A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság óta az észak-amerikai, valamint a nyugat- és észak-európai középosztályok helyzete is romlik. A középosztály-képződés fő periódusa a második világháború végétől az első és a második olajválságig (1973, 1979), majd a neoliberális fordulatig tartó három évtized volt.
A társadalmi prosperitás és a jóléti kompromisszum e korszakára a progresszív adórendszer (a magas jövedelműeknél különösen nagy adókulcsokkal), a javarészt ebből finanszírozott jó minőségű oktatási, egészségügyi és szociális szolgáltatások, a jogok és védelmek fokról-fogva kiterjesztett intézményes rendszere, a népes és erős szakszervezetek, és az ezeken keresztül viszonylagos biztonságban tudható munkahelyek voltak jellemzőek. Ez volt a jóléti állam közvetítésével a tőke és a munka között kialkudott kompromisszum, a szabályozott piacok, a „megfékezett” kapitalizmus huszadik századi korszaka. Társadalomszerkezetileg ez a sokrétű intézményes szabályozás biztosított ideális keretet a középosztály képződésének: bővülésének és erősödésének.
Két korlátozó megjegyzés kívánkozik ehhez. E kedvező feltételek egyrészt a világnak csak egy meglehetősen szűk szegmensében álltak rendelkezésre, hiszen a középosztály növekedéséhez és erősödéséhez ideális táptalajhoz szükség volt érdemi mennyiségű újraosztható jövedelemre. Másrészt hangsúlyozandó az is, hogy a Nyugat és az Észak esetében valóban csak egy viszonylag rövid és kivételes történeti korszakról van szó, amelynek tartópilléreit a hetvenes évek végének-nyolcvanas évek elejének neoliberális fordulata alapjaiban rengette meg, majd ásta alá. Lássuk e két sajátos körülményt részletesebben!
- Térbeli-gazdaságföldrajzi korlátok: a középosztály-képződés mindenekelőtt azokban a centrumországokban indulhatott meg, amelyeknek volt elegendő újraosztható jövedelmük. A világgazdaság azon fejlettebb, gazdagabb térségeiről van szó, amelyek a globális munkamegosztás előnyeit a legnagyobb mértékben sajátíthatták el. Lényegében Észak-Amerikáról, Nyugat- és Észak-Európáról, valamint Ausztráliáról van szó. E térségekben (a globális társadalomszerkezet csúcsán) a világ népességének csak egy kisebbsége élt (és él), miközben a transznacionális munkamegosztásból származó profit döntő többsége e térségekben realizálódott. Mindezzel együtt természetesen érdemi különbségek voltak (és vannak) a nyugati-angolszász és az északi-skandináv modell között.
A jóléti kompromisszum azt jelentette, hogy e centrumországok nagyvállalatai és tőkései rábírható volt arra, hogy jövedelmét az állami szabályozás közvetítése révén érdemben megossza e centrumországok munkás- és középosztályával. A jóléti kompromisszum ilyenformán a centrumtérségek társadalmainak belső konszenzusa volt, érdemben aligha fokozta a félperifériás vagy perifériás térségek középosztályainak növekedését. A középosztályosodás így döntően a centrumra korlátozódó jelenség maradt. (Magyarország például sosem élvezhette e centrumhelyzet előnyeit; a mi sajátosan felemás kádári középosztályunk az államszocialista félperiférián jött létre a hatvanas évek közepe-végétől a nyolcvanas évek végéig, s részben más okokkal is magyarázható.)
- Időbeli-történeti korlátok: a középosztályosodás elsősorban a jóléti kompromisszum három évtizedes korszakának tendenciája. Ahogyan hiba volna azt hinni, hogy „ez egész világon” általánosan megfigyelhetőek voltak a középosztályosodás folyamatai (hiszen a világ távolról sem egyenlő a Nyugattal és az Északkal, vagyis a centrummal), úgy azt is tévedés volna gondolnunk, hogy e kompromisszum megkötése és fenntartása előtt, illetve annak felrúgása után változatlanul adottak voltak a középosztály-képződés feltételei. A gazdasági prosperitást és társadalmi gyarapodást a centrumban az 1929–1933-as nagy válságok követő, majd – különösen – a második világháború utáni kedvező világgazdasági periódus, a Kondratyev-ciklus felívelést jelző „A” szakasza tette lehetővé. Ez a konjunktúra a hatvanas évek végének stagflációs válságával a centrumban is véget ért, hogy aztán a hetvenes évek (olaj)válságai után a recessziót hozó „B” fázisba lépjen.
