Ösztönösen vagy átgondoltan, érzelmi töltéssel, vagy érzelmek nélkül, de minden ember szókincsében ott van a „szegény” szó. Használjuk a hidegben fagyoskodó hajléktalanra, a szomszédunkban lakó idős betegre, a kiközösített kisgyerekre, anélkül, hogy az értelmező szótárt bújnánk. Döntően ez az oka annak, hogy a végtelenségig vitatkozhatunk azon, hogy hány szegény is van Magyarországon, s hogy nőtt-e, vagy csökkent a szegények száma. Az is igaz, hogy nem elég megszámolni a szegényeket. A szegények számbavétele azonban elengedhetetlen feltétele a társadalompolitikai döntéshozatalnak is, melynek fontos része a szegénység érdemi csökkentése, túl az egyéni jótékonyságon.

Az illusztráció Nemes Csaba munkája a Gyöngyöspata sorozatból

„Hányan vannak ma a szegények?”

A kérdés megválaszolásának első lépése a szegénység fogalmának pontos meghatározása, amely a „mérhetővé tétel” követelményének is eleget tesz. Hogy a klasszikus példánál maradjak, még a kavicsok megszámlálása sem könnyű, hiszen először is el kell tudni dönteni, hogy mettől meddig kavics a kődarab? S hogy milyen megfontolásból és milyen módon választom ki azokat a különböző formájú, anyagú, méretű kövek sokaságából? A szegények és nem-szegények szétválasztása értelemszerűen ennél is sokkal bonyolultabb. Még akkor is, ha a Duna-parton kavicsokat gyűjtve, vagy a motyóját szatyorban hurcoló szembejövő embertársunknak egy kis pénzt adva, nem gondolkodunk el rajta. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a ma használatos szegénységszámítási módszerek egyike sem veszi számításba a hajléktalanokat a szegények között. Nem azért mert olyan jómódúak lennének, hanem azért, mert nem értelmezhetőek a szegénység ismérvei az állandó hajlék nélküliekre. Nem köztudott, de még az idősotthonban, börtönben, nevelőintézetekben (azaz intézményi háztartásokban) élőkre sem.

A mai számháborús időkben különösen fontos, hogy a szegénység kiterjedtségére, a szegénység mélységére vonatkozó „hivatalos” számadatokat megértsük, s a csatát ne a fogalmi tisztázatlanság, hanem a szakmai elköteleződés, az ezen alapuló alternatív számításokkal alátámasztott érvek, tények vezessék.   

Az Európai Unió előírásainak megfelelően, ma kétféle hivatalosnak tekintett szegénységi adatot számol és publikál a KSH, melyek bárki számára hozzáférhetőek az Eurostat honlapján, nemzetközi összehasonlításban is. Az egyik az ún. „(jövedelmi)szegénységi arány”, a másik az angol rövidítéssel „AROPE mutatónak” nevezett „szegénységi és kirekesztettségi arány”. Ezt számos országban kiegészítik egyéb mutatókkal is, amik így vagy úgy a szegénység abszolút mértékét jellemzik. Ilyen volt Magyarországon a KSH létminimum mutatója is, melyet sokan egyfajta hazai szegénységi küszöbnek is tekintettek. Döntően ez utóbbira hivatkozott a Hivatal, amikor 2014-ben beszüntette ezt a nagy múltú számítási módszert. (A szerző korábbi cikkét erről lásd itt. KM.)

Hogyan mérjük, hogy ki a szegény?

Minden statisztikai adat mögött egy soklépcsős adat-előállítási folyamat húzódik meg; így van ez a szegénységre vonatkozó adatokkal is, hasonlóan a munkanélküliséghez, a jólléthez, a vallásossághoz vagy épp a GDP-hez.

Sokféle igénnyel, sokféle nézőpontból választhatjuk meg saját szegénység definíciónkat, a hozzá kapcsolódó mérési módot, s ennek megfelelően vehetjük számba a szegénység jellemzőit, a szegények számát. Amikor azonban az így kapott adat forgalomba kerül, tudni kellene, hogy az adott számítási mód milyen megfontolásokra épült, milyen ismérvek mentén határozta meg a szegénységet, hogyan készült a számítás.

