Magyarországon zűrzavar uralkodik a közbeszédben. Gazdasági értelemben a hagyományos baloldal baloldalnak képzeli magát, miközben jobboldali gazdaságpolitikát folytatott húsz éven át: privatizált, megszorított, az adócsökkentést és az állam méretének visszaszorítását helyezte programja középpontjába. A hagyományos mérsékelt jobboldal pedig első kormányzása idején és ellenzékben is baloldali retorikát használt, miközben 2010 utáni, ismételt kormányra kerülése óta jobboldali gazdaságpolitikát folytat.
Gyártósor. Forrás: 444.hu
Bal-jobb tengely ugyanis nem egy van, hanem minimum kettő. Van egy kulturális jobb-bal tengely, ahol a balosok szabadságjogokat (szólás- és véleményszabadság, kisebbségi jogok stb.), a jobbosok a hagyományt (család, nemzet) hangsúlyozzák. És van egy gazdasági jobb-bal tengely, ahol a jobbosok az üzleti körökhöz állnak közelebb, az adók és az állam szerepének csökkentését támogatják, és nem zavarják őket az egyenlőtlenségek. A gazdasági baloldal pedig azt gondolja, hogy a gazdasági felzárkózáshoz és az egyenlőtlenségek csökkentéséhez az állam szerepe szükséges, ehhez pedig adóbevételek kellenek. Ebben a két merőleges tengely alkotta koordináta-rendszerben bárki elhelyezheti magát kedvenc politikusai mellé.
A hazai zűrzavar a rendszerváltáskor keletkezett, rosszul vezetődtek be a fogalmak, illetve senki nem kívánt negyven év kommunizmus után baloldalinak látszani. A reformközgazdászoknak nevezett generáció a hetvenes-nyolcvanas években, megtagadva fiatalkori, radikálisan balos önmagát, elkezdte a neoliberalizmus (ezt később kifejtem) klasszikusait: Hayeket, von Misest, Kornait és Friedmant olvasni, és élvezettel fedezte fel benne a szocialista rendszer saját bőrén megtapasztalt visszásságainak ideológiai kritikáját. Ezek az írások magas tudományos színvonalúak, és a magyar közgazdászok mindent megtanultak belőlük arról, hogy miért nem működik a szocializmus. Az akkor uralkodó, Thatcher és Reagan nevéhez köthető neoliberális forradalom és a szocializmus összeomlásának időszakában érthető, hogy ez a generáció miért szívta őszinte hittel magába egy életre az állam utálatát. Ez a tudás azonban később kevésnek bizonyult ahhoz, hogy azt is tudják, hogyan működik a kapitalizmus. Főleg a peremvidékeken.
Kattints és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Elfogadták a piaci mindenhatóságába vetett hit (ezt nevezzük piaci fundamentalizmusnak) két alaptételét. Először is, hogy a felzárkózó országokra ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a hatszáz éve kapitalizmust működtető, volt gyarmattartó országokra. Semmilyen különleges politikára vagy intézményekre nincs szükség ezekben az országokban, a szűk értelemben vett „közgazdasági logika” mindent megold. Az állam legyen minimális, a piac uralkodjon. Másrészt pedig elfogadták és hirdették, hogy a politikai liberalizmus egyenlő a gazdasági liberalizmussal. Ebből adódóan gondolja még mindig a felmorzsolódott liberális tábor önvizsgálatra nem nyitott része azt, hogy a gazdasági szabadság garantálhatja egyedül a politikai szabadságjogokat.
A piaci fundamentalizmus mindkét alaptézise tévesnek bizonyult, ez a 2008-as globális pénzügyi és gazdasági válság után világosan látható. Az 1973-ban kezdődött neoliberális gazdaságpolitika bukását ma már a globális közgazdasági irodalom is feldolgozta. Az olyan szerzők művei, mint a Nobel-díjas (egykori neolib) Joseph Stiglitz, Paul Krugman, vagy a máshol szintén közismert, köpönyeget váltott (egykori neolib) Jeffrey Sachs, vagy Erik S. Reinert, Ha-Joon Chang, Chalmers Johnson, Kenneth Rogoff alig-alig vannak jelen a magyar gazdaságpolitikai közbeszédben, miközben a világ fejlettebb területein meghatározzák azt. Még a hazánkfia Soros György megtéréséről is lemaradtunk, pedig a piacok világhírű ismerője határozottan állítja, hogy jelenleg a piaci fundamentalizmust tartja a Nyílt Társadalom első számú ellenségének.