A válságok és a kezdődő hanyatlás az angolszász Nyugaton a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején Ronald Reagant és Margaret Thatchert emelte a hatalomba. A felemelkedésükkel kezdődő időszakot nevezzük neoliberális fordulatnak. Irányvonaluk gazdaságpolitikailag volt neoliberális, társadalompolitikailag inkább neokonzervatívnak – egyszerűbben: tőkebarátnak és társadalomellenesnek – nevezhetnénk. Thatcher híres állítása – „there is no such thing as society” – nem véletlenül vált egy kompromisszumra, igazságosságra, egyenlőségre és szolidaritásra épülő korszak végének vészterhes jelmondatává. Társadalom nem létezik, csak szabad és önérdekkövető egyének. Elég csak „felszabadítani a piacokat” (azaz felrúgni a tőkét szabályozó kompromisszumot), és az ilyen módon elért hasznok leszivárogva mindenki javát fogják szolgálni. Közép-, illetve hosszú távon az egyenlőtlenségek is mérséklődnek majd, mégpedig önmaguktól! – gondolták.
Gondolják és mondják mindezt sokan ma is, noha pontosan tudható: nincs igazuk. Thomas Piketty nagy sikert arató remek könyve – A tőke a 21. században – pontot tett az e kérdésekről folyó viták többségének végére. A tőkefelhalmozás hosszú távú trendjének vizsgálataiból – köztük Pikettyéből is – mostanra biztosan tudjuk, hogy a társadalmi és politikai szabályozás nélkül maradó tőkelogika szétfeszíti (polarizálja), nem pedig a közép felé húzza a társadalomszerkezetet. A szabadjára engedett piacok növelik, nem pedig csökkentik a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket, a jövedelmi és vagyoni különbségeket. A fékeit a neoliberális fordulattal önmagáról lerúgó tőke a piacok felszabadításának jelszava mögé bújva éppen e társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket növelő, a társadalomszerkezetet szétfeszítő erőt engedte szabadjára. Ez indította el a középosztályt is a lassú zsugorodás útján – noha ez eleinte még egyáltalán nem látszott ilyen egyértelműen.
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
A neoliberális korszakváltással meginduló financializáció ugyanis a társadalmat szétfeszítő hatást egy ideig még képes volt tompítani, részben el is fedte. A szabályaitól megfosztott pénzügyi közvetítőrendszer kiépülésével és felfúvódásával a részvényessé (és ez által a nagy részvénytársaságok résztulajdonosává) váló centrumközéposztályt egy ideig még kompenzálhatták a kiugróan magas tőkejövedelmek osztalékai. A munkásosztály gyors és hatékony „ledarálásával” (bizonytalan, kiszolgáltatott helyzetbe hozásával és individualizálásával, a szakszervezetek meggyengítésével, a munka biztonságának elvételével) szembehelyezve a középosztály még akár győztesnek is mutatkozhatott.
A 2008-as pénzügyi válság és az annak nyomán kialakuló gazdasági krízis azonban végérvényesen lezárta ezt a korszakot és újra felhívta a figyelmet a hitelekre és pénzügyi spekulációkra épülő pénzügyi közvetítőrendszer társadalmi kockázataira. A válság terhei immár nemcsak a munkás- és középosztályt sodorták nehezebb helyzetbe; a krízis számláját a centrumban a társadalmak „alsó 99%-ának” kellett megfizetnie, miközben a felső 1% csak tovább növelte addig is példátlannak számító vagyonát. A középosztály megrendülése tehát már felzárkózási reményeink vágyterét, a Nyugatot s annak széles és erős középosztályait is réges-régen elérték. Jó ideje már a centrumtérségekben sem láthatók a középosztályosodás jelei – ott is olvadnak, még ha van is minek olvadniuk.