Viszont a gyakorlat ­azt mutatja, hogy az adat „használatba vétele” után a „használati utasítás” legtöbbször elhomályosul, feledésbe megy vagy elkallódik. Így aztán a szegények számáról, népességen belüli arányáról folyó, vérre menő vitáknak gyakran éppen a tényszerű alapja vész el. Ez megnyitja az utat nemcsak a tények és vélekedések összemosása előtt, hanem ahhoz is, hogy tényként propagáljanak nem igazolható tendenciákat.  

Az EU-országok két egységesen számolt szegénységi mutatószáma: a szegénységi arány és szegénység és/vagy kirekesztettség kockázatának kitettek aránya (AROPE-mutató)   

December elején láttak napvilágot a 2015-re vonatkozó, EU-módszertant követő adatok. E szerint Magyarországon a „jövedelmi szegénységi arány” 14,5%, a „szegénység vagy kirekesztettség kockázatának kitettettek aránya” pedig 26,3% (KSH: A háztartások életszínvonala 2015). A gyakran emlegetett, 40% körüli arány pedig a megszüntetett, de a szakszervezetek által, KSH-módszertannal, 2015-re is kiszámított mutató, a létminimum alatt élők aránya.

Az EU országokra kidolgozott és egységesen alkalmazott két szegénységi mérőszám közül leggyakrabban a (jövedelmi) szegénységi rátára hivatkoznak. Itt a szegénységi küszöbérték egy egységes módszertan szerint, de viszonylagosan definiált jövedelemhatár, mégpedig az adott ország medián-jövedelmének[1] 60 százaléka. Hogy e mutató szerint ki minősül szegénynek, az attól függ, hogy az adott országban élők jövedelme egymáshoz képest hogyan alakul, azaz milyen a népesség jövedelmének eloszlása.

A szegénység ez esetben relatív kategória, csak a „többiek jövedelméhez képest” értelmezhető.  Nem egy megfogható tartalommal bíró (minimális megélhetést biztosító) „standard” szerinti szegénységet fejez ki, hanem egy „viszonyt”, mely arra utal, hogy a szegények azok, akiknek „kevesebbje” van, mint a többségnek.

Így fordulhat elő, hogy az EU ezen – relatív jövedelmi szegénységi – mutatója szerint Magyarországon a szegények aránya alacsonyabb, mint Németországban, Svájcban vagy Nagy-Britanniában, és számos más  gazdag európai országban. Az Eurostat 2015-ös (azaz 2014-re vonatkozó) adatai szerint a szegénységi arány Magyarországon 14,9% volt, ugyanakkor Németországban és az Egyesült Királyságban is közel két százalékponttal magasabb, 16,7%.

Forrás: Eurostat adatbázis, 2015-ös adat (Figyelem! Az Eurostat adatoknál a felvétel éve és nem a referencia időszak szerepel. A hazai 2014-es adat az Eurostat esetében 2015-ösnek számít.)

Ugyanakkor, ha megnézzük azt a jövedelemösszeget, amely alatt valaki szegénynek minősül, akkor látható, hogy nemcsak euróban, hanem valós vásárló-erő alapján is, lényegesen alacsonyabb ez az összeg nálunk, mint az EU-országok többségében. Bár a németek jövedelmi szegénységi rátája nagyobb, mint a magyaroké, a szegénységi küszöbértékük valós vásárlóerejét tekintve, 2,6-szer nagyobb, mint a miénk. Euróban számolva a szegénységi küszöbértékeink között több mint négyszeres a különbség, értelemszerűen a németek javára. Mindössze két EU-tagországban alacsonyabb az euróban kifejezett szegénységi küszöbérték összege, mint Magyarországon: Bulgáriában és Romániában.

Forrás: Eurostat adatbázis, 2015-ös adat

Mivel a pusztán jövedelmi alapú, ráadásul sokkal inkább a jövedelmi egyenlőtlenségre, mint a jövedelem nagyságára érzékeny jövedelmi szegénységi ráta értékelésének számos korlátja van, az EU folyamatosan bővíti a szegénység és társadalmi kirekesztettség mutatószámait, az ún. Laekeni-indikátorok körét.

