Néhány napja újabb állatkínzás rázta meg a közvéleményt: egy állatvédő szervezet munkatársai nyúzás nyomait viselő macskát találtak egy autó alatt Óbudán. Az internet szokás szerint felbolydult. A legtöbb megszólaló – szemet szemért, fogat fogért – kommentekben követelte az elkövetők megnyúzását.

Fotó: Állatmentő Sereg / Facebook

Volt, aki az állatvédő szervezetet kritizálta, amiért nem döntöttek az állat azonnali, végleges elaltatása mellett. Több ismerősöm inkább nem adott hangot a dühének, de a következő adandó alkalommal aláírt egy, az Állatvédelmi törvény szigorításáért indított petíciót. Mások szóvá tették a következetlenséget, amiért a megkínzott kutyák és macskák sorsát kísérő felháborodást sok más bűncselekmény nem váltja ki, vagy épp a társállatok iránti rajongás és a haszonállatok iránti közöny közt feszülő ellentétre hívták fel a figyelmet.

„Vadászidényt hirdetünk.” – írta a közösségi médiában az állatvédő szervezet a nyomravezetői díj felajánlásakor, és – ezért vagy sem, nem tudni – hamarosan előállították, gyanúsítottként kihallgatták és őrizetbe vették a feltételezett elkövetőket. A Fővárosi Főügyészség azonban nem indítványozta a két férfi előzetes letartóztatását, ami újabb indulathullámot váltott ki.

A jogos haragon túl

Az állatkínzás határait magánemberekként meggyőződéstől függően máshol húzhatjuk meg, és a címben feltett kérdésre is más-más választ adhatunk. Mindannyian egyetértünk abban, hogy az állatkínzás létezik, hogy létezése baj és hogy üldözni, szankcionálni kell, de nem ugyanazt értjük ezek alatt az állítások alatt. Mást gondol az állathasználatot elvető vegán, a németjuhász fajtamentésben segédkező önkéntes, a klímaváltozással foglalkozó tudományos kutató vagy a nagyüzemi állattartásból hasznot húzó vállalkozó. Nem gondolom, hogy ezek az egymástól különböző vélemények mind helyesek vagy erkölcsileg egyenértékűek lennének egymással.

Fontos viszont a jogos felháborodáson túllépve megvizsgálni a különféle állatvédő vagy magukat állatvédőnek mondó megközelítéseket, és meghatározni saját ideológiai alapállásunkat.

Ha már tudjuk, mit akarunk elérni, akkor pedig szemügyre kell venni, amink van: hogyan védi a jog az állatokat ma, és hogyan jutott el idáig? Merre mehet tovább, és hogyan lehetünk hatással erre?

Szóval először is ülj le, olvasó, és tedd fel magadnak a kérdést: mi az az állatkínzás és miért zavar téged? Csak a nyílt, fizikai erőszak akaszt ki, vagy az elhanyagolás is? Mit gondolsz a pszichikailag bántalmazó vagy vitatható bánásmódról, pl. amikor valaki vízzel spriccel le egy macskát, hogy negatív megerősítés útján nevelje? Mit gondolsz a kutyák, macskák tenyésztéséről, kereskedelméről? Mit tennél a kóbor állatokkal? Csak a társállatok kínzása érint meg vagy a haszonállatoké is? Haszonállatoknál ugyanott vagy máshol húzod meg a határt, mint a saját kutyád esetében, s miért? Rendben van neked a húsevés? A tej, tojás, méz fogyasztása? A nagyipari és a háztáji állattartás? A sör halak úszóhólyagján keresztüli szűrése? A bőrcipők, a prémkabátok? Az esőerdők irtása?

Hogy lehetne megállítani azt, amit problematizáltál: közösségi vagy egyéni cselekvéssel? És ha az egyéni cselekvés kevés, hogy tudnád előmozdítani a közös lépéseket? Addig is milyen szabályokat akarsz követni, mit akarsz tenni, amikor brutálisan viselkedő vagy átlagos magyar (1-1 pofont azért kiosztó, az állatot rendszeresen megfélemlítő) kutyatartókkal, nagyüzemi és háztáji állattartással, állati termékekkel, környezetszennyezéssel, a hatalmi fölényüket a gyengéken kitöltő, erőszakos bűnelkövetőkkel kerülsz szembe?

