A következő napokra már fagypont alatti hőmérséklet várható. A hajléktalanság korántsem csupán télen probléma. Mégis, amikor fedél nélkül élő emberek lényegében közvetlen életveszélynek vannak kitéve, különösen nagy szükség volna rá, hogy a kormányzat illetékes munkatársai őszintén, felelősségük tudatában tájékoztassák a közvéleményt erről a kiemelkedően súlyos társadalmi problémáról.

Tüntetés a lakhatási jogokért  2013 szeptemberében; Fotó: Balogh Dina; Forrás: A Város Mindenkié

Nyitrai Imre, a kormány „szociálpolitikáért felelős helyettes államtitkára” múlt héten adott nyilatkozatot az ügyben. Szerinte „a számok azt mutatják, hogy kialakult egy viszonylag fix és stabil, kevéssé változó számú, folyamatosan utcán élő, utcán élni kívánó személy” (sic). A helyettes államtitkár szerint továbbá „ma Magyarországon nem kellene az utcán élni, hiszen Magyarország képes mindenkinek a lakhatását biztosítani”, így csak azok élnek utcán, akik ott „kívánnak” élni.

A helyettes államtitkár félrebeszél – ami persze önmagában már-már szóra sem érdemes, tekintettel arra az intellektuális és erkölcsi mélységre, ahová a kormányzat és a kormánypárt illetékesei napi rendszerességgel alámerülnek. Itt azonban emberi életekről van szó.  

Egyrészt, nincsenek olyan „számok”, amelyek azt mutatnák, hogy „kialakult egy viszonylag fix és stabil, kevéssé változó számú, folyamatosan utcán élő, utcán élni kívánó személy”. A közterületen élő hajléktalan emberek számának megbecslésére két módszeres kísérlet történt, 2005-ben és 2008-ban, mindkét esetben Budapest vonatkozásában. A felméréseket a kutatók eredeti szándéka szerint háromévente megismételték volna, a közterületi hajléktalanságot kriminalizáló szabályozásra való tekintettel azonban egyelőre felfüggesztették. Az azonban – az utcán élő emberek számának felmérésére nem alkalmas – kutatásokból is kiderül, hogy durva leegyszerűsítés azt gondolni, hogy a fedél nélkül élő emberek egy jól körülhatárolható állandó csoportot alkotnak: az utcán élő emberek több mint harmada egy évvel korábban még máshol lakott (ismerősöknél, szívességből, albérletben, hajléktalanszállón, stb.), és közel felük lakott már lakásban is azóta, hogy hajléktalanná vált.

Másrészt – és ez volna a lényeg – azt állítani, hogy Magyarországon csak azok élnek az utcán, akik ott „kívánnak” élni, az önfelmentő hazugság egy kiemelkedően súlyos esete.

A hajléktalan emberek többsége minden ellenkező híresztelés ellenére nem Budapesten él, és Szegeden vagy Pécsett például többen élnek közterületen, mint ahányan hajléktalan szállókon. De Budapesten is úgy alszik vélhetően 1500-3000 ember a legnagyobb téli hidegben is közterületen vagy emberi lakhatásra alkalmatlan, fűtetlen épületekben, hogy közben a hajléktalanellátó intézmények 100 százalék körüli (és gyakran 100 százalék feletti) kihasználtsággal működnek.

Mégsem az a kérdés, hogy előfordulhat-e, hogy egy hajléktalan ember férőhely-hiány miatt sehova sem tud bemenni (Budapesten nem fordulhat elő) – hiszen ennek biztosításához az is elegendő, hogy a hajléktalan-ellátásnak legyen egy olyan alacsony színvonalú része, amit a fedél nélkül élő emberek jelentős része azon az áron sem vesz igénybe, hogy így télen is utcán kell élnie. Az a kérdés, hogy rendelkezésre áll-e elegendő olyan férőhely, amelyek legalább a fedél nélkül élésnél jobb körülményeket biztosítanak, és ahol a legkülönbözőbb problémákkal küzdő hajléktalan embereket is befogadják? Az a kérdés, hogy megtesz-e a kormányzat minden tőle telhetőt a hajléktalanság megelőzése és a már hajléktalanná vált emberek lakhatásának biztosítása érdekében?

Az ugyanis, hogy „Magyarország képes mindenkinek a lakhatását biztosítani”, persze elvben igaz: ha a magyar államnak volna tisztességes lakáspolitikája, akkor semmi nem indokolná, hogy tízezrek kényszerüljenek arra, hogy utcán, saját maguk építette kunyhókban vagy túlzsúfolt, élősködőktől fertőzött tömegszállásokon éljenek.

A tömeges hajléktalanság, egy egyébként aránylag jómódú országban, amelyet sem természeti katasztrófa, sem háborús pusztítás nem sújt, nem szükségszerű. Éppen ezért, ha mégis megtörténik: kegyetlenség.

Kegyetlenség, mert olyan társadalompolitikai gondatlanságból és mulasztásokból következik, amelyeket bőven volna lehetőségünk orvosolni. Ez a gondatlanság minden évben emberéleteket is követel.  2010 óta összesen 161 hajléktalan embertársunkat vesztettük el emiatt. Sajnos semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy idén is emberek fognak halálra fagyni Magyarországon.

Ez részben a hajléktalan-ellátás korlátairól szól, részben pedig arról, hogy mi történt Magyarországon a szociális lakásüggyel, a Kádár-korszak kiterjedt állami lakáspolitikájának a leépülését követő két és fél évtizedben. Azokról az országgyűlési képviselőkről és kormánytagokról szól, akik – miközben olyan százmilliárdos költségvetésű lakhatási programokról döntenek, amelyekből az igazán rászorulók rendre teljesen kimaradnak – soha nem szánták rá az időt, energiát és forrásokat, hogy megoldják: senkinek se kelljen fedél nélkül, hajléktalanul, vagy emberi tartózkodásra alkalmatlan, fűtetlen épületekben élnie. De nem csak róluk.

Ezek az emberek a mi honfitársaink voltak, a mi hazánkban fagynak halálra, a mi városainkban, a szabad ég alatt – vagy saját otthonukban, ha már arra sem volt pénzük, hogy fűtsenek. Végül is mindez rólunk is szól. Mi történt velünk, hogy hozzászoktunk ahhoz a botrányhoz, hogy emberek élnek az utcán? Mi az, amit ne hagynánk egymással megtörténni, ha ezt hagyjuk?

A helyettes államtitkár nyilatkozata pedig arról szól, hogy ne a politikai uralkodó osztály vagy a saját magunk felelősségét firtassuk: nincs itt semmi látnivaló, minden a legnagyobb rendben, a „hajléktalanok” nem hozzánk hasonló emberek, akiknek tisztességes lakhatásra lenne szüksége és igénye, hanem olyan furcsa lények, akik valamiért jobban érzik magukat a hidegben és a mocsokban. Így „kívánják”, így kell nekik, ők tehetnek róla – mi megtettünk minden tőlünk telhetőt.

Nem tettünk meg.

A hajléktalanság csökkentéséhez társadalompolitikai reformokra van szükség, ehhez pedig politikai változásra. De addig is, amíg végre valahára elérjük, hogy olyan választott képviselőink és elöljáróink legyenek, akik a legfontosabb közügyek egyikének tekintik a hajléktalanság megelőzését és csökkentését, legalább figyeljünk oda egymásra. Ha segítségre, ellátásra, ápolásra szoruló hajléktalan embert látunk, ne fordítsuk el a fejünket, és ha kell, hívjunk segítséget.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 297 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!