Van itt egy kis probléma: elfelejtettük, miről szól a sztrájk.

„Sok annyit sem érdemel, amennyit kap. Így is túl vannak fizetve a semmit tevésért” – na vajon melyik sztrájkkal foglalkozó cikkünk alatt volt ez komment? Tulajdonképpen mindegy is, de azért elárulom: az önkormányzati dolgozók sztrájkjáról szóló írásom alatt volt olvasható ez a hozzászólás is, ahogy sok másik, hasonló tartalommal. És nem aratott osztatlan sikert a fogorvosok sztrájkjáról szóló cikk sem, ahogy a Tesco-dolgozók belengetett sztrájkjával se voltak túl elégedettek az olvasók. MÁV-dolgozók? Piha, róluk meg aztán jobb nem is beszélni…

Egész egyszerűen úgy tűnik, elfelejtettük, hogy a sztrájk lényege nem az, hogy a sztrájkoló kibasszon a társadalommal. Hanem a saját érdekeinek a képviselete – ami közvetve vagy közvetlenül, de mindannyiunkat érint.

Vegyük például a most éppen sokat szapult fogorvosokat példának. Az állami ellátórendszerben ők valahol a béka püspökfalatja alatt helyezkednek el. Most azért küzdenek, hogy a háziorvosi praxisokkal azonos mértékű támogatást kapjanak. A helyzet ugyanis az, hogy 15 éve nem emelkedett az állami fogorvosok praxisának támogatása – minek következtében ők maguk két út közül választhattak. Vagy magánpraxist indítottak (értelemszerűen drágábban dolgozva, a bevételeik egy részét pedig visszaforgatva a közellátásba, finanszírozva anyagköltségüket, rezsijüket, egyebüket), vagy kivándoroltak. Végső megoldásként esetleg elhagyhatták a pályát.

Lényeg a lényeg: ennek következtében egyre több a tartósan betöltetlen fogorvosi praxis, egyre többen kényszerülnek vagy utazni az ellátásért, vagy magánorvoshoz fordulva irdatlan összegeket költeni a kezelésekre. A helyzet tarthatatlan, ha így marad, gyakorlatilag meghal az állami fogorvosi ellátórendszer. Mondjuk, hogy ez kinek lesz igazán rossz? A szegényeknek. Az időseknek. A sokgyerekeseknek. A vidékieknek. Mert rájuk indokolatlan terheket ró majd, ha nem lesz TB-s fogászat.

Ugyanez a helyzet az önkormányzati dolgozókra is igaz, akik megalázó bérekért, egyre többet dolgoznak, aktahalmokba temetkezve, egy erősen munkaerőhiányos állami szektorban. Sztrájkoltak, de csak néhány helyen – hiszen az állami szférában nem nagyon ugrál az, akinek kedves az állása. De ez se nagyon tetszett azoknak a felhasználóknak, akik menten a fejükre olvasták, hogy amúgy sem dolgoznak rendesen, hazamennek pénteken koradélután, a sor meg csak kígyózik. Ha viszont mindenki elhagyja ezt a szektort, akkor aztán tényleg felesleges is lesz beállni azokba a sorokba, mert nem lesz, aki az ügyeinket intézze. Vagy megoldjuk magunk? Tudja valaki, mennyit keres ma egy önkormányzati dolgozó, hogy aztán közutálat tárgya legyen? Pont ugyanannyit, mint 10 évvel ezelőtt…

MÁV. Magyar Állami Vasút. A dolgozók itt a létszámleépítés ellen küzdenek. Az állami vasút már csak nevéből fakadóan is állami szolgáltatás – fizetünk érte, a minősége minimum megkérdőjelezhető, ellenben sok már állami fenntartású intézményrendszerhez hasonlóan itt is minden más fontosabb: hamarabb cserélnek le egy elbaltázott kabalafigurát, mint hogy a dolgozók helyzetét megnyugtatóan rendezzék. Ha a MÁV spórolni akar, akkor létszámot épít le, de az mondjuk eszébe sem jut, hogy a vezérigazgató havi 5 milliós fizetése talán kicsit túlzás. Lehet erre azt mondani, hogy mindenhol máshol is megesik az ilyen, csakhogy ezzel a mi érdekeink is sérülnek, mert ugyanazért a pénzért, amit az utazásainkért fizetünk, kevesebbet, silányabb szolgáltatást kapunk eztán. Rossz biznisz.

Vagy vegyük a pedagógussztrájkot. Volt nagy felzúdulás, amikor tavaly tavasszal kétszer is beszüntették a munkát a pedagógusok, gyors egymásutánban. „Egész nyáron nyaralnak”, „folyamatosan emelik a bérüket” (ami egyébként nem igaz), „különben is gyalázatos, ahogy tanítanak manapság” – ezeket olvasták a leggyakrabban a fejükre. Persze, mert ez olyan egyszerű, nem? Aki teheti, az menti ki a gyerekét a közoktatásból, de sokan nem engedhetik ezt meg maguknak. Ebben az esetben minimum érdemes megállni egy pillanatra, és belegondolni: ha egy pedagógus (szintén végtelenül kiszolgáltatott és erősen megfélemlített szakma) eljut odáig, hogy sztrájkoljon, annak azért csak van valami oka, nem? És azzal ellentétben, amit a kormány kommunikált, még csak nem is a béremelés volt a követeléseik sarokpontja, hanem egy élhetőbb oktatási rendszer. Vagyis valami olyan, ami nem csak a pedagógusok, de a gyerekek érdeke is. Tehát a miénk.

