2012-ben hallottam először, hogy nekünk, „fiataloknak” valamiféle sajátos politikai szerepünk, küldetésünk van. Mi vagyunk az az erő, amely valódi változást tud hozni az ország politikai életébe, nekünk kell felráznunk a magyar politika állóvizét. Persze ez az „a fiatalok” már akkor is az egyetemista, városi fiatalokat jelentette – ami nem meglepő, hiszen diáktüntetésekről volt szó. Csakhogy azóta is gyakran látni, hogy mikor „a fiatalokról”, a „mi generációnkról” beszélünk, mintha sok fiatalról megfeledkeznénk. Így aztán joggal merül fel a kérdés: kié voltaképpen a fiatalok politikája?
2012-ben így tüntettek a diákok, az egyetemfoglalás idején (Fotó: Index / Huszti István)
Ez a probléma már csak azért is fontos, mert a generációs szempont mindenhol ott van a hazai és nemzetközi politikai közbeszédben. A Brexit szavazás főbűnösei a világsajtó nagy része szerint a tudatlan vidéki öregek lettek, akik elrabolták a fiataloktól a jövőjüket. A progresszív, felvilágosult fiatalok, szemben a begyöpösödött maradi öregekkel – ez a közhely itthon sem ismeretlen. A „nyugdíjasok”, a „nénik” és „bácsik” itthon is sokak szemében a reakció emblematikus alakjai, a haladás kerékkötői.
Szemben velük állnánk mi, a nyelveket beszélő, világlátott, tájékozott és digitálisan művelt fiatalok, a jövő letéteményesei, akiknek a hangja azonban alig hallható a fősodorbeli politikában. Pedig mi értjük a 21. század kihívásait, mi otthonosan mozgunk a közösségi média korában, mi startupokat indítunk, mi tudjuk mi a dörgés a nagyvilágban, mi vagyunk a jövendő aratás aratói, hát miért nincs beleszólásunk abba, hogyan alakulnak a világ és az ország ügyei? Itthon ezt a fonalat jelenleg a Momentum Mozgalom igyekszik felvenni, de joggal mondhatjuk, hogy az érzület globális.
Kattints és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Persze nem mindenki egyformán lelkes a fiatalok potenciálját illetően. A világsajtó hadjárata az „Y generáció” ellen – az önző, lusta, egocentrikus, okostelefonozó huszonéves ingyenélők ellen – gőzerővel folyik; nem kell nagyítóval keresni azokat, akik szerint a mai fiatalok olyan semmirekellő bagázs, akire nem hogy egy ország vezetését, de egy aranyhalat sem lehet rábízni. A minap olvasom Lakner Dávid egyébként nagyon szellemes publicisztikájában:
„A mai fiatal a Van valami furcsa… című film mintájára már nemcsak elfogadja tehetetlenségét, de büszke is rá. Beleszületik a relatív jólétbe, s panaszkodik, hogy soha senkinek nem volt rosszabb. Pár mondatos posztokban sejtelmeskedik, hogy ő majd részt vesz valami nagyra törőben. Megúszna mindent, s közben leköti a munka: testámentumot, szörnyűt írni, és persze sírni, sírni.”
A pozitív és negatív véleményekben közös, hogy egy nagyon jól körülhatárolt – és sok szempontból nagyon hasonló – képük van arról, kik is tulajdonképpen ezek a fiatalok. „A fiatal” relatív jólétben él, okostelefonja van, aktív a közösségi médián, beszél nyelveket és többé-kevésbé progresszív értékeket vall – szemben például a „nyuggerekkel”.
A baj csak az, hogy számos fiatal ebben a képben egyáltalán nem saját magát ismeri fel. Mi a helyzet például a huszonéves roma közmunkásokkal az ország leszakadó régióiban? Mi a helyzet az állami gondozásból kikerült fiatalokkal, a harminc év alatti hajléktalanokkal, a prostitúcióra kényszerített tizenévesekkel – mindazokkal, akik nem posztolnak vígan macskás videókat két startup alapítás között? A generációs politika képviselői sietnek ugyan leszögezni, hogy „persze, persze, rájuk is gondoltunk, őket is bevesszük”.
Mégis, az az általános beszédmód, ahogyan a generációkról és különösen „a fiatalokról” beszélünk láthatatlanná, vagy legalábbis másodrendűvé változtatja ezeket a fiatalokat. Ha azt kérdezzük, kik „a fiatalok”, mik az érdekeik, amelyeket képviselnünk kell, milyen a világlátásuk, ezt mindjárt úgy értjük: mik a középosztálybeli, egyetemet végzett, nyelveket beszélő fiatalok érdekei és mi a világlátása. A szegények, a kiszolgáltatottak, a nők, a hajléktalanok – velük is foglalkozunk majd, de hát ők mégsem „a fiatalok”, ők csak „bizonyos fiatalok”.
Mikor így beszélünk „a fiatalokról” – úgy a fiatalokat megmozgatni kívánó pártok, mint a mai fiatalok tehetetlenségén szörnyülködő véleményformálók – nem egy generációról beszélünk, hanem egy osztályról. Egy sajátos életlehetőségekkel, az anyagi, szellemi és kapcsolati tőkéhez való sajátos hozzáféréssel rendelkező szűk csoportról, amelynek közös érdekei és értékei vannak, de amely véletlenül sem azonos a huszonévesek csoportjával.
Azzal persze nincs is semmi gond, ha valaki erről az osztályról szeretné elmondani a pozitív vagy negatív véleményét, elemezni habitusait, értékeit, politikai szerepvállalását. A baj azzal van, ha eközben – akarva-akaratlanul – marginalizáljuk és láthatatlanná tesszük azoknak az embertársainknak a problémáit, akik valamiért kívül esnek az „alapértelmezett fiatal” kategóriáján. Pedig volnának olyan problémák, amelyek valóban speciális módon érintik a fiatalokat. A fiatalkori munkanélküliség, a koralapú diszkrimináció („ageism”), az oktatás – ezek mind olyan kérdések, amelyekben a fiataloknak valóban sajátos érdekeik és szempontjaik vannak. Ha a fiatalok politikai szerepéről akarunk beszélni, pláne a fiatalok nevében megszólalni, nem feledkezhetünk el ezekről a kérdésekről; és végképp nem feledkezhetünk el azokról a fiatalokról, akik a társadalom és sokszor a társadalmi látóterünk perifériájára szorultak.
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
