Képzeljük el, hogy egy nap arra ébredünk, hogy a legutóbbi negyvenezres, hatvanezres tüntetésen – ki tudja miért – a tüntetők összecsaptak a rendőrökkel, autókat gyújtottak fel, a zavargásokat pedig még nem sikerült elfojtani. Nem nagy ügy – gondoljuk – láttuk már ezt 2006-ban. Majd elmúlik. De nem múlik. A felkelőket a rendőrségnek nem sikerül megtörnie, egyre többen csatlakoznak hozzájuk, tereket, épületeket foglalnak el és nem tágítanak. Nem értjük miért épp most történik mindez, mi billentette át a mérleg nyelvét, és még mindig elég szilárdan hisszük, hogy végső soron ebből sem lesz semmi. Aztán egyszer csak a dühös tömeg a parlament elé vonul, ahol sarokba szorított és rettegő hatalom egy meggondolatlan pillanatban enged a tenyere viszketésének. Eldördül egy lövés, vagy valaki csak azt hiszi, hogy eldördült – és elszabadul a pokol. A forradalom kitört. Mit tegyünk?
A széttöredezett, szolidaritáshiányos, szervezeti és mozgalmi kultúrát jórészt nélkülöző magyar társadalmat talán nem könnyű forradalmi fegyverzetben magunk előtt látni. Mégis, az egyre halmozódó társadalmi feszültségek sok elemző szerint megteremthetnek egy forradalmi szituációt; a kérdés, hogy mit tegyünk, ha mégis eljönnne a pillanat, életszerűbb, mint elsőre tűnik.
Forradalom az önkény ellen
Úgy tűnhet azonban, hogy amennyiben a civilizált társadalom keretei közt akarunk maradni, semmiképpen sem állhatunk a forradalom pártjára: a forradalom megbontja a joguralmat és szétrombolja azokat a politikai intézményeket, amelyek a rendezett társadalmi együttélést biztosítják, és amelyeket éppen azért hoztuk létre, hogy konfliktusainkat ne a nyílt erőszak, hanem a demokratikus döntéshozatal és a jog keretein belül rendezhessük. A forradalom pillanata – gondolhatjuk – az anarchia, a törvény nélküliség pillanata, mi pedig éppen az anarchiából menekültünk a civilizációba.
Ugyanakkor az is kézenfekvő, hogy a zsarnoki – és ezért – illegitim kormányzatot a népnek joga van a bevett politikai procedúrák áthágásával és a hatalmi intézmények lerombolásával megdönteni. Ha ugyanis ezek nem a békés társadalmi együttélést, hanem a nép elnyomását biztosítják, akkor az igazságosság elvei megadják a népnek a jogot, hogy az elnyomás ellen felkeljen.
Ezt a gondolatot nem kell forrófejű baloldali agitátorok szólamai közt keresni, megtaláljuk olyan liberális alapművekben is, mint John Locke második értekezése a polgári kormányzatról, vagy az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozata.
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Bizonyos értelemben úgy tűnhet, a forradalom a demokrácia legvalódibb megnyilvánulása, a szabadság legfelsőbb foka. Elvégre a forradalomban a nép minden közbeiktatás nélkül, önmaga rendelkezik önmaga sorsáról, önmeghatározásának semmiféle intézményi keret vagy íratlan társadalmi konvenció nem szab gátat, hiszen a forradalom nem más, mint a társadalmi lét feltételeinek, kereteinek, normáinak szabad újraformálása. Bizonyos értelemben – gondolhatjuk – a demokrácia, a nép szabadsága a legteljesebb módon egyedül a forradalomban valósulhat meg, hiszen egyedül a forradalmi pillanatban dönt a nép szabadon önnön sorsáról.
