Előző cikkünkben amellett érveltünk, hogy ami az utóbbi pár évben a szerethető, a demokrácia ideáját védelmező EU szélsőjobbról történő szétverésének tűnik, az valójában az amerikai központú világrend 1970-es évektől induló gazdasági hanyatlásának késői korszaka. A világgazdaság hanyatló korszakában az USA mellett az EU is folyamatosan veszít relatív gazdasági súlyából – illetve ezzel párhuzamosan a világ más pontjain megerősödő hatalmi centrumokhoz képest politikai súlyából is –, hiszen önmaga is az amerikai központú világgazdasági rendszer terméke. A lecsúszásból eredő pozícióvesztést többféle eszközzel próbálták megállítani az EU-ban érdekelt gazdasági és politikai elitek, mint láttuk, ezt szolgálta a kohéziós politika megerősítése és az euró bevezetése is.

Azonban a válságintézkedések csak látszólag enyhítették az alapvető ellentmondásokat, néhány évtized leforgása alatt újra, sőt talán még erőteljesebben jelentkeztek a válságtünetek. A 2008-as pénzügyi és gazdasági világválság – bár gazdasági értelemben mára véget ért –  utóhatásai egyre súlyosabb politikai krízissé állnak össze a transzatlanti térség mindkét partján: ennek tünete például a tavalyi Brexit-népszavazás, de a menekültválság is.

A válság korábban elképzelhetetlen politikai változások formájában gyűrűzik be az EU intézményrendszerébe és a tagországok belső folyamataiba. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a demokrácia és a szabadságjogok ideái ellentmondásba kerültek az EU mindennapi működésével – erre jó példa a görög gazdasági válság antidemokratikus, külső hatalmi eszközökkel történő kezelése. Ebben a cikkben azt vizsgáljuk meg, hogyan néz ki ez az elhúzódó strukturális válság a magyar belpolitika szempontjából.

Melyek az „européer” és a „szabadságharcos” retorikák mozgatórugói?

A kizárólag a politikai ideológiákra összpontosító nézőpontból az látszik, hogy Magyarországon az EU-ról való gondolkodás egy kétosztatú ideológiai térben történik. Egyik oldalon találjuk Orbán Viktor és a NER által megtestesített „szabadságharcos” retorikát, amely azt hangsúlyozza, hogy „ne legyünk gyarmat”. Az ellenzéki oldalon eközben a logikailag téves „ellenségem ellensége a barátom” elv alapján az EU lépten-nyomon a magyar demokrácia potenciális megmentőjének a szerepében, az orbáni politika természetes (és kívánatos) ellenpontjaként tűnik fel.

Ha azonban a politikai kommunikáció mögé nézünk, és azt is megvizsgáljuk, hogy a „szabadságharcos” és az „européer” narratívát képviselő elitcsoportok milyen gazdasági és politikai függőségi rendszereken keresztül kapcsolódnak az uniós struktúrákhoz, akkor

az EU-ellenes („szabadságharcos”) és EU-barát („megmentő Európa”) ideológiák szembenállása mögött hierarchikusan tagolt, de mindkét oldalon az európai tőkemozgásokkal mélyen összekapcsolódó, azokkal lényegileg egybevágó elitérdekeket találunk.

Egy olyan politikai tájékozódáshoz, amely nem az elitcsoportok érdekein alapul, szükség van egy megalapozottan kritikus, a létező ideológiai pólusok mögötti gazdasági és politikai érdekeket feltáró elemzésre. Ebben a posztban kimerítő elemzésre nincs lehetőség, de néhány támpontot tudunk adni ahhoz, hogy a kétpólusú ideológiai mező mögé lássunk. A kérdés tehát az, hogyan lehet megérteni a „szabadságharcos”, és a „megmentő Európa” mögötti álláspontok mozgatórugóit.

Az EU bővítési hullámai mint válságkezelési stratégiák

Mint az első posztunkban már megmutattuk, az 1970-es évektől beinduló első nagy bővítési hullám az Európai Közösségeket (EK) is érintő világgazdasági válságra adott egyik reakció volt. A bővítést pártoló gazdasági érdekeket többek közt az vezérelte, hogy a zord világgazdasági körülmények között új védett piacokhoz, jó infrastruktúrához és olcsó munkaerőhöz jusson az ipar.