A középosztály-építés politikája Nyugaton és Északon
A centrumtérségek középosztályának megerősödése és kiszélesedése ennek ellenére természetesen nem kizárólag gazdasági folyamatok eredménye volt. A jóléti konszenzus kivívásához és fenntartásához határozott politikai akaratra is szükség volt: intézményépítési szándékra, egy egyenlőbb és igazságosabb társadalom felépítésének több évtizeden keresztül tartó, szilárd víziójára. Ez különösen az északi-skandináv modell esetében vált mintaszerűvé, bár a neoliberális fordulat előtti angolszász-nyugati modell is példaértékű volt egynémely tekintetben. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a jóléti kompromisszum időszakában a személyi jövedelemadó legnagyobb jövedelműekre vonatkozó kulcsai az Egyesült Államokban a 80-90%-ot is elérték. Ezek az adókulcsok még a vizsgált időszak nyugat-európai mércéjével mérve is nagyon magasnak tűnnek.
A centrumtőke szabályozását, kompromisszumokra bírását mindazonáltal olyan geopolitikai-geoökonómiai feltételek is segítették a második világháború után, mint az államszocializmus megjelenése és rendszeralternatívát megjelenítő térfoglalása a centrumtérségek határain.
A jóléti kompromisszumot a legtöbb helyen kivívó szociáldemokraták mögött több helyütt is ott álltak olyan „nyugati” kommunista pártok, amelyekről feltételezhető volt, hogy erős „keleti” kapcsolatokkal rendelkeznek; azaz anyagi támogatásban is részesülhetnek. Azokról a munkásságot forradalmasítani, nem pedig reformpárti szakszervezetekbe tömöríteni kívánó radikális erőkről van szó, amelyek a szociáldemokratáknál csak sokkal kedvezőtlenebb alkut tudtak felkínálni a centrumtőke számára. Ez az alku meglehetősen dermesztően hatott a tőke képviselőire, ami nem csoda: a fenyegető ajánlatot a „kommunistának” csúfolt államszocialista rendszerek ereje és nyugati terjeszkedésük veszélye nyomatékosította. A centrummunkának így két okból is viszonylag könnyű volt kompromisszumra bírnia a centrumtőkét. Egyfelől volt mit újraosztaniuk: a centrumprofittal szemben a (fél)perifériákról ez már sokkal kevésbé lett volna elmondható. Másfelől: a szakszervezeti munkássággal a háta mögött igen erős volt a centrummunka alkupozíciója.
A neoliberális fordulat nem véletlenül ezzel a szervezett erővel számolt le legelőször. Meggyengítette a szakszervezeteket, megkezdte visszametszeni a munkának korábban adott jogok és védelmek körét s közben radikálisan csökkentette a tőke, valamint a nagy jövedelemmel és vagyonnal rendelkezők adóterheit. (Ismerős valahonnan? Az egykulcsos SZJA bevezetése vagyonadó nélkül a 2010 utáni Magyarországot idézi.) Tette ezt mindenekelőtt az amúgy sem kifejezetten fejlett nyugati-angolszász jóléti modell gyors és radikális leépítésével. (Az északi-skandináv modell eróziója jóval kisebb mértékű volt.) A Nyugat angolszász térfelén előbb Ronald Reagan és Margaret Thatcher, George Bush és John Major, majd az amerikai demokrata és a brit munkáspártot neoliberalizáló Bill Clinton és Tony Blair kurtította meg a széles és erős középosztály fennmaradásának feltételeit. George W. Bush és David Cameron dúlása is e – Reagan és Thatcher által elindított – folyamatba illeszkedik.
A neoliberális fordulat fokozta terhek túlnyomó többsége ennek ellenére a (valahai) munkásosztályra hárultak, ez hozta létre és terjesztette ki a bizonytalan léthelyzettel és biztonsághiányos munkaviszonnyal jellemezhető prekariátust. A középosztály ehhez képest sokkal kisebb károkat szenvedett. Olvadó átalakulása, zsugorodó lecsúszása mindazonáltal ugyanúgy megindult, 2008 után pedig csak felgyorsult. Részben ez magyarázza a demokratikus szocializmus azon híveinek újbóli sikereit, akik újra kívánják kötni a jóléti kompromisszumot: Bernie Sanders váratlanul erős demokrata kihívóvá emelkedését az Egyesült Államokban, valamint a Labour Jeremy Corbyn általi visszavételét az Egyesült Királyságban. Mint ahogyan részben szintén a középosztályi élethelyzet megroppanása, a felemelkedési csatornák bedugulása és az ennek nyomán feltörő frusztráció és düh magyarázza Donald Trump és Ted Cruz botrányszámba menő sikereit az Egyesült Államok elnökválasztási kampányában, de részint David Cameron és Theresa May szigetországbeli támogatottságát is.