A „nép forradalma” mítosz
A forradalomnak ez a mítosza átjárja a magyar, de általában az európai közgondolkodást is. A gondolat, hogy a forradalomban a nép cselekszik, az egyik legalapvetőbb elve a múlt nagy forradalmairól folytatott társadalmi párbeszédnek: „Egy nép azt mondta: ‘Elég volt.’” Ennek oka, hogy ezeket a forradalmakat az esetek nagy többségében fogódzóként igyekszünk felhasználni saját nemzeti vagy mozgalmi identitásunk azonosításához. Kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy a forradalom aktív cselekvője a nép egésze, másként nem ruházhatnánk rá a forradalomra a nemzeti identitás szakrális középpontjának szerepét.
Ezek a nemzeti és mozgalmi narratívák azonban szükségképpen hamisak.
A történelem forradalmainak tevékeny szereplője, forradalmi szubjektuma nem a nép, hanem a nép egy része, amely igényt tart a nép képviseletére, arra, hogy a nép nevében végezze be a forradalmi küldetést.
A forradalom kritikai értelmezői – még ha maguk a forradalmi politika hívei is voltak – a kezdetektől jól látták ezt az alapvető összefüggést. A forradalom kivitelezője a baloldali forradalmi hagyományban sohasem a teljes nép volt: Marxnál a többséget képező proletariátus, Blanqui-nál és Leninnél a hivatásos forradalmárok élcsapata. Meglehet, az élcsapat vagy a többség – amely még ha többség is, a népnek csupán része – a nép érdekében cselekszik és azt mozdítja előre. Ennek ellenére a forradalom mégsem demokratikus, mégsem népuralom, hanem a nép helyett való uralom.
A gondolat, hogy a forradalomban egyszeriben az egész nép felkel és közös erővel mindenki részt vesz a zsarnokság megdöntésében – mítosz, amely elfedi azt a legalapvetőbb társadalmi valóságot, amely minden forradalmat, mint konkrét történeti eseményt szükségszerűen jellemez: hogy annak végtelenül kiterjedt sokfélesége nem foglalható be egyetlen narratívába, legyen az a szabadságé vagy a szolgaságé. Talán hasznos mítosz, amelyben hinnünk kell, ha sikerre akarjuk vinni mozgalmainkat. Kérdéses azonban, hogy a társadalomról és a társadalmi változásról alkotott ezen hamis elképzelés vajon bírhat-e bármiféle emancipációs erővel. Vagy ahogy Lukács teszi fel a kérdést a bolsevizmus kapcsán: vajon keresztülhazudhatjuk-e magunkat az igazsághoz?
A forradalmi erőszak mint az igazság pillanata?
A forradalom legitimitásának kérdése legélesebben a forradalmi erőszak kapcsán vetődik föl. Természetesen léteztek a történelem során erőszakmentes társadalmi mozgalmak, sőt forradalmak is. Szintén megjegyezhetjük, hogy számtalan esetben az erőszak sokkal inkább a karhatalom és nem annyira a forradalmárok részéről érkezik. Összességében azonban kétséges, hogy egy esetleges magyarországi forradalom lefolyhat-e erőszak nélkül. A magyar baloldal véleményformálói – TGM-től Jámbor Andrásig – félelemmel tekintenek egy esetleges erőszakos konfliktus lehetőségére; arra, hogy a magyar kormány népmegvető politikája olyan indulatokat szabadít el, amelyeknek végül nem csak az elnyomó rendszer, de polgártársaink is áldozatul esnek. Mit kell tartanunk egy ilyen eshetőségről?
Először is el kell számolnunk azzal a konzervatív gondolattal, amely szerint a forradalmi erőszak minden további nélkül illegitimmé teszi a forradalmi cselekvést. A francia forradalom óta él a konzervatív hagyományban a kritika, hogy a forradalmi erőszak soha nem lehet igazolt; a forradalmi rendbontás felszakítja a társadalom szövetét és visszajuttat minket a természeti állapotba, az anarchiába, törvény nélküliségbe, ahol az élet magányos, csúf, állatias és rövid. A forradalom szép eszményeit elcsúfítja az erőszak, minden forradalom vége jakobinus terror. Az anarchiával szemben minden fajta rend, még a legelnyomóbb is előnyt élvez, mivel az elnyomás soha nem lehet olyan súlyos és fájdalmas, hogy indokolttá tenné az erőszakos ellenállást.
