A kezdetek óta látszik, hogy a Fidesz-KDNP kormány rendszerének központi eleme a nyilvános megalázás és kinyírás eszköze. Vagyis az olyan hatalmi eszközök alkalmazása, amelyeknek a célja az ember egzisztenciájának, gyakorlatilag az addigi életének tönkretétele. A nyilvános megalázás azért is hatékony módszer, mert egyből létrehozza az attól való félelem rendszerét. Évek óta nézzük, ez a rendszer hogyan aláz meg embereket, akiknek nincs hol lakniuk, akiknek nincs hol dolgozniuk, akik szegények, akik bármiben is nyilvánosan ellent mernek mondani a kormány kommunikációjának, és persze azokat is, akik csak rosszkor voltak rossz helyen, vagy ismertek olyanokat, akik rosszkor voltak rossz helyen.
Fotó: Kovalovszky Dániel / 168ora.hu
Mindez az állami gépezet teljes, közvetlen ellenőrzés alá vonásával indult. A kinyírás a rendszer központi eleme lett, és utolért mindenkit, aki az államnak dolgozott, és valamiért az előző kormánnyal azonosították – akár azért, mert az előző kormány alatt kapta az állását, akár pusztán azért, mert ellenzéki pártok szimpatizánsának tartották. Különösen vidéken volt ez hatásos stratégia, ahol a kinyírás könnyebb volt és a lehetőségek szűkössége miatt nagyobb is volt a tétje. Rokonok arról meséltek családi összejöveteleken, hogy az emberek állami hivatalokban az egyszerű folyosói beszélgetésektől is félni kezdtek, mert a tény, hogy valaki szóba állt egy ellenzékiként azonosított munkatárssal, már gyanút kelthetett. Ahogy egyre jobban darálta be az állami gépezet és a központosítás az intézményeket (pl. a korábban önkormányzatok által irányított iskolákat, a korábban teljesen szabadon működő egyetemeket, az azóta megszűnt magánnyugdíj-pénztárakat stb.), úgy kerültek egyre többen a megalázástól, kinyírástól rettegők körébe – és azokéba, akikkel ez valóban meg is történt.
Akik elveszítették a munkájukat, akiket szándékosan jóval alacsonyabb állásba „küldtek”, akiket kényszernyugdíjaztak, akiket úgy ellehetetlenítettek, hogy esélyük sincs újra érdemi munkát kapni.
A hétköznapi kinyírások rendszere mellett a nyilvános megalázás rendszere is egyre teljesebbé vált: először az ellenzéki médiát sikerült összezsugorítani különböző adminisztratív lépésekkel, pl. az aránytalanul magas reklámadóval, a rádiófrekvenciák állami osztogatásával, és az ellenzéki média különböző üzleti körökön át történő kivásárlásával, majd kormánypártivá alakításával vagy megszüntetésével. Azután következett az állami propagandagépezet kiterjesztése a közmédián túl az állami támogatásból fenntartott, az állami kommunikáció kritikátlan sulykolásából élő internetes oldalak, lapok és „újságírói” kör kiépítésével. Itt nem pusztán mennyiségi kérdésről van szó, hanem egy olyan rendszer létrejöttéről, amelyben bárkiről és bármilyen társadalmi csoportról napok alatt a kormány által tudatosan kreált ellenségképet közvetíteni lehetett az országnak. Migránsok, Soros-bérencek, genderisták – a téma változó, a módszer ugyanaz: gúnyolódás, a tények elferdítése, alá nem támasztott érvek ismételgetése, vagyis puszta vádaskodás, a témák teljesen egyoldalú, az érintetteket teljesen ignoráló, sőt, emberszámba sem vevő bemutatása.
A nyilvános megalázás teljes kommunikációs térnyerése az elmúlt egy-két évben szintet lépett:
ma már nem csak tények elferdítéséről van szó, hanem nyílt hazugságokról és összesküvés-elméletek tudatos terjesztéséről – nem csak a kormánypárti cikkekben, hanem a kormány tagjainak hivatalos nyilatkozataiban is.
Azok a kommunikációs elemek, amik néhány éve még nevetség tárgyát képezték (összesküvés-elméletek zsidókról, Sorosról és hasonlókról) ma már egy központi rendszer részei: ugyanazok az elemek köszönnek vissza az állami tévék, rádiók műsoraiban és az internetes oldalakon. Az összesküvés-elmélet logika lényege, hogy bármikor bárkiről kiderülhet, hogy Soros György vagy általában „nemzetközi érdekek” finanszírozzák, és tönkre akarja tenni az országot, romba akarja dönteni a nemzetet. A kormánypárti sajtó ugyanazokat a módszereket alkalmazza, amiket az álhír-oldalak: összeesküvés-elméleteket építenek fel innen-onnan összeszedett illusztrációkkal (amelyek valójában nem ott és nem abban a kontextusban készültek, amiről a hír szól), információmorzsákkal, amelyeket elferdítve közölnek, és nyílt hazugságokkal. Ez a gépezet először a menekültügyben indult be, de a sorosozással újabb szintet léptek: ma már a kormányzati médiában mindenki Soros és Brüsszel katonája, aki nem a kormány érdekeit szolgálja, és ezért nyilvános megalázást (gúnyolódást, vádaskodást, hazugságcunamit) érdemel.
