Magyarország évente 3 Gellért-hegynyi hulladékot termel, ebből egy átlagos magyar lakos háztartásában több mint egy kilót naponta, és ennek 70% még ma is lerakókra vagy kisebb részben hulladékégetőkbe kerül. Miközben az EU a körforgásos gazdasággal próbálja ösztönözni a felelős hulladékgazdálkodást, itthon a hulladékégetők zsákutcája fenyeget, pedig az már Ausztriában sem vált be. 

Ha környezetvédelemről van szó, a hulladék téma olyan, mint a hulladék: mindenütt ott van, de sokszor csak a felszínen hagyjuk lebegni. Amikor az uniós vagy hazai felmérések a magyarokat kérdezik, hogy milyen környezetvédelmi, éghajlatvédelmi lépéseket tettek otthon, akkor a hulladékcsökkentést, szelektív gyűjtést nagyobb hányaduk említi, sőt, a hulladéktermelés felelősségét az éghajlatváltozásban kiugróan magasnak tartják. Bár a statisztikák szerint a települési hulladék negyedét hasznosítjuk újra anyagában, valójában a lakosság csak 10%-ban járul hozzá a szelektív gyűjtéshez, miközben a kérdezettek fele mondja, hogy szelektíven gyűjt. (A statisztikák a háztartási és a háztartásihoz hasonló hulladékokat is tartalmazzák, utóbbi kategóriába tartoznak pl. intézmények, vállalatok hulladékai.)

A bemondásaink és a valóság közötti különbségnek társadalmi és gazdasági oka is van. Egyfelől szeretnénk felelősnek, környezettudatosnak látszani (lenni már kevésbé), részben túl is becsülve, hogy mennyire sikerül valóban szelektíven gyűjteni a hulladékot. Másfelől még mindig kevés a tájékoztatás, és a hulladékjogi-adminisztratív keretek, támogatások és más eszközök sem segítik eléggé a lakosokat a következetes és felelős hulladékgazdálkodásban.

Egyelőre jellemzően nem a hulladéktermelésben látjuk anyag- és energiaigényes, éghajlatra káros életmódunk megtestesülését, inkább a hulladék-kérdésre lettünk érzékenyebbek, mert az az egyik leginkább közismert környezeti probléma. Ez jó kiindulási pont, de a felelős hulladékgazdálkodáshoz mélyreható változások kellenek.

Szelektív gyűjtés és társai: ösztönző EU-célok

Kezdjük a méreteknél: Magyarország évente 3 Gellért-hegynyi hulladékot termel, ebből egy átlagos magyar lakos háztartásában több mint egy kilót naponta és ennek 70% még ma is lerakókra vagy kisebb részben hulladékégetőkbe kerül.

A legjobb, ami a hulladékkal történhet, a megelőzés, ezután jön az újrahasználat, és csak a harmadik helyen áll a szelektív gyűjtés, pontosabban az újrafeldolgozás,  de ez könnyebben követhető és számszerűsíthető. Mindhárom hatékonyan elősegíti – az égetéssel, lerakással szemben –, hogy a hulladékra ne úgy tekintsünk, mint nyűgre, amitől meg kell szabadulni, hanem mint értékes erőforrásra, ami még hasznos lehet a társadalom számára, és érdemes visszaforgatni a gazdaságba.

Erre az uniós döntéshozók is rájöttek, ezért igyekeznek olyan ösztönzőket bevezetni, amelyek a helyes irányba terelik a hulladékgazdálkodást. Az Európai Unió Hulladék Keretirányelve, amelyet minden tagállamnak át kell ültetnie a saját jogszabályaiba, nem csak a hulladékkezelésre vonatkozó elvárásokat fogalmaz meg (pl. szelektív gyűjtés legalább a műanyagra, papírra, fémre és üvegre), de kötelező célszámokat is meghatároz. Ilyen például a háztartási és ahhoz hasonló hulladék részeként keletkező papír-, fém-, műanyag- és üveghulladék legalább felének újrahasználatra előkészítése és újrafeldolgozása 2020-ig. Nem teljesítésük komoly szankciókat vonhat maga után, így az egyes tagállamok többszörösen ösztönözve vannak arra, hogy megfelelően kezeljék hulladékukat.

Szelektív gyűjtés és társai: lakossági tehetetlenség?