Nem kell egyedül megválaszolnod ezeket a kérdéseket. Sokféle véleménnyel, teóriával találkozol majd az állatvilág kihasználását teljesen elvető abolicionista vegánoktól az „állatjóllét” szemléletét hangoztatókon át azokig, akik az állatvilágot válogatás nélkül minden emberi igénynek alávetnék. Arra is rá fogsz jönni, hogy még ezek a csoportok sem egységesek ideológiailag. Egyes vegán abolicionisták például a nők és gyerekek elleni erőszak és az állatkínzás kapcsolatát hangsúlyozó feministák is egyben, mások az összes emberek közötti egyenlőségi törekvést félretennék azzal, hogy az állatok magatehetetlensége elhalványítja a jelentőségüket. Lesz, aki azt mondja, hogy a kapitalizmus teremti meg számodra a választás lehetőségét az állatokat kímélő és az őket kihasználó cégek között, mások a haszonállatok szenvedését a kapitalista termeléssel hozzák összefüggésbe.

Mind az írásom kereteit, mind a tudásomat meghaladja, hogy ideológiailag, filozófiailag bemutassam az állatvédelem, vagy ahogy néhányan hívjuk, az állatok iránti igazságosság ügyét. A hatékony lobbizáshoz sem fogok útmutatót adni, pusztán a figyelmet szeretném felhívni arra, hogy mennyi mindent kell átgondolni ehhez a küzdelemhez. A továbbiakban főleg azzal fogok foglalkozni, hogy jogi és társadalmi szempontból „miért baj” az állatkínzás, és hogy milyen változásokat, fejlődést láthatunk ezzel kapcsolatosan a jogrendünkben.

Állatvédelem, állatkínzás most

„Miért baj az állatkínzás?” – kérdeztem a képzeletbeli, csak a cikk kedvéért kitalált kilencéves unokahúgomtól. „Mert az állatok is éreznek. Nem tudják megvédeni magukat, nem tudnak beszélni sem. Ha a cicám elveszne, nem tudna egyedül életben maradni az utcán.” – válaszolta, és a legtöbben valószínűleg egyetértünk vele. Hasonlóan fogalmaz a magyar Állatvédelmi törvény preambuluma is:

„az állatok érezni, szenvedni és örülni képes élőlények, tiszteletben tartásuk, jó közérzetük biztosítása minden ember erkölcsi kötelessége”.

Hogy mit jelent ez és mire elég, abban – mint korábban utaltam rá – nincs egységes álláspont. Ráadásul a törvény tartalmának részletei is vitathatóak, ám már ez a konszenzus is komoly előrelépések sorozatának eredménye.

Ma az állatok védelme több lábon áll a jogrendünkben. Hogy mi jogszerű az állatokkal szembeni emberi viselkedésben és mi nem az, azt a már említett Állatvédelmi törvény határozza meg, mégpedig mindössze 1998 óta. Megengedett például lecsípni egy malac szegletfogát, de tilos állatokat felhasználni egy kozmetikum kifejlesztéséhez. Ez a törvény adja meg az állatkínzás legáltalánosabb meghatározását is, ami a következőképpen hangzik:

Állatkínzás: az állat szükségtelen, fájdalmat okozó bántalmazása, vagy olyan hatást eredményező beavatkozás, bánásmód, valamint szükségleteinek olyan mértékű korlátozása, amely tartós félelmet vagy egészségkárosodást okozhat, továbbá az öröklődő betegségben szenvedő – nem kísérleti célra szánt – állategyed tenyésztése, szaporítása.

A törvény tiltja az állatkínzást, az állat életének indokolatlan kioltását, az elkerülhető szenvedés és fájdalom okozását, az állatviadalok tartását. Szemlélete azonban nem abolicionista, hanem „állatjólléti” szemlélet: kifejezetten indokoltnak tartja és elfogadja az állat életének kioltását élelmezési célból, a prémtermelés kedvéért vagy tudományos kutatás miatt. Hasonlóképpen esetenként indokoltnak tartja a szenvedés okozását, pl. termelési céllal. Nem csupán nem tilalmazza az állatok ember általi használatát, hanem éppen annak szabályozására, törvényes mederben tartására vállalkozik. Felosztása is ennek felel meg: az általános szabályok ismertetése után külön fejezet foglalkozik a haszonállatokkal, a kísérleti állatokkal, az állatszállítással, az állatkerti és cirkuszi állatok tartásával valamint az állatpanzió és állatmenhely szabályaival. Az Állatvédelmi törvény szankciókat nem határoz meg, bár lehetőséget ad közigazgatási (állatvédelmi) bírság kiszabására azzal szemben, aki a rendelkezéseit megszegi.