A német járműipari vállalatok például lelkesen támogatták Spanyolország felvételét, és nem sokkal azután, hogy a 46 millió lakosságú ibériai állam az EK tagja lett, a legnagyobb német járműgyártó, a VW lényegében már fel is vásárolta a helyi autógyártó vállalatot, a Seatot. A déli bővítést a 2000-es években követte a keleti, amiből szintén számos nyugat-európai vállalat tudott hasznot húzni. Kelet-Európában jellemzően szintén a német (főleg a járműipari és az elektronikai) feldolgozóipari vállalatok, valamint a belga, olasz, skandináv és osztrák bankok terjeszkedtek, amelyek az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején kirobbant pénzügyi válságban ezt találták a legjobb eszköznek profitjuk megőrzésére.

(Érdemes megjegyezni, hogy néhány európai centrumállam maga is ekkor csatlakozott az 1990-es évekre összeálló Európai Unióhoz. Ez a történet az ő szempontjukból sem volt független a válság sújtotta vállalataik expanziós alkalmazkodásától.)

Nem véletlen, hogy az 1990-es évek közepétől beindított monetáris integráció leginkább a pénzügyi szektor vállalatait hozta helyzetbe, amelyek válságkezelésében egyre fontosabb szerepet játszottak a kelet-európai, a hitelezés szempontjából még érintetlen piacok. A Baltikumban a svéd bankok, Közép-Európában az osztrák pénzintézetek voltak a legaktívabbak. Az integráció motorja a keleti bővítést megelőző kisebb, de annál fontosabb bővítési kör volt, amelynek során Svédország, Finnország és Ausztria vált a már monetáris célokkal is létrejövő Európai Unió tagjává. Az Európai Unió (EU) nem csak a periféria irányába, hanem a centrum felé is bővült.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ha szerinted is fontos, hogy ezt megírtuk, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A keleti tagállamok kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy a bővítés politikai feltételei közé tartozott a gazdasági szerkezetváltás, konkrétan a belső piacok teljes megnyitása, és a betelepülő nyugati cégek igényeinek történő megfelelés. Ez utóbbiakról a csatlakozás eufóriájában persze kevesebb szó esett. A közbeszéd inkább a demokratizálódást, a korrupció visszaszorulását és a nyugattal („Európával”) való szimbolikus újraegyesülést hangsúlyozta.

Holott az 1990-es évek közepétől látványos és egyértelmű volt a nyugati vállalatok térnyerése, ahogyan ennek a gazdaság szerkezetére és a társadalmi viszonyokra gyakorolt óriási hatása is. A gazdaság megnyitása, a munkaerő mobilizálása, rugalmassá tétele és kvázi „kiárusítása”, a beáramló külföldi tőke helyi elosztása (függetlenül attól, hogy ez a tőke hitelből, például a külföldi bankok nyújtotta lakáshitelekből vagy uniós támogatásokból, esetleg a betelepülő cégeknek köszönhető működő tőke beáramlásából származott) a rendszerváltó eliteknek jött jól. Sőt, az egyre zordabb társadalmi viszonyok között még jobban rá lettek utalva ezekre a forrásokra.

A versengő hazai elitcsoportok ideológiai, retorikai különbségeik ellenére hasonló integrációs stratégiával rendelkeznek

Bár a belpolitikai nyilvánosságban a rendszerváltás óta versengő „jobboldali” és „baloldali” elitcsoportok mérkőzésüket ideológiai különbségekkel magyarázták, valójában a választók figyelméért való versengés mögött a politikai és gazdasági eliteknek a világgazdasági mozgásokba beágyazott szövetségei állnak, amelyek nem jelennek meg közvetlenül az általuk kitermelt politikai ideológiákban. A különböző politikai frakciók – meghatározott politikai pozícióik mentén – maguk is egyik vagy másik típusú (a nemzetközi vagy a nemzeti tőkés programban megnyilvánuló) gazdasági integrációban érdekeltek, hiszen ezen keresztül tudják hatalmukat biztosítani.