De mi is ez a neoliberalizmus?
A neoliberalizmust a tervutasításos rendszer kritikájaként dolgozta ki az osztrák és a chicagói közgazdasági iskola, és ezt a szerepet tudományos értelemben kitűnően teljesítette is. A baj akkor kezdődött, amikor a nyugati jobboldal mellett politikai szerepet kezdett vállalni, és azt kezdte bizonygatni, hogy a szabad piacon kívül csak a sztálini, hitleri és Pol Pot-i diktatúrák léteznek. Nem ismerik el, hogy a kapitalizmus sokszínű, és a piaci fundamentalizmus mellett ezerféle (skandináv, francia, rajnai, távol-keleti, mediterrán, stb.) változata létezik. A piaci fundamentalizmus pedig megvalósult formájában nemhogy nem garantálta az elmúlt évtizedekben a politikai szabadságot, hanem kifejezetten ellenségévé vált, mert a közérdeket a végletekig gyengítette a magánérdek kiszolgálásával. Von Mises és Hayek téziseivel ellentétben egy véres jobboldali katonai diktatúrában vezették be először (Chile, 1973), majd számos hasonló dél-amerikai diktatúrába exportálták követett, CIA-segédlettel. Majd következett Thatcher és Reagan „forradalma”, amelyről ma már csak a piaci fundamentalisták gondolják idehaza és világszerte, hogy sikeres volt. Mind gazdasági növekedésben, mind pedig foglalkoztatásban alulmúlták az OECD-átlagot, mint ahogy a neoliberalizmus évtizedeinek gazdasági eredményei globálisan is messze alulmúlták az előtte lévő jóléti állami időszak növekedését és foglalkoztatását.
A thatcheri és reagani gazdaságpolitika brutálisan eladósította a brit és az amerikai államot és a háztartásokat, miközben a pénzügyi, szociális és környezeti deregulációval (vagyis a szabályozások, korlátozások leépítésével vagy teljes kiiktatásával) megágyazott az egyenlőtlenségek növekedésének, a harmadik világ végzetes lemaradásának, a globális felmelegedésnek, és végül a 2008-as globális gazdasági és pénzügyi válságnak. Magyarországon valószínűleg megdöbbentően kevesen hallottak még a Gramm-Leach-Bliley törvényről, pedig nyugaton ma már konszenzus van arról, hogy az ezen a törvényen alapuló piaci fundamentalista elvű dereguláció vezetett a jelzáloghitelezés egekbe szökéséhez, a fedezetlen hitelek elburjánzásához, és ezeken keresztül az amerikai pénzügyi rendszer összeomlásához. Szintén dereguláció okozta Izland csődjét, valamint a görög és az ír válságot. Kevesen mérik fel helyesen az offshore adóparadicsomok valódi méretét, pedig minden más tényezőnél nagyobb hatása volt a görögök tragédiájára. A sort folytathatnánk, és a nyugati gazdaságpolitikai közbeszéd folytatja is.
A magyar közbeszéd azonban megrekedt egy korábbi szinten: nálunk még mindig közmegegyezés van arról, hogy csak szabadpiaci rendszerek teremtettek tartós növekedést a világban. Pedig sajnos ennek pontosan az ellenkezője az igaz.
Tegyük félre a diktatúrákat, ezeket teljesen feleslegesen keveri bele a piaci fundamentalizmus tábora ellenpontnak. Nem ők az ellenpontok, hanem azok az országok, amelyek az állam és a piac kiegyensúlyozott viszonyrendszerében zárkóztak fel a világgazdaság centrumországaihoz. És gyakorlatilag csak ilyeneket ismer a gazdaságtörténet. Ilyen volt Anglia, amikor felzárkózott Flandriához. Ilyen volt az USA, Németország és Svédország, amikor felzárkóztak Angliához a tizenkilencedik században. Védővámokkal, állami támogatásokkal dolgoztak, állami bankokat és cégeket hoztak létre, és féltve őrizték a technológiai titkukat. Ilyenek voltak a második világháború után a japánok, koreaiak és a szingapúriak, akik állami eszközökkel hoztak létre exportképes hazai multikat, technológiát, belső megtakarítást, a kockázatok állami átvállalását. Ilyenek voltak a finnek és az írek, amikor állami forrásokból finanszírozták az oktatási és szakképzési rendszerüket.
