Mifelénk az Európai Unióról szóló közbeszéd a kilencvenes és kétezres évek elejének hurráoptimizmusa után egyre erősebben polarizálódott, és a régió szinte mindegyik uniós tagországában (talán Romániát leszámítva) létrejött két tábor: az euroszkeptikusoké és az eurolelkesedőké. A két álláspont pedig szervesen beépült az egyes országokban létező politikai törésvonalakba. Így lesz Magyarországon a Fidesz euroszkeptikus, liberális ellenzéke pedig eurolelkesedő. Az Unió egymásra rakódó válságai nyomán (a közös pénznem válsága, a menekültválság, a Brexit) Nyugat-Európában is e két pólus mentén látszik polarizálódni a vita, bár az árnyalatok azért még mindig valamennyire túlélték a mindent felemésztő szekértábor-logikát.

(Fotó: MTI/ Máthé Zoltán)

Mivel a megfogalmazott céljaik ellentétesek és egymást kölcsönösen kizárják – az egyik több Európát akar, a másik több nemzetállamot – nehéz elképzelni egy olyan közös megoldást, amely mindkét paradigma képviselőit kielégítené. Talán épp ebből következik, hogy az EU-ról szóló elképzelések legfrissebb hívószava a „kétsebességes Európa”, amely – ugyan konkrét tervek még nem kristályosodtak ki – elvben lehetőséget adna arra, hogy akik több Európát akarnak, azok elmozduljanak egy még erősebb integráció felé, akik meg több nemzetállamot, azok gyengébb kapoccsal kötődjenek az unióhoz.

A probléma csak az, hogy egyetlen társadalom sem homogén, tagjai nem gondolják mind ugyanazt, így például sok magyar állampolgár nem örülne annak, ha a magyar döntéshozók miatt az ország csak a „második sebességbe” kerülne bele. De ugyanez igaz fordítva is. Márpedig az nem túl szerencsés helyzet, amikor egy demokratikus közösség közel fele vagy akár több mint fele nem tud megbékélni egy ilyen horderejű döntéssel.

A kétsebességes Európa koncepciójába, és az erős EU kontra gyenge EU típusú szembeállításba bele van kódolva a feszültségek újbóli felszínre törése. Más szóval, a kétsebességes Európa épp azokat a válságokat termelné újra, amelyeket megoldani szándékszik.

Az Amerikai Egyesült Államok alapító atyáinak volt egy érdekes elképzelése a politikai közösségek jó működéséről. A kor nagy dilemmája az volt, hogyan kerülhető el, hogy a közösség egy alcsoportja olyan túlhatalomra tegyen szert, amely által rákényszeríthetné akaratát a többiekre. Ez nagyjából ugyanaz a dilemma, amit az euroszkeptikusok és eurolelkesedők versengése is felvet. Az alapító atyák válasza egy olyan rendszer létrehozása volt, amelyik nem nagy versengő politikai szekértáborokat termel ki, hanem széttöredezi azokat nagyon sok, apróbb érdekcsoportra. Így egyik sem tud akkorára nőni, hogy képes legyen ledominálni a többit. A létrehozott politikai rendszerben a hatalom gyakorlásának rengeteg különböző szintje és tere van, ami garantálja a sok kis csoport és törésvonal fennmaradását. Bár valóban létezik két nagy politikai tábor, a demokrata és a republikánus, de azokat belülről olyan sok törésvonal szabdalja, és akkora sokszínűség jellemzi, hogy ez képes megakadályozni a társadalom teljes polarizálódását, ami pedig szükségszerűen az egyik oldal másik általi ledominálását eredményezné.

Ezt az apró kitérőt csak azért tettem meg, hogy érzékelhetővé váljon, mekkora tétje is van annak, hogy fontos témák hogyan csatornázódnak be a politikai beszéd és cselekvés világába. A nagy, polarizált szembeállítások általában nem célravezetők, amikor a jövőt évtizedekre befolyásoló nagy döntéseket kell meghozni, és ez igaz az euroszkepticizmus és eurolelkesedés világára is.

Annál is inkább, mert ha közelebbről megnézzük a társadalmat, akkor ennél sokkal nagyobb sokszínűséggel találkozunk, amelyet a fenti szembeállítás jelentős részben beárnyékol.

Nemrégiben látott napvilágot a világ egyik legbefolyásosabb elemzőintézetének, a konzervatív Chatham House-nak az a kutatása, amely az európai polgárok és elitek véleményét térképezi fel az unió szerepével és jövőjével kapcsolatban. A 10 uniós tagállamban, köztük Magyarországon végzett kutatás kiválóan világít rá arra, hogy milyen sok egymást átszelő törésvonal szabadalja a társadalmakat, és hogy mennyire téves mindezt beleszuszakolni az EU-ellenes és EU-párti szembeállításba.