A relatív jövedelmi szegénységet kiegészítve dolgozták ki az ún. „szegénység és társadalmi kirekesztettség kockázatával élők” komplex mutatószámát, az ún. AROPE-indikátort. Ez egy olyan szegénységi indikátor, amely a kedvezőtlen jövedelmi pozíció mellé (jövedelmi alapú szegénységi ráta), a szegénység abszolút jellegét is igyekszik figyelembe venni (súlyos anyagi depriváció mutatószáma), s ezt kiegészíti a munkaszegénységgel (alacsony munkaintenzitás mutatója). Súlyosan depriváltnak azokat a személyeket tekintjük, akik egy kialakított konszenzuson alapuló, kilenc alapvetőnek minősített szükséglet közül legalább négyet nem tudnak kielégíteni.[2]

Abból indulnak ki, hogy ezek olyan alapvető, a kor színvonalán minimálisan szükséges tárgyak, illetve életminőség-elemek, amelyek az EU-tagországok mindegyikében minden állampolgár számára jogosan elvárhatóak. A harmadik tényező a háztartás alacsony munkaintenzitása (munkaszegénység). Azokban a háztartásokban élők tartoznak ebbe a csoportba, amelyekben a munkaképes korú háztartástagok éves átlagban a lehetséges munkaidejüknek legfeljebb egyötödét töltötték kereső munkával. A munkanélküliség, az intézményes munka hiánya nem csak jövedelemhiányt, hanem a munkavállalói kompetenciák elvesztését, a kapcsolati tőke elszegényedését is jelenti, ezért kapott helyett a komplex szegénységi-kirekesztettségi mutatóban.  

Magyarországon e három mutató együttesével számolva a legfrissebb 2015-ös adatok szerint a lakosság 26,3%-a szegény vagy társadalmi kirekesztettség kockázatával élő. Ez az arány 2012-ben még 34,8%, 2013-ban 31,8%, 2014-re 28,2% és 2015-re 26,3% lett. Mivel a jövedelmi szegénységi arány ennél kisebb dinamikával csökkent, 2012-ben 15% volt, a 2015-ben pedig 14,5%, döntően a másik két részmutató, az anyagi depriváció és az alacsony munkaintenzitású háztartásban élők arányszáma csökkent. Ennek fő oka a közmunkában foglalkoztatottak nagy száma, ami nagyban javította a munkaintenzitás mutatóját, s így közvetve az AROPE- mutatót is.

Külön kérdés, hogy mi a tényleges hatása a magyarországi közmunkának a szegénységre és kirekesztettségre. Munkáért munkabér járna, de a közmunkabért jóval a hivatalos minimálbér alatt tartják. Árulkodó, hogy a minimálbér és a garantált bérminimum látványos emelésekor a közmunkabér 2017-ben csak bruttó 3, illetve 5 százalékkal nő! Vajon bárki szabadon választja-e ezt a közmunkát? Aki erre a kérdésre válaszol, és az okokat – a közmunka fegyelmező-büntető feltételeit – is számba veszi, az beláthatja, hogy ez „kényszer-munkaintenzitás”, ami nem enyhíti, hanem fokozza a társadalmi kirekesztést.

Az ismertetett EU-s számítási módszerek relevanciája vitatható, de korlátaik ellenére is fontos információkkal szolgálnak a hazai szegénységről, különösen nemzetközi összehasonlításban.

A legnagyobb korlátot az EU-tagországokra egységes fogyasztási egységgel történő – a laikusok szemével láthatatlan – számolás jelenti. A jövedelmi adatoknál ún. OECD2 fogyasztási egységet használnak, ami a magyarországi helyzetet, s általában az EU kevésbé fejlett tagországainak életszínvonalát és fogyasztási szerkezetét figyelembe véve, erősen megkérdőjelezhető. Maga a fogyasztási egység fogalom közérthetőbb nyelvre fordítva azt jelenti, hogy nem a tradicionális, egy főre jutó jövedelem alapján számolják a jövedelmi színvonalat, s a szegénységi rátát, hanem olyan fogyasztási egységgel, ahol egy háztartás különböző tagjainak fogyasztását eltérő mértékben veszik figyelembe.