Ha az a célunk, hogy az állatokkal szemben kevesebb vagy több legyen a jog által megengedett, mint korábban, akkor az Állatvédelmi törvényt kell megváltoztatni.

Az állatvédelemmel kapcsolatos jogsértések legsúlyosabb eseteivel szemben a Büntető törvénykönyv szankciókat ír elő. A vonatkozó tényállásokat „A környezet és a természet elleni bűncselekmények” fejezetben találjuk meg, és négy van belőlük: az állatkínzás, orvvadászat, orvhalászat és a tiltott állatviadal szervezése, amelyeket 2, minősített esetben 3 évig terjedő szabadságvesztéssel rendel büntetni. Ha megnézzük a szöveget, észrevehetjük, hogy az másképp definiálja az állatkínzást, mint az Állatvédelmi törvény. Ez azért van így, mert a Btk. feladata nem az állatkínzás definíciójának megalkotása, hanem annak meghatározása, hogy ki büntethető állatkínzásért és mi lehet a büntetése.

Ezért szűkebb, a legsúlyosabb eseteket kiemelő definíciót tartalmaz. Szövegéhez az Állatvédelmi törvény szolgáltat hátteret. A Btk. pl. büntetéssel fenyegeti azt, aki

„gerinces állatot indokolatlanul oly módon bántalmaz, vagy gerinces állattal szemben indokolatlanul olyan bánásmódot alkalmaz, amely alkalmas arra, hogy annak maradandó egészségkárosodását vagy pusztulását okozza”, a bántalmazás indokolt vagy indokolatlan voltát pedig az Állatvédelmi törvény alapján dönti el a bíró.

Ha tehát azt szeretnénk, hogy az állatkínzásért több év börtön járjon, mint korábban, akkor a Büntető törvénykönyvet kell módosítani. Ha a célunk kettős, tehát szigorúbban akarjuk megítélni, hogy mi számít állatkínzásnak, és súlyosabb büntetéssel akarjuk fenyegetni az addigihoz képest, akkor pedig mindkét törvény módosítására szükség van. Az Állatvédelmi törvényhez hasonló szerepe van a büntetőjog szempontjából a Halászati és a Vadászati törvénynek, ezek az orvvadászat és az orvhalászat tényállását segítenek értelmezni azzal, hogy pontosan meghatározzák az engedélyezett és a tiltott vadászat és halászat fogalmát.

Mindez azt is jelenti, hogy a jogszerűtlen és a büntetőjogilag üldözött magatartások nem esnek egybe: lehetséges az állatokkal szembeni olyan viselkedés is, ami jogszerűtlen ugyan, de nem büntetendő. Ide tartozik pl. az olyan állatkínzás, ami nem meríti ki a Btk.-ban szereplő tényállást, az Állatvédelmi törvény definícióját viszont igen. Ezekben az esetekben lehetőség van pl. kereset indítására a polgári bíróság előtt, aminek eredményeképpen a bíróság megtiltja a jogsértés folytatását – ennek gyakorlati jelentőségét mindenki fantáziájára bízom. A másik lehetőség ilyen esetben a már említett állatvédelmi bírság kiszabása.

Mint említettem, az állatkínzást a Btk. a környezetre és a természetre veszélyes cselekmények között rendeli büntetni, aminek ideológiai jelentősége van. A jogalkotó szerint az állatkínzás azért veszélyes a társadalomra, mert az állat és az ember egyaránt a természet része, az ember élete, civilizációjának fennmaradása a természet megóvásának függvénye, beleértve ebbe az állatok egyedeit is.

Ez a cikkben feltett kérdésre adott jogalkotói válasz:

az állatkínzás baj, mert a környezet és a természet károsítása baj. A környezet és a természet károsítása pedig azért baj, mert az emberi civilizáció ezeket erőforrásokként használja, miközben rendelkezésre állásuk korlátozott.

Ez a szempont nem is állhatna távolabb az abolicionista vegán szemponttól, amely teljes mértékben elvitatja az állatok erőforrásként való használatának jogos voltát.

