szerzőnek nem volt vállalható.

A szerző a CEU egyetemi tanára, az MTA doktora