A dolgozók harca ugyanis így vagy úgy, de mindannyiunk harca. Mert minőségi szolgáltatást csak az tud nyújtani (legyen fogorvos, tanár, önkormányzati dolgozó, vasutas vagy bárki más), aki az elvégzett munkájáért megfelelő bért kap, és ehhez megfelelő munkakörülményeket is biztosítanak neki.

Ha mindez az állami szférában nem teljesül, az mindannyiunknak kárt okoz. Mert akkor nem lesz hozzáértő pedagógus, aki tanítsa a gyereket, és jó fogorvos se, aki betömje azt a napok óta irgalmatlanul fájó fogat. Illetve lesz, ha meg tudjuk fizetni a magánszektor árait, de mondjuk magánvasút egyelőre még pont nincs (na jó, Felcsúton akad, de az is csak egyeseknek…). És ha a Tesco-dolgozók sztrájkolnak, az is a mi ügyünk, hiába nem állami – hiszen a kizsákmányolás soha nem lehet magánügy, a dolgozó a közért dolgozik, szolgáltat, így megilleti mindaz, ami a munkáját elősegíti és motiválja. (Ráadásul ha az egyik szektorban erősödik a dolgozók önszerveződése, az máshol – történetesen a saját munkahelyünkön – is követendő példát mutathat, saját küzdelmeinket is megkönnyítheti.)

Persze ma nem ilyen egyszerű a helyzet: a kormányváltás után hamar elfogadott új sztrájktörvény végtelenül megnehezíti az érdekképviseletek dolgát. A szakszervezetek gúzsba kötésével sikerült elérni, hogy az állami szférában a sztrájk mint elégedetlenséget kifejező, nyomásgyakorló eszköz a jóformán elérhetetlenné váljon, így viszont a munkavállalók egyre kiszolgáltatottabbak. Persze azért lehet sztrájkolni (látunk mostanában erre példát eleget), csakhogy ahhoz, hogy egy sztrájk sikeres is legyen, ne csak egy időszak, amikor elégséges szolgáltatással evickélnek át a napon, szükség van arra is, hogy a dolgozók harcát minél többen támogassák.

Viszont van egy nagy különbség a között, hogy a Tesco-dolgozók sztrájkolnak-e vagy a fogorvosok, amit a Fidesz nagyon jól ért és használ ki, mindannyiunk kárára. A Tesco-dolgozók esetében viszonylag egyszerű a helyzet. Ez a téma egész egyszerűen nem érdekli a magyar társadalmat (leszámítva az érintetteket). Itt „csak” a szolidaritás hiánya az, ami figyelemre méltó – és elkeserítő.

Ha viszont a fogorvosokról van szó, ennél bonyolultabb a helyzet. Egy olyan szolgáltatásról beszélünk, amit a társadalombiztosításunk fedez. Állami fenntartású. És ezer sebből vérzik. Ám ha egy fogorvos sztrájkol, rögvest az ő fejére olvassuk, hogy a szolgáltatás rossz minőségű.

De mi is történik valójában? Az állam fenntart egy forráshiányos rendszert, érthetetlen módon alulfinanszírozza a praxisokat, mégsem az államra dühös mindenki, hanem az ebben a rendszerben senyvedő fogorvosra. És amikor megkezdődik a sztrájk, kiadnak egy közleményt, hogy „a kormány a fogorvosok mellett áll” – és ennyivel letudják az egészet. Nagyon nem kell izgatniuk magukat, senki se fog dühösen a minisztérium elé vonulni, hogy a fogorvosok melletti kiállásával tüntessen.

Ugyanígy hiteltelenítették el a demonstráló mentősöket, alázzák a pedagógusokat (borotválatlan kockásingesek, mi?), nem hallgatják meg az önkormányzati dolgozókat, leépítik a vasutasokat. Hogy a szolgáltatások minősége azért alacsony színvonalú, mert nem elegendő forrást biztosítanak számukra a költségvetésből? Idáig már nem jut el a gondolat (és az indulat).

A Fidesz világában így működik ez. És valójában azért tehetik meg, mert valóban nincs társadalmi támogatottsága a sztrájkoknak. Nem mozdulnak együtt a különböző állami szektorok, nem állnak melléjük szolidaritásból tömegek. A magyar társadalom bosszankodik, de haragja rossz irányba csatornázódik. Viszont amíg ez így van, addig a dolgozók hiába állnak ki magukért, sok jóra nem számíthatnak. És amíg ők vesztenek, addig vesztünk mi mindannyian, a magyar társadalom veszít a magyar állammal szemben.

Márpedig mindannyiunk érdeke az, hogy ez megváltozzon. Kapjuk össze magunkat: a sztrájk nem ellenünk, hanem értünk van.