Ha a magyar gazdasági és politikai elitek világgazdasági beágyazottságát nézzük, azt látjuk, hogy az 1970-es évek válságától és eladósodási spiráljától kezdve a világgazdasági integrációt a külföldi befektetésekre és kölcsönökre épülő modell jellemezte; az 1990-es években a privatizáció nyomán befolyó befektetések, a zöldmezős beruházások; a 2000-es években az akkor még olcsó hitelek, illetve az európai transzferek révén. Ez a modell a 2000-es évek második felére merült ki.

Amíg dominált, addig azoknak kedvezett, akik ezt a fajta integrációt végrehajtották. A rendszerváltás előtti szocialista apparátuson belül a nyugati nyitást végrehajtó menedzsereknek, később a külföldi befektetésekhez kapcsolódó infrastrukturális beruházásokat megvalósító vállalkozóknak (pl. az osztrák építővállalat Strabag strómanjainak), akik ekkor még elsősorban a szocialista és liberális politikusok szövetségesei voltak.

Ezzel az elitfrakcióval szemben az MDF, majd a Fidesz által megfogalmazott nemzeti tőkés program defenzívában volt mindaddig, amíg a szocialista-liberális koalíció által támogatott gazdasági modell a 2006-os hazai válsággal politikailag és gazdaságilag ki nem merült.

A „nyugatos” vs. „nemzeti” ideológiák összecsapása mögött két elitfrakció küzdelme állt: a külföldi befektetések és kölcsönök köré szerveződő frakcióval szemben  a magyar társadalom kapitalista integrációját a hazai tőkéscsoport javára végrehajtani kívánó csoporté.

Azok a széles társadalmi rétegek, amelyeknek egyik elitcsoport általi integráció se kedvezett, ebből a vitából nem véletlenül maradtak ki. A világgazdasági integráció ugyanis a társadalom nagyobb részének, a munkabérekből élő tömegeknek a kárára történik. A rendszerváltó kelet-európai elitek leginkább az olcsó munkaerő mobilizálásával, végső soron ennek világpiacon történő kiárusításával tudták véghez vinni a gazdasági integrációt.

A problémára a politikai kommunikáció jellemzően ideológiai jellegű válaszokat adott: a „nemzet”, illetve a „demokrácia” címszavak fedik el az adott elitcsoport és az integráció veszteseinek ellentétes érdekeit. Az ideológiai megosztottság (nagyon hasonlóan más félperifériás országok elitstratégiáihoz) maga is a globális centrumgazdaságokhoz való felzárkózás ígéretét mozgósítja, miközben az ideológiákat megfogalmazó elitfrakciók a gyakorlatban az integráció előnyeit és költségeit úgy osztják újra, hogy az saját javukat szolgálja.

A szabadságharcos retorika sem jelent teljes szembefordulást Brüsszellel

Az EU-csatlakozás óta, de különösen a 2008-as válságot követően egy olyan korszak kezdődött Magyarországon, amelyben a külső pénzügyi egyensúlyt és az országon belüli beruházásokhoz szükséges forrásokat szinte kizárólag az uniós transzferek biztosítják. Ezek nélkül az ország nagyon hamar újra az adósságspirálban találná magát.

Az az ellentmondásos helyzet alakult ki, hogy az eladósodást az EU-csatlakozással bejövő vállalatok okozzák, azáltal, hogy sokkal több profitot visznek ki az országból, mint amennyi tőkét (beruházás vagy bér formájában) behoznak, ezáltal megbontják a pénzügyi egyensúlyt. A pénzügyi egyensúlyt maga az EU tudja helyreállítani, erre szolgálnak a transzferek.

Nagyon sommásan azt mondhatjuk, hogy a beáramló uniós pénzek tartják fenn azt a rendszert, amely a centrumországok vállalatainak és bankjainak globális versenyképességéhez szükséges. A kelet-európai elitek ebben a függőségi helyzetben vívják meg ideológiai és gazdasági csatáikat. Ezek a csaták érdemi változást, például a függőségből történő kiszakadást nem eredményeznek, sőt hosszabb távon ráerősítenek a külső függésre.

