Túl vagyunk rajta. Az elmúlt évtizedek legkiélezettebb elnökválasztása véget ért. Egy kisváros dél-kelet Iowában betekintést nyújt abba, hogy hogyan jutottunk ide.

A szerző felvétele

Nem vagyok újonc kampányokban – lezárt, hazai politikai szerepvállalásom alatt több országos és helyi kampányt irányítottam, vezettem. Ezek a tapasztalatok az amerikai politika iránti évtizedes érdeklődésemmel párosítva nagyon izgalmassá tették már előre is ezt, az Amerikai Egyesült Államokban eltöltött évet. Lakhelyemen, St. Louis-ban nagy figyelemmel követtem a kampányt, amikor tudtunk, a feleségemmel együtt elmentünk az eseményekre, többször önkénteskedtünk adatbázisból kitelefonálásban, szavazókat regisztrációban stb. Annak ellenére, hogy több évtizeden keresztül Missouri a legklasszikusabb ingaállam volt (aki itt nyert, az lett az elnök), 2008-ban elvesztette ezt a mérsékelt jellegét, és eltoldódott a republikánusok felé. (Ennek ellenére az idei választási szezon egyik legfrissebb jelöltje és legjobb politikai hirdetése egy helyi demokrata szenátor-jelölttől érkezett).

Ezért a valódi elnökjelölti kampányhoz egy másik, közeli államot kellett keresnünk. Így októberben és az elmúlt napokban a legközelebbi szorosabban álló államba, Iowába utaztunk. Az állam a maga furcsa, caucusra alapuló előválasztásával politikai karriereket tud elindítani vagy egy szempillantás alatt kivégezni. Ezen túlmenően a legtöbb amerikainak sem ugrik be az államról más, mint végeláthatatlan búza- és kukoricaföldek képe (ahogy látszik, ezekről én is csináltam pár képet, amik a cikket illusztrálják). De ahogy mindig, a valóság sokkal több, mint klisék halmaza. És a terepen, kopogtatással töltött napok remek lehetőséget adnak arra, hogy az ember a felszín, és képeslapok mögé nézve helyiekkel találkozzon.

Fort Madison a Mississippi partján fekszik, Iowa egyik legdélibb települése, a folyó másik oldala már Illinois-hoz tartozik. A város nevét adó erőd az első volt a folyó felső szakaszán, arról a James Madisonról kapta a nevét, aki remek külügyminisztere volt Thomas Jeffersonnak, majd maga is elnök lett (kis áthallás az idei választásra). Folyóra épült városként a település része lett az egyébként főleg mezőgazdaságból élő állam ipari központjának. 11 ezres lakosságával, és főleg fehér, munkás lakónegyedeivel a város, egész Lee megyével együtt biztos demokrata környék volt az elmúlt évtizedekben.

Még az egyébként mindenhol agyonvert Walter Mondale is megnyerte 1984-ben, legutóbb Obama 57%-kal nyerte meg, plusz 5%-kal az egész állam átlagához képest. Minden adat szerint az itt élők kevésbé iskolázottak (13%-nak van legalább főiskolai diplomája az országos 31%-hoz képest), alacsonyabb jövedelműek (41 ezer dolláros, éves bevétel háztartásonként szemben a nemzeti átlag 53 ezerrel), főleg az iparban dolgoznak, és eddig nagy arányban járultak hozzá Obama és más demokraták győzelmeihez. Tehát pontosan az szavazótábor, ami a Trump-kampány célkeresztjében volt, aki biztosan hozta is az államot. De minden statisztika mögött valódi emberek és történetek vannak.