A magyar piaci fundamentalisták végzetes tévedése, hogy iparágakban gondolkodnak, és az államszocialista rendszerhez képest végbement technológiai váltást hangsúlyozzák: lám-lám, téeszek helyett van nekünk most már Audink. Nem ismerik ugyanis a multinacionális cégek globális termelési láncaival kapcsolatos közgazdasági irodalmat, mert ha ismernék, tudnák, hogy alacsony hozzáadott értéken kapcsolódunk ezekhez, vagyis egy német szoftverfejlesztő egy munkaórája jóval nagyobb hasznot hoz az Audinak, mint egy magyar összeszerelő munkás egy órányi munkája. Az exportra irányuló termelésből nekünk az alacsony hozzáadott értékű gyártás és összeszerelés jut; a magas hozzáadott értékű kutatás, fejlesztés, design, pénzügyi szolgáltatások képzett foglalkoztatottjai máshol keresnek sokkal többet. Ezért alacsonyak a béreink. Mi a globális versenyben Mexikó, Indonézia és Banglades pozícióját céloztuk meg. Ez a modell rengeteg embernek képtelen munkát adni, ezért alacsony a foglalkoztatásunk.
A felzárkózásnak így nincs esélye. Az adóink azért magasak, mert kevesen fizetjük őket, nem pedig fordítva. Megdöbbentő, hogy még mindig a válság idején hét százalékot zuhant „Tátrai Tigris” Szlovákiát hozzák példának, ahol még a gazdasági növekedés időszakában is csökkentek a munkabérek, és jottányit nem növekedett a foglalkoztatás a megelőző Meciar-érához képest. A munkával nem rendelkezőknek foglalkoztatást, a már dolgozóknak magasabb hozzáadott értéket és ezen keresztül magasabb béreket a Skandináv országokban működő Északi modell és a fejlesztő állam tudna adni. Ehhez jobb oktatási rendszer kell az alapiskolától a szakképzésen át a doktori fokozatig, vasúti és tömegközlekedési infrastruktúra, gyors és hatékony igazságszolgáltatás, korrupcióellenes küzdelem, szociálpolitika és mobilitás, vidékfejlesztés, környezetpolitika. Mindezeket csakis az állam képes szolgáltatni, a piac nem. És mindennek megtalálható a forrása is, ha felhagyunk azzal az igazoltan téves szemlélettel, hogy a gazdasági növekedés egyedüli fokmérője az újraelosztás GDP-hez viszonyított mértéke. Az állam mérete nem valamifajta testtömegindex (testmagasság/testsúly). Bár a költségvetési kiadások és bevételek egyensúlya fontos gazdaságpolitikai szempont, hosszabb távon azonban egyedüliként nem képes a növekedés és a felzárkózás megalapozására. Magyarország harminc éve stabilizációról stabilizációra bukdácsol, vagy öt nagyobb stabilizációs hullám olvad össze egyetlen folyamatos megszorítássá. Ez nem mehet tovább. Elmaradottabb társadalomnak nagyobb állam kell, mert nagyobbak a fejlesztési szükségletek. Ráadásul, ahogy számos nyugat-európai példa mutatja, a nagyobb újraelosztás sem gazdasági növekedésben, sem a külföldi tőke bevonzása tekintetében nem jelent hátrányt.
A magyar politikai baloldal mitológiája szerint amikor a Bajnai-kormány csökkentette a saját maga által kreált csődhelyzetet, és közben leállította a kórházakban a műtéteket, eltörölni igyekezett az iskolatej programot, stb. az szakértői stabilizálás volt; Bajnai és Oszkó Péter akkori pénzügyminiszter kormányképességének jele Matolcsy megszorító politikájával szemben. Baloldali önazonosság, jobboldali lépések.
A magyar politikai jobboldal mitológiájának alapja pedig az, hogy Orbán Viktor ellenzékben felismerte a munkahelyteremtés és az ehhez vezető ingyenes oktatás fontosságát, beszédeket tartott, és szociális népszavazást kezdeményezett a vizitdíjban testet öltő neoliberalizmussal szemben. Hoffmann Rózsa hevesen bólogatott ehhez, Matolcsy György pedig sokszor elmondta, hogy minden korábbi felemelkedéshez az állam kellett. Ezek nagyon fontos és helyes megállapítások voltak. Kormányra kerülve azonban adót csökkentettek, forrásokat vontak el az oktatástól, bevezették a tandíjat, szélsőséges módon beszűkítették a felsőoktatást, a kormány külső tagjának számító Parragh László pedig „extrém sokkterápiáról” ad interjút. Baloldali retorika, jobboldali lépések.
Még mindig nagy a zűrzavar…
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