Az EU-s forrásokból finanszírozott beruházásokon keresztül a pénzek jelentős része egyébként is ezekhez a nyugat-európai nagyvállalatokhoz áramlik vissza, mivel a technológiaigényes nagy projekteket, mint például metróépítést, vasútfejlesztést vagy egy új víztisztító, esetleg szemétégető megépítését a periféria tőke- és technológiaszegény cégei képtelenek saját erőforrásaikból, egyedül elvégezni. Nekik a stadionépítések, vagy más kisebb projektek maradnak.

Ezt a kizsákmányoló viszonyt a 2010 előtti kormányok azzal az ideológiai üzenettel legitimálták, hogy a liberalizáció mindnyájunknak jó lesz, a folyamat előnytelen oldala árnyékban maradt. Pedig voltak botrányok már akkor is a Strabag és az útépítések körül, ami a hazai tőke szemét azért szúrta nagyon, mert ők ebből kiszorultak.

A 2010-es válság a helyi tőkésosztálynak adott politikai lehetőséget, hogy megszervezze magát és elfoglalja azokat a kis területeket, ahol az uniós források biztosította beruházásokon maga is képes meggazdagodni. Ilyen területek az infrastrukturális fejlesztések, az építőipar, és a mezőgazdaság (vö. EU-s agrártámogatások).

A 2010 utáni váltásban a Fidesz lesz az a politikai blokk, amelyik sikeresen összeszervezi a különböző helyi tőkés érdekeket, és a nemzeti jelszavakkal, a felzárkózás és a szabadságharc politikai retorikájával megtámogatva a helyi tőke számára kedvezően osztja újra a lapokat. Politikai hatalmának stabilizációjához ezekből a részben már tőle függő helyi tőkésekből épít lojális gazdasági holdudvart.

Fontos látnunk, hogy ez a folyamat nem az EU struktúrája ellenében történik, hanem az uniós pénzosztás és általában az európai gazdasági rendszerbe történő integráció egy módozataként, nagyrészt az EU-n keresztül beáramló pénzekre alapozva. A NER az európai integráció perifériás formáira jellemző, oligarchikus klientúrára épülő gazdasági és ideológiai rendszer egy szélsőségesen centralizált formája.

Az Orbán-kormány „nemzeti tőkét” favorizáló stratégiájának ellentmondásai

Innen nézve, ami a Fidesz éles retorikai váltásának látszik a szocialista és liberális pártok korábbi EU-narratíváihoz képest (a „szabadságharc”), valójában nem jelent teljes szembefordulást Brüsszellel. A külföldre exportáló transznacionális vállalatoknak ugyanolyan, sőt még nagyvonalúbb kedvezményeket nyújt, mint elődei (lásd például az adókedvezményeket vagy a Munka törvénykönyvének megváltoztatását). Államosítani csak bizonyos szektorokban kezd, jellemzően ott, ahol a helyi, „nemzeti” tőkének van mozgástere, és amelyek politikai szempontból is fontosak. Ilyen például a kiskereskedelem, a hitelpiac, a távközlés egy része, a közművek és az energia.

A retorikai különbségek ellenére egyik narratíva sem megy teljesen szembe a centrum vállalatainak érdekével, és az uniós politikai felépítménybe is belesimulnak, akár a liberalizáció, akár a helyi nemzeti tőke érdekeit képviselik. A számtalan szociális ígéret ellenére a társadalom jelentős részének létbiztonságáért egyik elitstratégia sem tesz semmit.

Sőt, az ideológiai különbségektől függetlenül az elitcsoportok csak a létbizonytalanság általános növekedésével képesek saját pozíciójukat megerősíteni. A nemzeti tőke nem egyenlő a nemzettel. A nemzeti tőke ugyanolyan elnyomó, mint a nemzetközi, a nemzetközi tőkével zajló egyezkedésben csupán saját helyzetét akarja javítani.