Tehát a hét elején, kampány utolsó napjaiban az utcákat járva igyekeztünk a már regisztrált demokrata szavazókat mozgósítani. Az utcák képe igazolja az előzetes várakozásokat: olcsó, egyemeletes házak, régi autók, lakókocsiparkok, sok helyen elhagyatott, romos házak. Az első házak egyikénél egy anya nyit ajtót: mindent megtesz, hogy ne lássuk a szeme alatti zúzódásokat, gyorsan leráz, nem beszélhet senkivel, amíg az „embere” haza nem ér. Pár házzal lejjebb egy 21 évesnek kinéző lány nyit ajtót, 3 gyerekével lakik egy akkora otthonban, ami egy párnak is kicsi lenne – a fiúja „nem ugyanaz, mióta két turnust szolgált Irakban”. Ahogy elkezdünk beszélgetni, megijed: „Mindenképp szavaznom kell, ez kötelező?” Megnyugtatjuk, hogy ez jog, nem kötelesség, és megyünk tovább.

A szerző felvétele

Több helyen az anyagi problémák mellett kulturális értetlenséggel és haraggal is találkozunk. „Nem értem miért kell annyit foglalkozni azzal, hogy Észak-Karolinában milyenek a WC-ék” – hangzik el egy helyen a nemrég nagy port kavart ügyre utalva. „Ezek a fickók a hülye szemüvegekben és csillogó laptopjaikkal kihasználják a rendszert, bevándorlókat hoznak be a cégeiknek, és nem törődnek velünk” – egy másikon. Van, aki arra panaszkodik, hogy már a Chicagóban egyetemre ment fiától is redneck (a vidékieken ironizáló) vicceket hall saját szülővárosa kapcsán, pedig ő egész életebén demokratákra szavazott. „A TV-ben sem látni már senkit, akinek ne lenne valami beütése, a műsorok már nem egyszerű, normális emberekről szólnak”.

Sokakat hallunk panaszkodni, hogy a környék gyárait eladták külföldieknek (főleg kínai és francia befektetőknek). Korábban ezek a cégek helyiek kezében voltak, akik a közösség tagjainak tartották magukat, és így törődtek a munkahelyekkel, ezen keresztül a saját megítélésükkel – „bármilyen döntést hoztak, annak hatását az utcán sétálva két hét múlva maguk is érezték” – mondják páran. Most a tulajok láthatatlanok, a menedzsmentet is máshonnan „importált” vezetők adják.

A cipőgyár évekkel ezelőtt bezárt, más üzemeket elvittek Mexikóba. Még a „country club” – az amerikai kisvárosok gazdasági elitjének hagyományos szimbóluma – is bezárt pár éve. Egyszerűen nem maradt elég tag, aki fenntartsa. Csomó üres üzlethelyiség mellett megyünk el; „Kiadó” feliratok a kirakatban, mintha évtizedek óta ott lennének. Mikor megállunk egy bárban inni egy kávét, délután fél négy van, de a hely tele. Páran munka után jönnek be, és már túl vannak két Bloody Maryn, mások úgy tűnik, egész nap itt vannak. Senki sem részeg, vagy agresszív, de melankólia lengi be az egész helyet.

A szerző felvétele

A városon kívül egy egészen más világba lépünk be: hatalmas csűrök, nagy farmok, szebb, újabb kocsik és rengeteg Trump-tábla. Úgy tűnik, a hívő katolikus Eve az egyetlen mérföldeken belül, akinél Clinton tábla van. Reggel első dolga lesz szavazni, biztos Hillary-szavazó. Amikor a környékről kérdezzük, csak legyint: „gazdag farmerek, mindenkinek 500 holdnál több földje van, elhiszik, hogy Trump az a sikeres üzletember, akinek teteti magát”. Azon viszont meg van döbbenve, hogy mindhárom lánya „arra az őrültre” fog szavazni, valószínűleg a férjek nyomása miatt is.

Este, mikor visszaérünk demokrata irodába, szemben az utcán egy transzparenssel felszerelt pickupot pillantunk meg. A felirat beszédes: „Trumpot elnöknek, Hillaryt börtönbe”. „Már csak 24 óra” – sóhajt Ted, a helyi kampányfőnök. Mára abbahagyjuk, elindulunk a szállásra.