Például az első felnőtt 1 egységet képvisel, a további felnőtt(ek) 0,5 egységet és a gyerekek 0,3 egységet. Így egy négytagú háztartás 400 ezer forintos jövedelme, egy főre 100 ezer forint, ugyanakkor OECD2 fogyasztási egység szerint (400 ezer/ (1+0,5+0,3+0,3), azaz 400 ezer forintot nem néggyel, hanem 2,1-gyel osztunk) már 190 476 forint, ami közel duplája, mint az egy főre számolt.

Ez azt jelenti, hogy a nagyobb háztartásokban, különösen a sok gyerekkel élők relatív jövedelmi pozíciója a kis háztartásokhoz képest a számítási mód következtében erősen romlik. Mivel azonban az OECD2 egy harmonizált, egységesen számolt mutató az EU-ban, szükséges lenne hazai viszonyokra relevánsabb kiegészítő számításokat is végezni, ez azonban csak ritkán történik meg, s akkor is visszhang nélkül marad. Természetesen így sem haszontalan adatokról van szó, de az elemzés kellő körültekintést és főleg számos kiegészítést is igényel(ne).

A minimálisan szükségesnek tartott, elismert szükségletek számbavételén alapuló szegénységmérési módok – létminimum és társai

A szegénységszámítási módszerek között kiemelt jelentőséggel bírnak az ún. abszolút típusú mérési módok, amelyek abból indulnak ki, hogy meghatározhatók és meghatározandók — adott kor, adott társadalmi-gazdasági viszonyai közepette, adott életszakaszban és háztartástípusban — az emberek minimális szükségletei, s ennek alapján a minimális megélhetési költségei. Ez az a jövedelemösszeg, amely a társadalom által elismert legalapvetőbb szükségleteket fedezni tudja.

A minimális szükségletek meghatározása a szegénységi küszöbértéket konkrét tartalommal tölti meg, és ez általában valamilyen standard fogyasztói kosáron nyugszik. A hazai létminimum-számítás is erre az elvre épült 2014-es megszüntetéséig. Az EU-ban vannak kísérletek egy ilyen típusú módszer kidolgozására, mivel a korábban bemutatott szegénységi mutatók korlátaival a szakemberek is tisztában vannak.

Számos európai és Európán kívüli ország számol is megélhetési minimumon alapuló szegénységi küszöböt, ezek közé tartoznak például a britek (MIS, azaz minimális jövedelmi sztenderd), a japánok (akik a brit módszert adaptálták), vagy a kanadaiak (MBM, azaz piaci kosár mérőszám). Számos más példa is említhető, mivel a relatív típusú szegénységi mérőszámok dominanciája után az utóbbi évtizedben sorra jelennek meg az abszolút típusú, bizonyos, alapvetőnek tekintett szükségletek meghatározásán és beárazásán alapuló szegénységi mérőszámok.  

Az alábbi összehasonlítás érzékelteti, mekkora különbség létezhet két ilyen mutató között: A KSH 2014-ben egy egyedülálló, aktív korú, felnőtt férfi havi létminimumát 87 ezer forintban határozta meg (ez tehát egy abszolút mérőszám). Ugyanakkor az EU jövedelmi szegénységi arányánál az egyszemélyes háztartások küszöbértéke kerekítve 70 ezer forint volt (relatív mérőszám). A két felnőttből és két gyermekből álló háztartások esetében, nagymértékben a már említett OECD2 fogyasztási egység alkalmazása miatt, a 253 ezer forintos létminimum küszöbértékkel szemben, az EU szegénységi küszöbérték a 150 ezer forintot sem érte el.