A szemünk előtt lebegő nyugati minta: a középosztályi társadalom eszménye
A rendszerváltás idején a széles középosztály megteremtésének vágya elválaszthatatlanul összeforrott a Nyugathoz történő felzárkózás reményével. A centrumtérségek vívmányait céloztuk meg, ám régiónk nem lett a centrum része. Egy olyan nyugati minta vált az eszményünkké, amelynek elérése feltételezte felemelkedésünket, de amely időközben a neoliberális fordulat miatt valamelyest meghaladottá is vált. A nyugati minta már akkor leáldozóban volt, amikor mi a magunkévá tettük. A neoliberális receptek importálásának kudarca – ma már látható – elkerülhetetlen volt. A széles és erős középosztály eszménye ennek ellenére megmaradt, noha megvalósulása ma jóval távolabbinak tűnik, mint az illúziókkal teli kilencvenes években.
Tegyük fel mégis, hogy lehetséges! Mit kellene tenni?
A középosztályi társadalom másik mintája: az északi-skandináv modell
Bőven volna mit tenni. Az állam rendelkezésére álló forrásokat radikálisan át kellene csoportosítani az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátórendszerek minőségi fejlesztésére. Mindenekelőtt a dolgozó, jól teljesítő emberbe kellene befektetni, hogy területi és osztály-hovatartozástól függetlenül mindenkinek juthasson jó minőségű közszolgáltatás. Mindenki kapjon esélyt arra, hogy közösségileg támogatott erőfeszítései révén kibontakoztathassa a benne szunnyadó lehetőségeket, és megvalósíthassa önmagát.
Hogy miből volna mindez finanszírozható? Az alacsony jövedelmek esetében adómentességgel induló, majd fokozatosan emelkedő (végül kifejezetten magas kulcsokkal jellemezhető) progresszív jövedelemadóra, nyereségi és örökösödési adóból, az adóoptimalizálás feltételeinek radikális szűkítésével beszedett hozzájárulásokból. Korlátozni kellene mindenekelőtt a közteherviselés alól kivonni szándékozott tételek kimenekítési lehetőségeit (az offshore-technikákat), mint ahogyan a lehetséges minimumára kellene visszaszorítani a korrupció útján elfolyó közpénzeket is.
Megnövekedett bevételeinek köszönhetően az állam így már jóval aktívabb szerepet játszhatna a foglalkoztatáspolitikában és a munkaerőpiac formálásában. Felnőttképzéssel és átképzésekkel segíthetné a munkanélküliség csökkentését, a lakhatási ellentmondások oldásával, valamint a közösségi közlekedés támogatásával és fejlesztésével hozzájárulhatna az otthonukból munkába vagy iskolába igyekvő állampolgárok környezetkímélő eljutásához. A szakszervezetek támogatásával és erősítésével a termelékenység arányában emelhetne a béreken. Az állampolgárok védelmével és szabadságának biztosításával, vállalkozások ösztönzésével elérhetné a társadalomban ma elnyomott, lappangó energiák felszabadítását. Hosszabb távon pedig mindez a középosztály gyarapodásában és szélesedésében ölthetne testet.
A középosztály építésének e politikája mindazonáltal igen erős politikai és társadalmi támogatásra szorulna, hiszen a jelenlegi politikai rendszer és annak ideológiája e törekvésekkel homlokegyenest szembe megy. A tőke kiváltságainak visszametszése erős ellenállást váltana ki – a nemzeti és a nemzetközi tőke részéről egyaránt. Markáns stratégiára volna szükség az államadósság visszaszorítására is. A belföldi és külföldi tőkeérdekeltségek (beleértve az államnak hitelezők nyomását is) könnyen szűk korlátok közé szoríthatnák az intézményépítő, állampolgáraiba befektető politika autonómiáját. Ennek ellenére e modell nagyobb eséllyel mutat kiutat a jelenlegi helyzetből, mint bármely más elképzelés.
Az egyenlőbb, igazságosabb, élhetőbb és emberhez méltóbb világ – benne a széles és erős középosztállyal – az északi-skandináv modell útján közelíthető meg. A mi számunkra is.
Éber Márk
A cikk a korábban az Új Egyenlőség portálon megjelent szöveg szerkesztett verziója.
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