Szállásadónk, Diane, kőkemény Bernie Sanders támogató volt. „1968 óta vártam egy ilyen jelöltre, amikor Robert Kennedyt lelőtték, és az álom összetört” (hatalmas Bobbie Kennedy rajongóként, ezzel egy másodperc alatt összebarátkozunk). Most már Hillaryt támogatja, de csak azóta, hogy Bernie felszólította erre híveit a konvenció előtt. A mozgalom ereje magabiztossá teszi, szerinte a vermonti szenátor Elizabeth Warrennel közösen egy esetleges Clinton-kormányzatot is balos, progresszív irányba tud majd vinni. A konyhájában ülve, a sütijéből szemezgetve éjszakába nyúlóan beszélünk az USA és Európa előtt álló kihívásokról, hogyan lehet a kirekesztő politikát feltartóztatni és egy igazságosabb kapitalizmust építeni. A terepen látottak ellenére, optimistán ér véget a nap.

Másnap választás. Korán kelünk, a szomszédos Keokukban kapunk két körzetet. Itt már Trumpnak is van irodája, ugyanúgy a főutcán, mint a Clinton-központ – mindkettő nagyobb, bezárt bolt helyén.  Már nincs idő beszélgetésre, meggyőzésre, csak a mozgósítás marad. Több helyen már korán reggel elmentek szavazni, mások még most is bizonytalanok. Az irodából még hatan hívják a listákat, több központi sms megy ki. A hangulat feszült, az otthonról hozott nagy asztalra kirakott sütik, fasírtok gyorsan fogynak. Lassan indulunk vissza St. Louisba, még három óra vezetés vár ránk.

Azóta persze már tudjuk az eredményeket, azon belül a Lee megyeiket is. Trump nemcsak az államot hozta, ami várható volt, hanem az általunk bejárt, eddig biztos demokrata körzeteket is. A sok szempontból hasonló szavazókkal rendelkező, évtizedek óta demokrata jelöltekre szavazó Michigan is elesett.

A szerző felvétele

Természetesen ez csak egy pillantás egy nagyon összetett, sokrétű jelenségre. De a jel ott van a falon. A feladat egyértelmű egy olyan mozgalom számára, amelyik meg akarja fordítani a Trumpot és a többi félelemvállalkozót felemelő trendet. A kapitalizmus jelenlegi berendezkedésének az ára a nyugati középosztályok évtizedes stagnálása. Az első, kézzelfogható áldozatok pedig az ipari dolgozók és az ő negyedeik, mint az általunk bejárt Fort Madison-i is. Miközben az elitek lekezelően félresöprik ezeket a sérelmeket, nem szabad elfelejtenünk, hogy a működő, valódi demokrácia nem létezhet erős és széles középosztály nélkül.

Sütőtökös lattét kortyolgató designerek és tweet-zakós professzorok önmagukban nem tudják fenntartani a jogállamot: egyszerűen nincsenek elegen hozzá. Függetlenül attól, hogy a jövő dolgozóinak pontosan milyen jellegű lesz a munkája (olyan iparágaknak, mint szénbányászat, menniük kell, másokban pedig az automatizáció hoz majd gyökeres átalakulást), egy hosszú távra gondolkodó, baloldali politikának mindent meg kell tennie, hogy a középosztályban tartsa őket.

Sőt nemcsak gazdaságilag, hanem kulturálisan is befogadó szemléletre van szükség: nem lehet a társadalmi változások miatti félelmeket figyelmen kívül hagyni. Máskülönben a 2016-os év úgy vonul be a történelembe, mint a demokráciák végének a kezdete.

Dorosz Dávid

A cikk eredetileg a Spirit of St. Louis blogon jelent meg a választást megelőzően. A szerző korábban az LMP, majd a PM politikusa volt.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 330 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!