2014 (EU-2015)	EU-s szegénységi küszöbérték	Létminimum küszöbérték
Egyedülálló	70 328	87 351
Két felnőtt két 14 év alatti gyerekkel	147 690	253 318

 Forrás: Eurostat adatbázis és a KSH létminimum kiadványa

Mivel ilyen összehasonlításra a jövőben adatok híján nem kerülhet sor, az alacsony EU-s küszöbérték „valós” tartalma is rejtve marad.

Komoly továbblépést jelentene, ha az EU tagországoknak lenne valamilyen közös – minden tagországgal szolidáris – szegénységi küszöbértéke. Most, jobb híján, ha az egyes országok szegénységi küszöbértékeit (persze vásárlóerő-paritáson) átlagolva tekintenénk a közös EU-szegénységi küszöbnek, akkor bizony a magyar lakosság négyötöde minősülne szegénynek!

Az Európai Bizottság támogatásával az Antwerpeni Egyetem (Applica and Herman Deleeck Centre for Social Policy) kísérleti projektet indított azzal a céllal, hogy ajánlásokat fogalmazzon meg az EU-tagországokra alkalmazható közös, összehasonlítható szükségleti kosárra (reference budget). Remélhetőleg ezt követi majd egy konszenzuson alapuló, létminimum-típusú mérőszám kidolgozása, amely az elismert szükségletek számbavételével és beárazásával egy igazságosabb és reálisabb indikátora lesz majd a szegénységnek hazai és nemzetközi szinten egyaránt.

Mit gondolnak az emberek a saját anyagi helyzetükről? Mennyire tartják magukat szegénynek? – a szubjektív szegénység tényei

A lakosság véleménye szerint a „nagyon szűkös megélhetéshez szükséges összeg” 2015-re vonatkozóan 63,9 ezer FT/fő volt, a „szűkös megélhetéshez szükségesnek tartott összeg” pedig 85 ezer FT/fő. Az „átlagos” szinthez már fejenként 114 ezer forintot határoztak meg.  Ha megnézzük a lakosság jövedelmi helyzetét, akkor látjuk, hogy a nagyon szűkös megélhetést biztosító jövedelemszintet is csak alulról a negyedik jövedelmi tizedbe tartozók érik el (itt az átlagos nettó jövedelem éves szinten 829 174 FT/év, azaz havi 69 ezer FT).

Az is nyilvánvaló, hogy nem egy irreálisan magasnak tartott összegről van szó. Természetesen az „átlag” mögött nagyok a különbségek. A szegényebbek kisebb számot mondanak, mint a jobb módúak. A megélhetéshez szükségesnek tartott összegek azonban évtizedek óta jól követték az inflációt, nem szakadtak el a realitásoktól. Ha a nagyon szűkös megélhetési szinthez sem elegendő összegből élőket tekintjük szegénynek, akkor a lakosság legalább egyharmada szubjektíve szegény.

Az emberek „háztartásuk anyagi helyzetével való elégedettsége” 1-10-ig terjedő skálán értékelve, átlagosan 5,2-es értéket kapott, ami nemzetközi összehasonlításban nem túl magas, ahogy a lakosság valós jövedelmi színvonala sem.

Több mint figyelemre méltó, hogy nemzetközi összehasonlításban a magyarok közül sokkal többen fogadják el megélhetési szintjüket „megfelelőnek”, „átlagosnak”, mint ami az ország valós jövedelmi helyzetéből következne. Az anyagi helyzetüket alacsonyra értékelők aránya 53,2% volt. A 2013-as adatok szerint e kérdést illetően hat EU-tagország van mögöttünk: Bulgária, Portugália, Görögország, Horvátország, Lettország és Észtország.

A fogalmi háló, a mérőszámok és a valóság viszonya

A bemutatott, szegénységet közelítő számítási módok messze elmaradnak attól a komplex megközelítéstől, amit a szakirodalom és a műalkotások ismertetnek, vagy az emberek gondolnak a szegénységről. Mindemellett a statisztikai mutatók fontos „közelítéseit”, szempontjait nagyítják ki, számszerűsítik a szegénységnek. Éppen egyoldalúságuk miatt azonban, egyetlen szegénységi mutató kiemelése, abszolutizálása komoly veszélyekkel járhat, mivel valós tartalmán túlmutató értelmezése megtévesztő álvitákhoz vezet. (Egészen mást jelent például a gépkocsi hiánya az USA olyan területein, ahol anélkül lehetetlen munkába járni, mint mondjuk egy magyar nagyvárosban.)