Ez nézet nem tartható.
Ugyan miféle moralitás az, amely szerint a népnek tűrnie kell mindenféle elnyomatást, kirekesztést és megalázást pusztán azért, hogy „a rend” fel ne boruljon? Ugyan miféle értékkel bír a rend, ha az a kizsákmányolás és elnyomás rendje?
Ez a gondolat az elnyomó és kizsákmányoló rend haszonélvezőinek gondolata, akik nem a rendet és a békés társadalmi együttélést, hanem saját privilégiumaikat és társadalmi pozícióikat féltik. Akiknek a rend semmi mást nem ad, csak kirekesztést, megaláztatást és jövőtlenséget, azok pontosan tudják, hogy e zsarnoki rend felrúgható, akár erőszak árán is.
Egyesek tovább mennek mondván, hogy a forradalmi erőszak nem csak szükséges rossz, melyet sajnos fel kell vállalnunk, ha a fennálló rend békés úton nem leváltható. A forradalmi erőszak funkciója sokkal jelentőségteljesebb: a forradalmi erőszak az, amelyen keresztül a forradalom felszínre hozza a társadalmi konfliktusok valódi jelentőségét, és lerántja a leplet arról a hamis látszatról, hogy szembenállásaink és érdekellentéteink a jogrend és a képviseleti demokrácia keretein belül feloldhatók.
Egy olyan társadalomban, melyben a békés egymás mellett élés intézményeit kisajátította az elnyomó hatalom, amelyben ez a pénzügyi és politikai hatalom a nép leplezett jogfosztása, kizsákmányolása, a kisebbségek marginalizálása által tartja fent pozícióját, csak áltatjuk magunkat, és hozzájárulunk a hatalom hazugságainak fenntartásához, azáltal, hogy együttműködünk a rendszerrel.
A forradalmi erőszak azonban a társadalmi antagonizmusokat mint valódi szembenállásokat mutatja fel, a szabadságért folytatott küzdelmeket mint valódi, tettleges küzdelmeket harcolja végig.
A forradalom ebben a megközelítésben minden brutalitásával együtt az igazság pillanatává válik, melyben a társadalom szerkezetét és a benne húzódó törésvonalakat színről színre látjuk. Egyedül a forradalmi erőszak képes leszámolni az illiberalizmus hazugságaival és a liberalizmus hamis pacifizmusával, melynek célja csupán a status quo fenntartása annak minden embertelenségével együtt. A forradalmi erőszak igazsága éppen ezért felszabadít – a szabadság, amelyet a forradalom ad, magában a forradalmi küzdelemben ölt testet. Ahogy Slavoj Žižek Leninről elmélkedve írja, a forradalmi harcban „máris szabadok vagyunk, jóllehet, még a szabadságért harcolunk; máris boldogok, jóllehet, még a boldogságért harcolunk.”
A forradalom mint tragédia
Miért van tehát, hogy számtalan baloldali, köztük én is, irtózunk ettől a gondolattól, és a forradalmi erőszak lehetőségét inkább tragédiaként, semmint az emancipáció lehetőségeként éljük meg? Vajon ez a baloldali pacifizmus polgári rettegést álcáz, amely tart tőle, hogy a népharag a burzsoázia kiváltságait is elsodorja? A magam részéről úgy vélem, másról van szó; egy olyan mélyebb indokról, amely minden szabadságszerető embert arra kell, hogy sarkalljon, hogy szembehelyezkedjen a forradalmi erőszakkal és a forradalmi politikával magával.
A forradalom ugyanis – nem mint ideál vagy vágyálom, hanem mint konkrét történeti esemény – maga is számtalan ellentmondással terhelt.