A felmérés több olyan frontvonalat is felvázol, amely ugyan megosztja a társadalmat, de nem két ellentétes táborra, hanem sok kisebb árnyalatra, és egyazon ember kerülhet az EU-ellenes és az EU-párti táborba is az adott kérdéstől függően.

A Chatham House egyik fontos megállapítása szerint az EU megítélésében komoly törésvonal húzódik az elitek és az egyszerű polgárok között. A politikusokból, médiaszereplőkből, civil szervezeti és üzleti vezetőkből álló elitminta 71 százaléka nyilatkozott úgy, hogy hasznot húzott az unióból, miközben az átlagpolgárok csupán 34 százaléka értékelte saját életére nézve pozitívan az EU-t. Ennek ellenére a megkérdezett polgárok több mint fele, 58 százaléka nyilatkozott úgy, hogy büszke saját európaiságára.

Már csupán ezek a számok fontos következtetések levonását teszik lehetővé: a közbeszédet alakító elitek túlnyomó többsége nehezen tudja elképzelni, hogy az unió nem hozott annyi hasznot mindenki konyhájára, mint nekik, emiatt pedig gyakran betolják a „tömegeket” az euroszkeptikus címke alá. Holott az EU-val szembeni kritikák egy jelentős része pusztán az élettapasztalatok különbözőségéből, a társadalmi javak egyenlőtlen eloszlásából adódnak, nem pedig valamiféle Európa-gyűlöletből.

De amíg bármiféle kifogás, kritika vagy elégedetlenség az euroszkepticizmus keretébe lesz beleszorítva, és a döntéshozók kísérletet sem tesznek az elégedetlenség megértésére, okainak orvoslására, addig tényleg csak az EU-t szétbarmolni akarók tudják megszólítani az elégedetlen többséget, ők tudják alakítani politikai világlátásukat. A hamis kettősség ebben az esetben tehát önbeteljesítő jóslatként tud működni, az EU-ellenesként megbélyegzett „nép” pedig tényleg azzá válik egy idő után, hiszen csak ebben a keretben tud hangot adni élettapasztalainak.

A kutatás egy másik érdekessége, hogy az EU szerepének megítélése nem fordítható le automatikusan egyetlen konkrét megoldási javaslattá. Vagyis, aki nem elégedett az unióval, nem akar automatikusan visszatérni a nemzetállamokhoz, sőt az sem igaz, hogy aki elégedett az unióval, automatikusan erősebb integrációt akar.

Bár az elitek több mint kétharmada hasznot húzott az EU-ból, ez nem jelenti azt, hogy mind erősebb integrációt akarnak. A felmérésből az derül ki, hogy ez a csoport szinte egyenlően oszlik három felé: 31 százalékuk hatásköröket adna vissza a nemzetállamoknak, 28 százalék a jelenlegi helyzetet őrizné meg, míg 37 százalék több hatalmat adna az EU-nak. A népesség szintjén a kép már nem ilyen kiegyenlített, de ott is tapasztalható, hogy az EU-val való elégedetlenség nem jelenti automatikusan, hogy visszatérnének a nemzetállamokhoz. A megkérdezettek 48 százaléka tenne így, 28 százalék maradna a status quónál, 24 százalék pedig több döntést utalna uniós hatáskörbe.

Hajlamosak vagyunk itthon, de Európa-szerte is úgy beszélni, hogy vagy „Állítsuk meg Brüsszelt”, vagy „Európához tartozunk”, más lehetőség pedig nincs. Aki kibeszél a táborából, az csak az ellenfél szekértolója lehet. Ezért nem hallhatunk ma már olyan fideszest, aki pozitívan nyilatkozna Brüsszelről, aki pedig az ellenzékből kritikát fogalmazna meg az EU-val kapcsolatban, az egyből Orbán ügynöke lesz.

Ez a fajta hisztéria (mely, mondom, nem hungarikum) azonban egyszerre szakítja szét az egyes társadalmakat, és teszi lehetetlenné, hogy kétsebesség helyett közös EU-ban gondolkodjunk, közös megoldásokat találjunk.

Lehetne azon lamentálni, hogy melyik politikai szereplőnek mekkora felelőssége van ennek a helyzetnek a kialakulásában. Az is biztos, hogy ez a helyzet egyik pillanatról a másikra nem fog megváltozni. A folyamatok egy részére nincs is hatásunk, a Fideszt nem fogjuk mi megváltoztatni. De ellenzékiként, magyar liberálisként vagy baloldaliként a saját fórumainkon, terepünkön meg tudnánk teremteni a hamis dichotómiák és hisztéria alternatíváját. Megmutathatnánk, hogy igenis, meg tudjuk érteni azok tapasztalatait, akiknek az uniós csatlakozás nem csak az erasmusos csereprogramokat és EP-ben gyakornokoskodást jelenti. Lehetővé tehetnénk, hogy létezhessen liberális és baloldali kritikája is az EU-nak, az egyébként szintén fontos támogató érvek mellett.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!