Minden középosztálybeli tudna helikopterezni – közölte nemrég Bencsik „Társadalomtudós” András, mintha bizony azzal, hogy Rogán helikopterezését fejben a pórnép sajátjának álmodja, megoldotta volna mindannyiunk problémáit. Persze, igaz: tudna minden középosztálybeli helikopterezni, az éves nettó fizetésükből kijönne mondjuk két utazás, és talán maradna még némi pénz három zsömlére és négy szelet párizsira is. De ebben az esetben sem lenne érdemes helikopterbizniszbe vágni: hosszú, kitartó és küzdelmes munkával a Fidesz ugyanis gyakorlatilag megsemmisítette a középosztályt. Pedig nagyon nem innen indultunk.

Fotó: budapestbeacon.com

„A Fidesz az a párt, amely hidat épít a középosztály és a szegények közé” – villogtatta meg retorikai képességeit Orbán Viktor még 2007 nyarán, a Bálványosi Szabadegyetemen. 2010 után sokszor hallottuk is (például épp a helikopterezésben a középosztályra köröket verő Rogántól), hogy a kormányra jutott Fidesz erős középosztályt akar maga körül látni, ennek érdekében pedig mindent meg is tesznek majd.

Hatalmas nekifutással lendültek neki a középosztály megerősítésének: olyannyira, hogy hat évnyi kormányzás alatt látható mértékben őrölték fel ezt a társadalmi réteget.

Míg mondjuk 2007-ben, amikor Orbán Viktor hidat akart építeni, a középosztály közel 40 százalékát tette ki a magyar társadalomnak, addig 2014-ben, vagyis amikor intézkedéseiknek már érezhető hatása volt, a középosztály 33,2 százalékra zsugorodott. És bár kevesebben lettek azok, akik az alsó-középosztályba sorolódtak, azzal ne áltassuk magunkat, hogy ők felfelé buktak: 6,4 százalékról 9 százalékra nőtt a szegénységben élők aránya.

A tendenciákat látva fontos tehát megnéznünk, milyen pillérekre is épült az a híd, melyet fáradtságos munkával épített a Fidesz a középosztály és a szegények közé.

Hagyományosan középosztálybelinek nevezzük nagy vonalakban azt, akinek van munkája, jövedelme, megtakarítása, többnyire szellemi munkát végző, polgári mentalitással bíró emberek csoportjáról beszélünk, anyagi helyzetüket, hatalmi státuszukat és presztízsüket tekintve nagyjából félúton az elit és a munkásosztály között. Ide sorolható az állami szférában dolgozó értelmiségi réteg éppúgy, mint az üzleti szféra kis- és középvállalkozói (előbbiek egy régebbi, polgárosodott berendezkedésből menekültek át, hogy a rendszerváltás után kissé megerősítsék társadalmi pozíciójukat, utóbbiak pedig egy modernebb réteget képviselnek, amely viszont sokkal bizonytalanabb jövőképpel bír).

Ez tehát a kiindulási pont. A problémák ott kezdődnek, hogy míg a nyolcvanas években a jövedelem még csak 12-13 százalékban befolyásolta, hogy milyen kategóriába sorolható egy-egy ember, mára 55-60 százalékban ez határozza meg, ki melyik társadalmi osztályba tartozik. Márpedig Magyarországon ma az átlagjövedelem messze elmarad a környező országokétól, így viszont nehéz megtakarítani is, megélni is belőle. Vagyis a magyar középosztály alapból hátrányos helyzetből indul, főleg ami az anyagi helyzetét tekinti (de az ebből fakadó hatalmi státusza és presztízse is jelentősen leértékelődött).

És akkor ehhez jött még a Fidesz 2010 óta folyamatosan tartó ámokfutása. Az olyan intézkedések, mint például az egykulcsos adó bevezetése, a magánnyugdíjak einstandolása, a korkedvezményes nyugdíjak megszüntetése vagy éppen a táppénz felezése mind-mind deklarálták a középosztály kisemmizését, leszakítását.