Ugyanakkor szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy az általánosan használt, hagyományos fogalmi hálóink egyre kevésbé képesek megragadni a mai valóságot, s ez igaz a szegénység fogalmára is.  A számítások eleve a magánháztartásokban élőkre értelmezhetőek. Az elfekvőben vegetáló idősekre, az utcán élőkre nem értelmezhető sem a háztartási jövedelem, sem pedig az anyagi depriváció egyetlen eleme sem. Még a magánháztartások is egyre nagyobb gondot jelentenek a statisztika számára.

Ilyenek a mozaikcsaládok jövedelmi-fogyasztási összefonódásai, az elvált szülők gyerekeinek folyamatos vándorlása; a kettős életet élő külföldön dolgozó és itthon élő háztartástagok beszámítása; az egy fedél alatt élő házastársak elkülönült gazdálkodása, vagy aránytalan fogyasztása a „közösből”; a rendszertelen jövedelemmel és bizonytalan, nem kiszámítható munkaerő-piaci pozícióval rendelkezők (prekariátusok) szélesedő rétege – hogy csak néhányat említsek.

Ugyanakkor nap mint nap tapasztaljuk a szegénységhez való viszony régi-új elemeinek felerősödését: az emberi méltóság elvesztését, a megalázottságot, a megszégyenítést, sőt a bűnössé tételt. Részben ez a hiányérzet hangosította fel azt a követelményt, hogy a szegénység megértéséhez nélkülözhetetlen maguknak az érintetteknek a meghallgatása.

Az első komoly, szegények véleményét, mindennapi tapasztalatait feltáró kutatássorozatot, mely az OECD támogatásával készült 1999-ben, Deepa Narayan vezetésével végezték („Can Anyone Hear Us?”), s ezt követően 2001-től az Európai Unió is évente összehívja a „szegénységet megtapasztaló” emberek képviselőit, hogy osszák meg személyes élményeiket, tapasztalataikat, s ezzel segítsék a szegénység elleni küzdelmet. A szegénységet megtapasztaló emberek (angol rövidítéssel PeP) 2016 novemberében már 15. alkalommal találkoztak így.

És talán nem véletlen, hogy 2014-ben a szegények találkozójának egyik jelmondata éppen az volt, hogy  „A szavak nem elegendőek”. Hasonló jelmondatok volt ez is: „A szegénység nem baleset, hanem politikai választás”, vagy az Eli Khamarov írótól kölcsönzött gondolat: „A szegénység büntetés egy olyan bűncselekményért, melyet nem követtek el.”  A szlogeneken túl az érintettek valamelyest szembenézésre kényszerítik az EU döntéshozóit, hozzájárulva a kevésbé „steril”, életszagúbb megoldási javaslatok kidolgozásához, beleértve a szegénység mérhetővé tételét is.

Szegénység és szégyen

Keresve a szegénység lényegi elemét, az utóbbi években, nem kis mértékben a Nobel-díjas Amartya Sen hatására, újra megjelenik a „szégyen” mint a szegénység egyik kulcsfogalma.[3] Sen Adam Smitht tartja egyik szellemi elődjének, aki már 1776-ban megjelent híres könyvében[4] felhívja a figyelmet arra, hogy nem csak a legelemibb életszükségleti javak szükségesek az emberi élethez, hanem mindazok, melyek az ország szokásai szerint illendőek a szégyen nélküli élethez. Kétszázötven évvel ezelőtt, ő a bőrcipő hiányát tartotta a szégyenhez vezető kirekesztettség egyik példájának.