A nyilvános megalázás megágyaz a kinyírásnak. Így volt ez a menekültekkel is. A migránsozós álhírek, az embertelen riportok, cikkek mellett a menekültek nyilvános megalázásának eszköze volt a segítség megtagadása is: emberhez méltó szálláshelyek felajánlása helyett a menekülteknek közterületen, a médiában sulykolt ellenségképet kereső tekintetek kereszttüzében kellett napokat vagy heteket tölteni az országban. Majd jött a kinyírás is: határzár, a korábbi menekülteknek nyújtott ellátórendszer felszámolása, a menedékkérelmek tömeges elutasítása érdemi mérlegelés nélkül, majd a menekültek elleni rendőri erőszak a határnál, egy koncepciós per és végül a menedékkérők tömeges bebörtönzése – pusztán azért, mert Magyarországon folyamodnak menekültstátuszért. Itt már nem csak a menekültek egzisztenciájáról, hétköznapi életéről van szó.
A migráns-ellenségkép és a hozzá kapcsolódó nyilvános megalázás és büntetőpolitika, ami konkrét esetekben a menekültstátusz elutasításával ér véget, szó szerint emberek kinyírását jelenti, hiszen olyan országokba küldik őket vissza, ahol az életük veszélyben van.
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
A migránsozás után került a sorosozás a kommunikációs fősodorba. A sorosozás közvetlen célja azoknak a civil szervezeteknek, csoportoknak és most már a lex CEU-val azoknak az értelmiségieknek, aktivistáknak a nyilvános megalázása, és azután egzisztenciális kinyírása, akik ténylegesen vagy potenciálisan veszélyt jelenthetnek a kormány politikai érdekeire. Ez túlmegy a civil szervezetek adminisztratív ellehetetlenítésén, ami azoknak a szervezeteknek a – teljesen eredménytelen – vegzálásával indult, amelyek a Norvég Civil Alaptól kaptak támogatást. Ma már olyanok is potenciális ellenségekké válnak, akik semmiféle olyan tevékenységet nem folytatnak, amellyel a kormány által üldözött (pl. hajléktalan emberek, menekültek) csoportokon segítenének, vagy a kormányt kritizálnák – egyszerűen „csak” tudományos munkát végeznek. Rosszkor rossz helyen.
A rövid cél ezzel nyilván az újabb ellenségképzés, a sorosozás napirenden tartása és a kormánnyal szemben ténylegesen vagy potenciálisan kritikus állampolgárok ellehetetlenítése.
A hosszabb távú cél azonban nem csak az adott – Soroshoz, CEU-hoz, Brüsszelhez vagy akármelyik aktuális ellenséghez – köthető személyek kinyírása, sőt, még csak nem is egy teljes értelmiségi közeg kinyírása, hanem az összes következő generációé.
A felsőoktatási rendszer átalakításának, aminek a CEU bezárása csak egy eleme, az a célja, hogy a magyar egyetemek kézi vezérléssel működjenek, olyan intézményekként, ahol értelmiségi-politikai viták, tudományos szakmai munka csak korlátozottan, szigorú ellenőrzés alatt működhessen, és hogy elsősorban arra koncentráljanak, hogy a diákok technikai tudást szerezzenek, hiszen minden mást a hatalom „gyanúsnak” és fölöslegesnek bélyegez. Éppen ezért sulykolják már a kezdetek óta, hogy a felsőoktatás legfőbb és sokak szerint egyetlen célja, hogy tárgyi tudást adjon a diákoknak, amivel majd különböző cégeknél el tudnak helyezkedni.
A CEU alternatívát és lehetőséget biztosít azoknak, akiknek tárgyi tudás helyett a kritikai gondolkodás képessége a fontos, és azoknak is, akik egyszerűen be akarnak kapcsolódni a nemzetközi szakmai életbe. Ezzel együtt pedig mobilitási lehetőség is. A CEU sok szempontból elit intézmény, ugyanakkor az ország és a teljes kelet-európai, sőt, posztszovjet régió diákjai számára az egyetlen olyan intézmény a régióban, ahol ösztöndíjasként és alacsony megélhetési költségekkel tudtak nemzetközi egyetemen tanulni, a magyar diákok és oktatók számára pedig lehetőség arra, hogy nemzetközi egyetemen tanuljanak és oktassanak úgy, hogy közben itthon tudjanak maradni. Emellett az egyetem romáknak szóló programja olyan roma diákoknak teszi lehetővé a hozzáférést a nyelvtanuláshoz és egyetemi mesterszakos diplomához, akiknek hasonló ösztöndíjak és programok nélkül nem lenne erre lehetősége. A CEU könyvtára, a konzultációs lehetőségek és sok más együttműködési forma a magyar felsőoktatással nem csak a CEU hivatalos diákjai és tanárai, hanem a magyar tudományos élet egésze számára jelentenek fontos erőforrást.