Ha most csalódott vagy emiatt, mert az állatok fokozottabb védelmével, az életük értékének saját jogon való elismerésével értenél egyet, akkor azzal tudlak biztatni, hogy van remény. Ideológiai előrelépés szükséges hozzá, de ez a jog történetében, sőt, az állatok iránti igazságosság ügyének történetében sem példa nélküli. Egy ilyet már meg is neveztem: van Állatvédelmi törvényünk, méghozzá 1998 óta.

Ha abolicionista vegán vagy, akkor persze nem vagy vele elégedett, de el kell ismernünk, jobb, mint ha ennyi sem lenne. (Vannak persze olyanok is, akik szerint minden „szelídítő” szabályozás egyetlen következménye, hogy a káros rendszer egészének az elvetését késlelteti. Ez a klasszikus abolicionizmus-ártalomcsökkentés dilemma.) De nem is ez az egyetlen fejlődés: büntetések már a 19. század óta járnak az állatkínzásért, és ezek szabályai is fejlődőképesnek tűnnek.

Állatvédelem, állatkínzás mostanáig

Amikor jogtörténetről esik szó, akkor magyar viszonylatban az 1878-ra datálható Csemegi-kódexet szokás említeni, mint első átfogó büntetőjogi szabályozást. Egyes részei egészen 1962-ig hatályban maradtak, bevezetésének idején pedig a feudális büntetőjogi rendszert váltotta fel, mint objektív törvénykönyv.

A kódexben a  legkisebb súlyú kihágások, ezen belül is a „közrend és közszemérem elleni kihágások” között szerepelt az állatkínzás, a következő megfogalmazásban:

„aki nyilvánosan, botrányt okozó módon állatot kínoz, vagy durván bántalmaz, úgyszintén aki az állatkínzás ellen kiadott rendeletet vagy szabályrendeletet megszegi: nyolc napig terjedhető elzárással és száz forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő”.

Ez a tényállás azt jelentette, hogy semmilyen állatkínzás nem számított büntethetőnek, ha azt zárt ajtók mögött, otthon követték el, sőt akkor sem, ha a kihalt utcán azt nem láthatta senki!

Itt a védelem tárgya a „közrend és közszemérem” volt, tehát a kodifikáló válasza a címben feltett kérdésre – miért baj az állatkínzás? – a következő:

az állatkínzás veszélyes a társadalomra, mert felháborítja vagy megbotránkoztatja a társadalom tagjait. A nyilvános helyek nyugalmát, rendjét meg kell ettől védeni.

Mai szemmel azt mondanánk, hogy a jogalkotó nem tiltotta, hanem szabályozta az állatkínzást[1], ahogy ugyanezt mondhatjuk mai Állatvédelmi törvényünkre is, ha pl. az ipari jellegű, nagyüzemi állattartást állatkínzásnak tartjuk. Jogi szempontból persze nem ez a helyzet, hanem ez volt az állatkínzás definíciója. A zárt ajtók mögötti állatkínzás a jog szempontjából nem engedélyezett, hanem nem létező dolog volt, az állatokat kínzó elkövetőkkel együtt élő többi ember és az állatok számára viszont ugyanolyan valóság, mintha a nyílt utcán történt volna.

1955-től a büntetőjog rendszerének változása következtében az állatkínzás szabálysértésnek minősült (a korábbi kihágások túlnyomó részét ebbe a kategóriába sorolták át). Tényállása, társadalmi veszélyességének oka a korábbival azonos maradt. Az állatok láthatatlan bántalmazásának jogszerű lehetősége Magyarországon egészen 2000. március 1-ig fennmaradt, amikor az újonnan megalkotott szabálysértési törvény az állatok garázda jellegű bántalmazása mellett már az állat elhanyagolását vagy nem megfelelő körülmények között tartását, a fájdalom okozását, és a szükségtelen beavatkozást is a szabálysértési tényállásba emelte, továbbra is alapvetően a „közrend” védelme érdekében. Erre az 1998-ban megalkotott új háttérjogszabálynak, az Állatvédelmi törvénynek köszönhetően volt lehetőség, aminek megalkotása az Európai Uniós jogharmonizáció eredménye.

Egy népi kezdeményezés sikere

Az állatkínzás Büntető törvénykönyvbe emelését, ezzel bűncselekményi jellegének visszaállítását végül az állampolgárok szerveződése követelte ki. A mind gyakrabban nyilvánosságra kerülő esetek és ezek csekély következménye széles körű elégedetlenséget, dühöt okozott. 2003-ban három biztonsági őr felkoncolt egy kutyát, aki ezt nem élte túl, erre válaszul pedig népi kezdeményezés indult.