Ösztönzik-e az uniós célok a lakosságot is? Úgy tűnik, kevésbé, ugyanis 2020 már elég közel van, és komoly előrelépés nem történt a szelektív gyűjtés terén. Némileg csökkent a hulladéktermelés 2008-tól kezdődően, ám ezt inkább a gazdasági válság miatti csökkent vásárlóerő okozta, mintsem a környezettudatosság. Ugyanis alapvetően két dolog határozza meg egy adott ország hulladékgazdálkodását: a rendelkezésre álló infrastruktúra és a lakosság aktivitása.

Magyarországon egyre több helyen jelent meg a szelektív gyűjtés, vagy annak házhoz menő változata, de sok helyen még mindig nincsen semmilyen rendszer kialakítva. A főváros jó példa lehet: a nagy népsűrűség miatt könnyű bevezetni a házhoz menő gyűjtést és a lakosság is aktívabbnak tűnik. Azonban sajnos a tapasztalat szerint bár nagyobb arányban kerülnek a papír vagy műanyag hulladékok a kék ill. sárga fedelű kukákba, azok 60%-a nem abba a kukába való. Tehát az infrastruktúra adott, de a lakosoknak van még mit tanulni szelektív gyűjtés terén.

Árnyaljuk a képet: Nyugat-Európában sem sokkal magasabb a szelektív gyűjtés aránya: Svédországban 33%, Dániában 27%, Ausztriában pedig 26% – alig magasabb, mint Magyarországon: 25%. Cserébe átlag másfélszer annyi hulladékot termelnek, mint mi (Dániában évente 760 kg/fő)!  Van kiemelkedően teljesítő ország is, nem más, mint szomszédunk, Szlovénia, ahol egy évtized alatt közel 50%-osra növelték az újrahasznosítás arányát, miközben csak picivel több hulladékot termelnek, mint mi. Ez az eredmény annak is köszönhető, hogy a szlovének lakossági és civil nyomásra végül nem építettek kommunális hulladékégetőművet, hanem komoly újrahasznosító programot indítottak. A felelős hulladékgazdálkodás tehát nem a földrajzi elhelyezkedésen múlik, hanem a következetes hulladékpolitikán.

Piromániába forduló hazai hulladék”kezelés”: miért rossz ötlet a hulladékégetés?

A magyar kormányzati hulladékpolitika egyértelműen a hulladékégetők szerepét akarja növelni. Az újabb hazai hulladékgazdálkodási stratégiák, tervek is ezt próbálják különféle eszközökkel, kedvezményekkel nyomni. Döntéshozói nyilatkozatokban, propaganda anyagokban említik, hogy több kommunális hulladékégetőre van szükség.

Budapest déli határában ketyeg leginkább az új hulladékégető-bomba: sokat mondó, hogy miközben főleg a környéki szennyvíziszap kezelésével indokolják a HUHA2 tervét, jóval a Szennyvíziszap-kezelési és Hasznosítási Stratégia nyári elfogadása előtt, még kora tavasszal kiírták rá az uniós pályázatot. Ebben a hazai uniós hulladékgazdálkodási keret közel harmadát, 50 milliárd forintot hívnának le az EU-tól az égetőre. A felhívásban ráadásul megengednék a fővárosnak, hogy a HUHA2-ben a szennyvíziszapot együtt égessék a lakossági hulladékkal, tehát a technológia és a helyszín kiválasztása is a fővárosi vezetésre lesz bízva. Így a döntés során a pénzügyi-gazdasági szempontok könnyen felülírhatják a lakossági, egészségi és környezeti érdekeket.

Okkal tartja problémás, kockázatos projektnek az Európai Bizottság is. Sőt, a „Hulladékból energiát” közleményében és az Országjelentésben is azt javasolja Magyarországnak – ahol alacsony az égetés és magas a hulladéklerakás aránya –, hogy a hulladékmegelőzést, szelektív gyűjtőrendszereket és újrahasznosítási infrastruktúrákat fejlessze. És kerülje el az ezekkel források terén is versenyző, túlkapacitást létrehozó új hulladékégetők építését. (Márpedig a HUHA2 túlkapacitást hozna létre, mert a Budapest-környéki szennyvíziszap+lakossági hulladék nem lenne elég a működése fenntartásához.)

Magyarul, könnyen lehet, hogy az EU végül nem ad uniós pénzt a HUHA2-höz, mondván, az égető terve szembemegy az EU körforgásos gazdasági csomaggal. Viszont ha már egy égető egyszer megépült, akkor folyamatosan „etetni” kell, akkor is, ha a fenntartása gazdaságilag veszteséges: az önkormányzat, lakosok súlyos árat (adóként) kénytelenek fizetni a távolról, akár külföldről szállított hulladékimportért, az extra szennyezés miatti egészségügyi pluszkiadásaik, káraik mellett.