A nemzeti és nemzetközi tőke közötti mindenkori egyezkedésben az időleges kompromisszum azonban külső hatások függvényében jön létre. Mivel maga is a válság következménye, ezért a globális gazdaság válsága továbbra is állandóan fenyegeti. Szétesni akkor fog, amikor nyilvánvalóvá válik az ellentmondás a retorikai trükkökkel megtámogatott ideológia és a gazdasági érdekek között. A feszültség nem a belső ideológiai harcokból fakad, hanem a globális kapitalista gazdasági rendszer hanyatlásának következménye.

2010 után a Fidesz-kormány, felhasználva a korábbi külföldi befektetésekre épülő modell és az azt támogató politikai ideológiák térvesztését, a nemzeti szabadságharc jelszavával hirdette meg programját, amely a gazdasági folyamatok szintjén egy nemzeti tőkés réteg kialakítására és támogatására irányult. Ugyanakkor gazdaságpolitikájában nem tekinthetett el attól, hogy a magyar gazdaság a posztszocialista integrációs folyamat eredményeként erősen függ az európai centrum államoktól. A magyar gazdaságot az EU-transzferek (és a centrumországokból származó hitelek) tartják fenn, ugyanúgy, mint más perifériákat.

Míg társadalom- és gazdaságpolitikai ideológiájában egy nemzeti-tőkés programot fogalmaz meg, az Orbán-kormány osztálypolitikája egyfelől egy klientúrába beágyazott felső-középosztály megerősítését, másfelől a külföldi ipari befektetőket kiszolgáló olcsó munkaerő kiárusítását és „fegyelmezését”, harmadrészt pedig a tartósan munkajövedelem nélküli, elsősorban vidéken koncentrálódó szegénység központosított ellenőrzését (pl. közmunka) célozza.

Míg a politikai nyilvánosságban megfogalmazott ideológiájában a kormány támadja az EU egyes értékeit és hangosan konfrontálódik, a gazdasági folyamatokat tekintve alapvetően az európai tőke alárendelt szövetségeseként működik.

Téves alapokon áll az az ellenzéki oldalon gyakran felmerülő vélemény, miszerint az EU fogja megvédeni a magyar demokráciát a Fidesztől. Ahogy megmutattuk: az ideológiai térben történő egymásnak feszülés mögött az alapvető gazdasági struktúrákat nézve egyáltalán nem zajlik „szabadságharc” a Fidesz és az EU között. Az EU mint gazdasági-politikai rendszer logikáját elemezve azt láthatjuk, hogy míg 1990 és 2010 között egy „nyugatosnak” mondott, a nemzetközi tőkével szövetségre lépő elitcsoport szervezte meg az európai és globális gazdasági térbe való beágyazódásunkat, addig 2010 után egy másik, politikailag a Fideszhez lojális „nemzeti tőkés” oligarcharéteg helyzetbe hozásában érdekelt politikai elit vette át az irányítást.

Bár első ránézésre a két stratégia homlokegyenest eltérőnek tűnik, valójában a rendszer működését nézve nem lényegi a különbség. Az elmozdulás egy szűk mozgástérben történik, amelynek a keretét az EU centrumából eredő súlyos gazdasági és pénzügyi függőségek jelölik ki.

A demokrácia letéteményeseként fellépő, de az erőforrások csatornázását tekintve sokszor elnyomó és polarizáló EU és a ma ezt kritizáló, felemelkedőben lévő szélsőjobbos pártok nem a politikai ideológiák történelem nélküli világának két ellentétes pólusai, hanem ugyanazon történeti folyamat eredményei. Az Orbán-féle NER szintén a világgazdasági rendszer hanyatlásának és a nyomában járó, egyre mélyülő válságnak a terméke. Csak első ránézésre, retorikájában (és ideológiájában) képvisel gyökeresen mást, mint az „EU-barát” elitblokk, valójában éppen úgy belesimul a globális kapitalizmus fejlődésének logikájába, és aktuális válságkorszakának európai trendjébe.

A cikk a Helyzet Műhely tagjainak kollektív munkája. Lejegyezte és szerkesztette: Gerőcs Tamás és Jelinek Csaba.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!