Egyre több kutatás támasztja alá, hogy a szegénység együtt jár a szégyennel. A szégyen a szegénységet még elviselhetetlenebbé teszi, ezért sokan, ameddig csak megtehetik, titkolják, sőt önmaguktól is hárítják a szegénységüket (erről szól többek között az észak-Angliai teesside-i kutatás). A szégyen, szemben a bűntudattal, nem egy hibás magatartásra utal, hanem az egyén számára azt üzeni, hogy ő maga a hiba.

Robert Walker és munkatársai szerint a szégyen nemcsak következménye, hanem oka is a szegénységnek. A szégyen alapja a közösség lesújtó értékítélete – gyakran függetlenül a stigmatizált egyén vagy csoport tetteitől, viselkedésétől. Az uralkodóvá tett negatív értékelés pedig, mint egy stigma, végül ítéletként végül a teljes személyiségre és/vagy csoportra ráég. A szégyen gyakran alacsony önértékeléssel jár együtt, de akár így van, akár nem, azt eredményezi, hogy a megbélyegzett egyén, család vagy tágabb csoport bezárkózik, egyre inkább kerüli a társadalmi érintkezéseket, s ezáltal elveszti mozgósítható kapcsolati tőkéjét is. Ennek hiánya pedig megakadályozza a lecsúszás megállítását, szegénységet eredményez, illetve mélyíti a meglévő szegénységet.

A szégyen megosztó, növeli a társadalmi csoportok közötti szakadékot. Ez óhatatlanul torzítja azok személyiségét is, akik e megosztást okozzák vagy eltűrik. Ez ellen nincs is más orvosság, mint az empátia, az együttérzés – és ahogy Ferenc pápa is hangsúlyozza – az irgalom végső gesztusa. Ahol mindenki szegény, ott a szegénység nem szégyen. De ahol jobb módúakkal kell érintkezni, pláne részvétlen gazdagokkal, ott a szégyen állandó kísérője a szegénységnek.

„Méltóság” – „Szegénység”; Forrás: A PeP 11. Európai találkozója 

Heller Ágnes ugyanakkor arra is felhívja a figyelmünket, honnan meríthető az ellenerő ezzel a méltatlan büntetéssel szemben. „Mindig a számunkra jelentős mások tekintete az, ami megszégyenít… A megszégyenítő tekintet a környezettől elvárt magatartástól való eltérésünkért büntet. Csak később fedezzük fel, feltéve, ha felfedezzük, hogy a mások tekintete nem az egyedüli erkölcsi tekintély, hogy hatalmát meg kell osztania egy morális tekintéllyel, a belső tekintéllyel – a lelkiismeret hangjával.”[5] Ehhez azonban az emberi méltóság tiszteletben tartása adhatná az alapot.

A megszégyenítés szégyenletes politikája

Az elmúlt években példák sokasága mutatta nálunk is, mit jelent a megalázás politikája. Tanulságos eset volt, amikor a hódmezővásárhelyi önkormányzat több mint háromszáz névből álló listát hozott nyilvánosságra azok személyes adataival, akik az általuk igényelt segélyt nem vették át, vagy a felajánlott közcélú munkát visszautasították, s ezzel az önkormányzat szerint ténylegesen rászorulókat szorítottak ki a támogatási rendszerből. A Heller Ágnes által említett „belső tekintély” csak akkor tud megerősödni, ha ahhoz olyan külső támasztékot kap, amit a hagyományok és/vagy az intézmények képviselnek. Ilyen hatáskör nélküli, de tekintéllyel bíró intézmény pedig egyre kevesebb van.

Én ezért hadd hivatkozzam egyetértőleg az egyik leghitelesebbre, a hivatásos gyűlölködők és korlátolt klerikusok által elutasított Ferenc pápára, aki ezt írta az Evangelii Gaudium kezdetű, híres buzdításában: „Elindítottuk a »szemeteskosár« kultúráját …Már nem a kizsákmányolás és az elnyomás egyszerű jelenségéről, hanem valami újról van szó: a kirekesztés révén gyökerében sérül az életterünkül szolgáló társadalomhoz való tartozás; már nem zátonyra futva, nem a perifériára kerülve vagy hatalom nélkül élnek abban az emberek, hanem egyenesen azon kívülre kerültek. A kirekesztettek nem »kizsákmányoltak«, hanem elutasítottak, »maradékok« … az emberi személyt előbb kihasználják, majd eldobják, ezáltal megteremtve a »szemeteskosár« kultúráját.” (EG 53)