Egyszerű és szép volna, ha a törésvonalak, melyek mentén a forradalom kitör, amelyek mentén a forradalmi erőszak felcsap, elnyomók és elnyomottak, a nép és a hatalom között húzódnának – ez azonban a forradalom mítoszának része.
A forradalmi tömegben együtt menetelő férfiak és nők, polgárok és munkások, cigányok és nem cigányok továbbra is a különféle elnyomások és elnyomatások szorosan szőtt hálójában élnek. A társadalmat feszítő antagonizmusok, törésvonalak nem csak a velük szemben álló hatalom és köztük, de minden irányban futnak, mindannyiuk közt és rajtuk keresztül. Harcuk harc az elnyomás ellen, de egyúttal harc a forradalomért is: ellentétes érdekek küzdelme, melyek mást és mást akarnak kikiáltani forradalmárnak és kollaboránsnak, mást tartanak jogos népharagnak és mást szükségtelen túlkapásnak.
A forradalom még soha nem volt mindenkié. Nem lehetett egyszerre a polgároké és a munkásoké, a szegényeké és a gazdagoké, a nőké és a férfiaké, és a menekülteké, és a cigányoké.
A forradalomért folytatott küzdelemben mindig felülkerekedett valaki – olykor többen is; valaki mindig megszabhatta a bajtársiasság feltételeit, hogy a nők mint honleányok, a munkások mint hazafiak, a cigányok mint magyarok tarthatnak-e velünk, miért és mi ellen kell küzdeniük, hogy ne kerüljenek az elnyomás oldalára.
És mindig volt, aki dönthetett arról, mely küzdelmeket kell a fődolog, a nagyobb jó érdekében máskorra halasztani. Meglehet, a forradalmár azt mondja: nem nagy áldozat, ha a forradalom szabadsága nem lehet mindenki szabadsága, ha az önrendelkezés ténye és élménye nem a néptömegé, hanem a forradalmi tömegé. Hiszen a forradalom a nép nevében és a nép üdvére jár el, jótéteményei pedig előbb-utóbb mindenkié lesznek.
De erre azt válaszolom: a forradalmárnak igaza van abban, hogy nem sokat ér az a rend és béke, amely csak keveseknek rend és béke, de a sokaság számára nyomor és elnyomás; ám épp így nem sokat ér az a forradalom, amely csak kevesek számára felszabadulás és önrendelkezés, sokak számára azonban félelem és rettegés, kiszolgáltatottság egy olyan erőnek, amely messze tőlük és nélkülük cselekszik. Azok számára, akik a forradalom napjai alatt a pincelyukban kuporognak, falun várják a híreket és remélik, hogy nem jön rosszabb – számukra a forradalom és a rend ugyanaz: valami, ami meghatározza az életük folyását, a nevükben, de végső soron nélkülük.
Talán létezhet olyan forradalom, amely mindenkit magában foglal; amelyben a nép teljes embersokasága egyként és egyenlő mértékben válik saját urává, és szab irányt saját sorsának. Talán egy ilyen forradalomra rá se ismernénk, talán bele sem kerülne a forradalmak történetébe. Ám – ahogy láttuk – a legtöbben, akik az eljövendő magyar forradalom kitöréséről elmélkednek, nem egy ilyen forradalmat látnak a legvalószínűbbnek. Szerintük ez a forradalom, ha csakugyan sor kerül rá, nem lesz más, mint az embertelen, népellenes hatalom által megkínzott tömeg elkeseredett bosszúja – az erőszak hol jogos lesz, ahogy a rabszolga vérbosszúja is jogos rabtartóján, hol jogtalan. Az eredmény? Egy kétes rendszerváltás, amely sem a társadalmi fragmentációra, sem az elharapózó osztálykülönbségekre, sem a szegénységre, sem a nyomorra nem lesz válasz. Alighanem semmire nem lesz válasz.
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