A lakossági hulladék égetése – főleg, ha szennyvíziszappal együtt égetik – sokkal több problémát okoz, mint amennyit látszólag megold. Kezdjük a szennyvíziszappal: nagy nedvességtartalma miatt égetése plusz energiát igényel, és a visszamaradó salak is főleg csak a lerakókat terhelné – tehát magában égetve inkább csak ártalmatlanítjuk, nem hasznosítjuk. Ráadásul a probléma hatványozódik, ha együtt égetik a szintén nagy nedvességtartalmú, bizonytalan összetételű lakossági vegyes hulladékkal: további plusz tüzelőanyag kell, hogy elégjen, azaz még jobban viszi az energiát, és az égetés utáni, kb. negyedét kitevő salak ráadásul veszélyes hulladék is, amit még nehezebb biztonságosan lerakni. Ennél jobb megoldás, ha az iszapot komposztálással hasznosítjuk: hasznos műtrágya-helyettesítő lehet a mezőgazdaságban, akár helyben is biztonságosan használható, ahogy számos külföldi példa igazolja.

A rossz energetikai hatásfok miatt tehát elég piromániás lépésnek tűnik energetikai hasznosításnak hívni a hulladékégetést.

Az égetőmű-problémák felsorolásának csak a cikk helyszűke szab határt:

• az égetőbe kerülő lakossági hulladékot nem válogatják megfelelően, így az értékes nyersanyagokat pl. a műanyagot és a papírt is elégetik, pedig ezeket jóval gazdaságosabban és környezetbarát módon anyagában lehetne újrahasznosítani.
• Az égető nagyon drága a többi hulladékkezelési megoldáshoz képest, és alig teremt munkahelyeket – szemben az újrafeldolgozó vagy újrahasználati iparral.
• A hulladékégető átlagosan 28-szor több mérgező, rákkeltő dioxint és kb. háromszor több szén-dioxidot és nitrogén-oxidot bocsát ki, mint egy ugyanannyi energiát előállító széntüzelésű erőmű.
• A hulladékégetés 30-50 évre zsákutcába viszi az önkormányzatokat: mivel az égetők jelentős beruházási és működtetési költségeinek megtérülési ideje rendkívül hosszú, ezért a települések nem fognak tudni más, korszerűbb hulladékkezelési módszerekre átállni.

Tanuljunk mások hibáiból: kár uniós pénzeket égetésre pazarolni!

Tanuljunk a régi tagállamok hibáiból: például Ausztriában 2013 óta a hulladékégetés arányának növelése miatt az újrahasznosítás aránya csökkent, ami az uniós hulladékgazdálkodási előírások kötelezettség-szegését okozta, tehát súlyos következményekkel jár.  Ezt Magyarország még elkerülheti, ha nem erőlteti a hulladékégetést. A fentiek fényében a hulladékégetés valójában rontaná a hazai hulladékgazdálkodást, az uniós célszámok teljesítését, és akadályozná a lakosságot, önkormányzatokat a hulladékmegelőzésben, újrahasználatban és újrafeldolgozás triójában. Kár uniós pénzeket égetésre pazarolni.

El kell oszlatni a mítoszokat, pláne, ha az előrelépést akadályozzák: nem állunk olyan rosszul, nem kell Nyugatra mutogatni, és igenis rajtunk is múlik: a jó hulladékgazdálkodási szerkezeten és a lakosságon.

Bele kell húznunk, ugyanis míg 2020-ig az 50%-os újrahasznosítási arány is nagy kihívásnak tűnik, a 2030-ig szóló körforgásos gazdaság csomag hatására ez az arány tovább fog növekedni, akár 65%-ra. A csomag ráadásul 70%-os újrafeldolgozási arányt tűz ki a települési hulladékra, kötelező minimumot írna elő újrahasználatra és a megelőzésre is meghatározna célszámot (pl. élelmiszer hulladék felére csökkentése).

A célszámok azért vannak, hogy jobb hulladékgazdálkodásra ösztönözzék a tagállamokat: húzzunk bele, mert ez nekünk is érdekünk. A termékek, szolgáltatások előállítása nem kis pénzbe, energiába és nyersanyagba kerül, mi pedig ezek hulladékait ma még nagyrészt lerakjuk vagy megsemmisítjük, ahelyett, hogy visszaforgatnánk a gazdaságba.