A tartósan szegények interiorizálják, belsővé teszik, némiképp maguk is elhiszik „bűnös”, „szégyenteljes” voltukat, szinte megsemmisülnek a stigma alatt, s ahelyett, hogy öntudatosan követelnék jogaikat, képviselnék saját érdekeiket, megalázottan, kirekesztetten várják a „nyomor börtönéből való szabadulást”, egy olyan bűnért, melyet el sem követtek.

Ahhoz pedig, hogy a szegények sorsukba ne csak beletörődjenek, hanem bele is törjenek, s a társadalom többségének lelkiismeretét is el lehessen nyomni, a modern államban a hivatalos politika fokozódó repressziója és cinikus propagandája is kell. Gönczöl Katalin alapvető kérdést tett fel: „Miért van az, hogy a kormányzatok a marginális helyzetben lévő népességgel szemben előszeretettel fordulnak a büntető intézkedésekhez, ahelyett, hogy megkísérelnének a szociális és gazdasági okokra hatni?[6] 

Ferge Zsuzsa [7] szinte Gönczöl költői kérdésére válaszol, amikor a következőket írja:

„A hatalom úgy tesz, mintha a populista többségi követeléseknek demokratikus módon alárendelné magát, miközben ő maga szítja a megtorlást és rendet követelő »népi« populizmust.”

A szegényeket sújtó számtalan intézkedés ismertetése után pedig kimondja, hogy itt már nemcsak a szegényeket büntető politikáról van szó: „Azt hiszem, nem túlzás ezt bosszúálló gondolkodásnak tekinteni.”

A hazai politikának ez a szegényeket megszégyenítő és büntető, sőt sok elemében bosszúálló jellege a jelenlegi kurzus igazi – gyalázatos – újdonsága. Erről is szóljon a vita.

Havasi Éva

A szerző szociológus, statisztikai főtanácsadó

[1] A medián, egy olyan „helyzeti” középérték, melynek az a hasznos tulajdonsága van, hogy – esetünkben – a jövedelem-nagyság alapján sorba rendezett emberek egyik felének nagyobb, másik felének kisebb a jövedelme annál. Azaz a medián éppen a középső ember jövedelmének nagyságával azonos.

[2] Ezek a tételek a következők: 1) hiteltörlesztéssel vagy lakással kapcsolatos fizetési hátralékuk van; 2) a lakás megfelelőfűtésének hiánya; 3) váratlan kiadások fedezetének hiánya; 4) kétnaponta hús, hal, vagy azzal egyenértékű tápanyag fogyasztásának hiánya; 5) évi egyhetes, nem otthon töltött üdülés hiánya, 6) anyagi okból nem rendelkezik személygépkocsival; 7) anyagi okból nem rendelkezik mosógéppel; 8) anyagi okból nem rendelkezik színes televízióval; 9) anyagi okból nem rendelkezik telefonnal. Ha legalább 3 tétel anyagi okok miatt hiányzik, akkor az adott személy a deprivált, ha legalább 4, akkor súlyosan deprivált kategóriába sorolódik.

[3] Amartya Sen: Poor Relatively Speaking, Oxford Economics Paper, New Series, Vol. 35, No.2 (1983 júliusa)

[4] Adam Smith: Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól, II. V. könyv, II. fejezet.

[5] Heller Ágnes: A trauma szégyene, a szégyen traumája, Múlt és Jövő 2 (2006) 7-17

[6] Gönczöl Katalin: Pesszimista jelentés a posztmodern büntetőpolitika klimatikus viszonyairól, A Mozgó Világ internetes változata, 2010 április, harminchatodik évfolyam, negyedik szám.

[7] Ferge Zsuzsa: A büntető államtól a jóléti államon át a bosszúálló államig, In: Tanulmányok Gönczöl Katalin tiszteletére, Budapest, ELTE – Eötvös Kiadó, 2014. 117-136.