De hát éppen ez a baj: ezt a mobilitási útvonalat igyekszik elzárni a kormány. Kinyírni azokat, akik ezen az útvonalon járnak, és azokat is már előre, akik még esetleg nem is tudják, hogy az ő vagy a gyerekeik számára milyen lehetőségeket nyújtana egy nem állami rendszerben működő, nemzetközi szakmai fejlődést és mobilitást biztosító intézmény. Pontosan tudják, miért van erre szükség, hiszen a Fidesz politikai vezetői – ráadásul éppen a sorosozásban és a kinyírásban legaktívabbak – egy részének is vagy Soros György által alapított ösztöndíjjal, vagy a CEU-n keresztül volt lehetősége nyelvtudást, szakmai tudást vagy nemzetközileg elismert diplomát szerezni, és ezáltal politikai karriert is építeni. Mindez bizonyítja, hogy nem arról van szó, hogy a CEU-n tanuló, vagy a Soros György által alapított szervezetek támogatását élvező munkatársak Soros ideológiai irányítása alatt állnának – hiszen akkor Orbán Viktor, Kovács Zoltán, Kumin Ferenc, Habony Árpád sem képviselnék most azt, amit – hanem arról, hogy meg akarják akadályozni, hogy a következő generációnak hasonló mobilitási lehetőségei legyenek.
A CEU munkatársainak, diákjainak és támogatóinak nyilvános megalázása a kormányhű médián és a kormánynyilatkozatokon keresztül az első lépés a következő generációk kinyírásában, azaz egzisztenciális ellehetetlenítésében. Ha nincs CEU, ha kézi vezérelt, kizárólag tárgyi tudás átadására és nem kritikusan gondolkodó értelmiségiek képzésére alkalmas intézmények lesznek a felsőoktatásban,
akkor a kritikai gondolkodás, a magas szintű nyelvtudás és egyáltalán, a nemzetközi mérce szerint magas szintű szakmai tudás elsősorban egy olyan réteg privilégiuma lesz, amelyik meg tudja magának engedni a nemzetközi egyetemek piaci árú tandíját és a megélhetést külföldön.
A másik következmény pedig az lesz, hogy aki eddig Magyarországon tudott maradni nemzetközi szakmai munkát folytatni, annak választania kell: vagy elhagyja az országot, vagy betagozódik egy alulfizetett, érdemi szakmai munkát kevéssé garantáló rendszerbe. Bármelyiket is „választja”, a kormány politikai érdekeit fogja szolgálni.
Az elmúlt pár hét fontos változásokat hozott a nyilvános megalázás és kinyírás rendszerében: mindkét eszköz eljutott olyan emberekhez is, akik eddig kritikusak voltak a rendszerrel, de saját egzisztenciájukat nem látták veszélyben, és azokhoz is, akik konzervatívok, akik Fidesz-KDNP-szavazók, akik külföldi hallgatók, oktatók – tehát akiknek vagy semmi közük nem volt a jelenlegi politikai rendszerhez, vagy támogatták azt.
Sokak számára most jött el a rádöbbenés ideje; hogy ezt meg lehet emberekkel tenni, hogy nem számít a munka, nem számítanak a tények, mert ha a kormány politikai érdekei úgy kívánják, bárkiből lehet közellenség, bárkinek a jövőjét tönkre lehet tenni. Most döbbentek rá, hogy (az Európa Kiadó szavaival élve) mocskos időket élünk, és ezek az idők azok hétköznapjainak is részei, akik nem a rendszer klasszikus értelemben vett ellenségei.
Most tömegek döbbennek rá itthon és szerte a világban, hogyan is működik a jelenlegi magyar politikai rendszer valójában, és állnak ki magukért és másokért. A kérdés azonban az, meddig terjed a rádöbbenés, és elég lesz-e a nyilvános megalázások és kinyírások teljes rendszerének felszámolásához. A CEU ügye fontos, az értelmiségiek ügye fontos, de ha csak ennyit látunk, és a rendszer működéséből csak ennyire reagálunk közösen, akkor nem számoljuk fel azt. Ha kiállni csak a legokosabbakért, a legsemlegesebbekért, a legnemzetközibbekért és a leghangosabbakért tud a társadalom, de az állami alkalmazottakért (ideértve a magyar oktatási intézmények dolgozóit), a magyar diákokért, a civil szervezetek, csoportok munkatársaiért és önkénteseiért, a szegénységben élőkért, a munkásokért, a nőkért, a menekültekért nem, akkor a nyilvános megalázás és kinyírás rendszerét nem számoljuk fel, mindig ott lesz a hétköznapokban. Valódi szolidaritás nélkül soha nem „kezdjük újra”.
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