„Egyetértünk azzal, hogy az Országgyűlés módosítsa a büntető törvénykönyvről szóló 1978/IV. törvényt annak érdekében, hogy az állatkínzás bűncselekménynek minősüljön.” – állt az íveken, amelyeket majd’ 400 ezer választópolgár írt alá, kikényszerítve ezzel, hogy az Országgyűlés napirendjére tűzze a kérdést (talán érdemes megemlékezni arról, hogy erre ma – a népi kezdeményezés intézményének 2014-es eltörlése miatt – nem lenne lehetőség).

A tényállás megszövegezése nagyon hasonló volt a maihoz. Más kisebb különbségek mellett az orvvadászat és az orvhalászat is az állatkínzás tényállásához tartozott, a súlyosabb, minősített eset – az állatkínzás bűntette – pedig még nem szerepelt. A védett jogi tárgy még mindig a közrend, nem az állat élete.

Az új Btk., a 2012. évi C. törvény a szöveg megfogalmazásának pontosítása, az orvvadászat és az orvhalászat külön tényállásban történő szabályozása mellett ideológiailag is lépett, amikor az állatkínzást „a környezet és a természet elleni bűncselekmények” közé sorolta. Igaz, ez a kategória a korábbi Btk. fejezetei között egyáltalán nem szerepelt. A tipikusan ide kívánkozó természetkárosítás tényállása pl. szintén a közrend, azon belül is a közegészség elleni bűncselekmények közé tartozott, míg az állatkínzás a közbiztonság elleni bűncselekmények közé.

Akkor mit ér egy állat élete?

Nem csak a kódexen belüli besorolás teszi kevésbé elismertté az állat életének értékét az aktuális büntetőjogi megítélésben. Mindannyian természetesnek tekintjük például, hogy az emberek elleni testi sértés vagy emberölési kísérlet bűncselekményeknek sértettje van, akinek speciális (egyébként eléggé szűk) jogai vannak a büntetőeljárásban.

Ezzel szemben az állatkínzásnak nincs sértettje, így a hagyományos sértetti jogokat sem gyakorolhatja senki. A jog ugyanis a birtokolható „dolog” kategóriáján kívül ezidáig a gyakorlatban nem próbálta meg máshová sorolni az állatokat.

Természetesnek vesszük azt is, hogy ha egy elkövető két vagy három embert öl meg, akkor két vagy három gyilkosságért felel akkor is, ha egyszerre követte el őket, vagyis az emberölések egymással halmazatot képeznek. A második és a harmadik áldozatért is megbüntetik az elkövetőt.

Az állatkínzás esetében viszont két vagy három kutya megkínzása is csak egyrendbeli állatkínzást valósít meg, még ha a bűncselekmény folytatólagos jellege miatt súlyosabb is lesz a büntetés. Ez azért is van így, mert az állatkínzás megvalósulása csak az elkövetési magatartástól (élet kioltására vagy egészségkárosodás okozására alkalmas bántalmazás) függ, az eredménytől (állat halála vagy egészségkárosodása) nem. Ennek egyik ellenpéldája az okirat-hamisítás, amikor annyi rendbeli bűncselekményért vonják felelősségre az elkövetőt, ahány hamis okirat készült. Pedig az okirat dolog, nem személy, ebben mindenki egyetért.

Hogyan tovább?

Az állatok életének értékét több módon igyekeznek emelni a jogtudósok és az aktivisták. A legenyhébb megoldási javaslat szerint be kell emelni az állat egyedi életének védelmét mint alapértéket az Alkotmányba, ezzel elindítva az e szemléletet tükröző jogszabályalkotást.

A radikálisabbak nem érnék be ezzel: azt követelik, hogy ne „dologként”, hanem „érző lényként” ismerje el az állatokat a jogrendszer. Ennek a követelésnek a fősodra az emberekhez hasonlóan jogalanyi státuszt adna az állatoknak.

Jogalanynak lenni azt jelenti, hogy valakinek jogai és kötelezettségei lehetnek egy jogviszonyban, az állatok jogalanyisága tehát azt tenné lehetővé, hogy „az állatok jogairól”, „méltóságáról” vagy egy adott állat jogairól hivatalosan is beszélhessünk, ezeket képviselhessük.