Pedig a középosztálynak hagyományosan fontos szerepe van minden társadalmi berendezkedésben. Egyrészt a gazdaság egyik mozgatórugója, termel és költ, munkahelyet teremt és dolgozik, vagyis lendületet ad. Fontos szempont emellett, hogy – és ez főleg igaz ma Magyarországra – a legtöbb társadalmi réteg az államtól függ: a gyereknevelésben, az oktatásban, az egészségügyben és nyugdíj-szempontból is az állam segítségére szorulunk. Egy erős középosztály azonban részben tehermentesíthetné az államot ezek alól a feladatok alól, ezzel szintén pozitív hatást gyakorolva a gazdaságra. És ne felejtsük el, hogy (mivel a normakövetés mindig az alsóbb rétegeket „húzza fel” a felettük lévők irányába) a középosztály akár pozitív mintákat is teremthetne, például az öngondoskodás formáinak reprezentálásával.

Erre azonban a magyar kormány nem ad lehetőséget, sőt, inkább az esélyt is elveszi. Kihúzza a középosztály alól a szőnyeget, az öngondoskodás irányából a kiszolgáltatottság felé taszítva egy olyan réteget, amely ösztönzően hathatott volna a szegénységben élők felemelésére is.

Kérdezhetnénk, hogy mégis miért éri meg ez a Fidesznek?

„A szélesebb középosztállyal rendelkező társadalmaknak alaposabb érdeke fűződhet a demokratikus berendezkedés fenntartásához, mint az oligarchikusabb, nagyobb egyenlőtlenségekkel jellemzett társadalmaknak” – hívja fel a figyelmet a nagyon fontos tanulságra Tóth István György a Tárki „Társadalmi Riport 2016” című kiadványában.

Abban a kiadványban, amelyből ismét szembesülhetünk a ténnyel: a magyar középosztály napjai ebben a formában meg vannak számlálva, leszakadásuk már a mindennapok valósága. Hiába igaz hagyományosan, hogy a középosztályba sorolható emberek jellemzően rendelkeznek például megtakarítással. A Tárki felosztásában nincs középosztály, csak „jövedelmi közép”, ami ugyan csak egy eleme annak, hogy valakit a középosztályba lehessen sorolni, viszont meglehetősen beszédes.

Eszerint a felosztás szerint a rendszerváltás óta 40 százalékról 32 százalékra esett vissza a jövedelmi közép aránya a társadalomban. Vagyis kimondható, hogy a stabilitásban kulcsfontosságú szerepet játszó középosztály jelentősen leépült.

A jövedelmi középbe sorolható emberek 75 százaléka ma nem engedhet meg magának egy váratlan kiadást. 68 százalékuk számára egy hét nyaralás (nem helikopterezés!) pusztán álom. 35 százalékuk pedig nem tudja kigazdálkodni a jövedelméből, hogy kétnaponta hús kerüljön az asztalra. És ez az a réteg, ami jövedelmét tekintve középen helyezkedik el…

Nem csoda hát, hogy 2016-ban ott tartunk, ahol. A kormány mindent megtett azért, hogy egyszerre építse le a középosztályt, amely a demokratikus berendezkedés fenntartásában lenne érdekelt, és építse fel oligarchikus berendezkedésű, illiberális (vagy most éppen hol is tartunk…) államát, amelyben az elnyomottak, kisemmizettek szava soha nem ér el a döntéshozókig, akik büntetlenül dúskálhatnak a javakban, hiszen nincs, aki elég erőt tudna felmutatni, felelősségre vonhatná őket mindazért, amit ráerőszakoltak a magyar társadalomra.

A helyzet pedig várhatóan a továbbiakban sem fog javulni, mindaddig, amíg a kormány elsősorban azoknak kedvez, akik magasabb jövedelmi kategóriába sorolhatóak, amíg a középosztály megerősítése nem más, mint üres retorikai fordulat, és amíg a szegénységben élők száma egyre növekszik, a szociális védőháló képtelen fenntartani azokat, akiket a lecsúszás fenyeget, az oktatás romokban hever, és így generációk életét teszi tönkre azzal, hogy megfelelő tudás nélkül löki ki őket a munkaerő-piacra, változást nem érdemes várni, legfeljebb abban lehet reménykedni, hogy a helyzet nem lesz rosszabb.

Nyugodtan mondjuk tehát ki: a Fidesz tényleg az a párt, amelyik épített egy hidat a középosztály és a szegények közé. Csakhogy ez egy egyirányú híd, ahol csak a középosztály vándorolhat át (óriási sarcot fizetve) a túloldalra.