Kétségtelen, hogy ennek érdekében változtatni kellene a jogrenden, és ez munkával jár, valamint felvet bizonyos elméleti kérdéseket is. A legtöbb ellenvetés viszont nem a valós problémák megvitatását célozza, hanem az ötlet szimpla lehurrogását. Többen egyszerűen marhaságnak minősítik, hogy egy kutya „önálló félként lépjen fel egy jogügyletben”, állítják, hogy az „állati jogok hangoztatásától az állatok élete nem lesz jobb”, valamint hogy „az állatok jogaival szemben az emberek állatok iránti kötelezettségei jogszabályokba önthetőek, számon kérhetőek és szankcionálhatóak”.

Ellenkezésükből nem derül ki, hogy az önálló fellépésre való képtelenség miért akadály: az emberi csecsemők is képviselőikre szorulnak. Irreleváns, hogy az állati jogok puszta hangoztatása haszontalan, mert nem a puszta hangoztatást akarjuk elérni, hanem a valódi képviseletet. Valótlan, hogy az állatok iránti kötelezettség könnyebben jogszabályba önthető: ha az állat nem jogalany, akkor vele szemben – jogviszony hiányában – kötelezett sem lehet senki.

Ami most jogszabályba van öntve, az az állatokat érintő emberi magatartás speciális korlátozása, ahogy jogszabályba van öntve a gépjárműveket érintő emberi magatartás korlátozása is, vagy az, ahogy az illetékekkel és az őket megtestesítő papírfecnikkel szemben viselkedni kellene.

Vannak aztán, akik azért aggódnak, hogy ha jogalanyi státuszt kezdünk osztogatni, akkor hol húzzuk meg a határt (a releváns felsorolás: csimpánz, kutya, macska, gazdasági haszonállat, szúnyog). Korábban említettem, hogy ez ideológiai kérdés, és nem akarom megbántani azokat, akik szerint a szúnyognak egyenlőnek kell lennie a kutyával, de a jog most is különbséget tesz a kutya és a szúnyog (gerinces és gerinctelen állat) között, amikor az állatkínzást csak a gerincesek esetében szankcionálja. Ráadásul nem csak minden élve született emberi csecsemő jogalany, hanem a jogi személyiséggel rendelkező és az egyéb gazdasági társaságok is, mint amilyenek a segítő szándékú állampolgárokat hálából feljelentgető részvénytársaságok.

Innen ered az antikapitalista állatvédő jogászvicc, amely szerint a kérdésre, hogy „miért nem lehet jogalany egy kutya, ha egy vállalat az lehet?” az a válasz, hogy „pont emiatt”.

De nem akarok igazságtalan lenni: az állatok jogalanyiságának valós vagy látszólagos problémáiról jelenleg is folynak kutatások, születnek publikációk. Többen látnák szívesen azt a köztes megoldást is, ami egészen új fogalmat rendelne az állatokhoz a meglévő kategóriák helyett, amit pl. az „állat, mint érző lény” megfogalmazás tükrözhetne.

Addig is

Tűzzünk ki egy célt, és tegyünk érte valamit, mert sikerülhet, ha tudjuk, mivel van dolgunk.

Valószínűnek tűnik, hogy az egyes konkrét esetek mellett a közeledő választások is ráirányítják majd a figyelmet az állatvédelemre és az állatkínzásra. Állampolgárként ez jó alkalom lehet arra, hogy közvetítsük az elvárásainkat a jogalkotó felé, egyben kifejezzük a pártok számára, hogy tekintetbe fogjuk venni javaslataikat a témában, érdemes állatvédelemben is versenyezniük.

Kifejezhetjük például, hogy elrettentőbb büntetési tételeket szeretnénk, ezért a Btk. módosítását várjuk el. Megjelölhetjük, hogy milyen változtatásokat látnánk szívesen az Állatvédelmi törvényben, hogy az jobban tükrözze az állatok iránt kívánatos magatartást. Kérhetjük, hogy az állati élet értéke részesüljön alkotmányos védelemben.

Végül hathatunk arra is, hogy a törvényhozó vegye figyelembe a társadalmi jelenségeket, és a hatósági eljárásokon változtasson a legkiszolgáltatottabbak védelmében: erre példa a családon belüli erőszak és az állatkínzás felderítésének összekapcsolása. Ez növeli a hatékonyságot. és életeket ment. És ez csak néhány példa.

[1]Catharine MacKinnon feminista jogász után, aki szerint a nemi erőszak a nők szempontjából jogilag pusztán szabályozott, de nem tiltott cselekmény.