Egy magyar állami kitüntetés körüli vita  kellett ahhoz, hogy felszínre kerüljön, mit nem ért sem hatalom, sem ellenzék (?) Magyarországon. Hogy ez a sajátos közép-európai válság tulajdonképpen félreértések és félremagyarázások sorozata. 

Kép:24.hu

Rémisztő, hogy nagyon sokan nem értik, mi a jelentősége ennek a vitatott kitüntetésnek, és az azt követő tiltakozásoknak. Ez nem a „balliberálisok” és a „jobboldaliak” vitája, nem egy újabb, tét nélküli „hiszti”. Nem egy „plecsni” körüli szószátyárkodás. Nem hiú és még hiúbb emberek összeszólalkozása. Szaloncsetepaté. Egy marginális ügy túldimenzionálása, rögeszmés fölülértékelése.

Ez az ügy arról szól, hogyan viszonyul az állam a saját állampolgáraihoz, mit ismer el, mit értékel – és arról, hogy az állampolgárok hogyan kérik számon, ellenőrzik az állam működését.

Javában zajlik a menekültkvótáról szóló népszavazási kampány minden lehetséges csatornán, minden lehetséges eszközzel jön ugyanaz a tartalom. A nemzeti ünnepen kit ismer el a magyar állam, kit tekint követendőnek, példaképnek, üzenetek megfogalmazójának és közvetítőjének? Azt, aki így fogalmaz:

„Mégis mit képzeltek ti magatokról? Kik vagytok ti? Ki a fasz hívott ide benneteket? És ha már idepofátlankodtatok, akkor milyen alapon követelőztök? Elviselhetetlenek vagytok, szemtelenek, mint a piaci légy, nincs bennetek sem alázat, sem hála, nincs bennetek semmi emberi. Ti tényleg azt gondoljátok, hogy Európában bárkinek is kötelessége elviselni benneteket? A puszta létezésetek egyre is egyre elviselhetetlenebb és irritálóbb”

Ez után az elismerés után felejtsük el, hogy a magyar kormány társadalmi vitára bocsátja a „menekültkérdést”, a „kvótakérdést”, hogy lenne itt bármiféle latolgatás, egyeztetés, mi a jobb megoldás. Ez egy szimpla uszító üzenet. Hasonló ahhoz, amit ugyanez a szerző a roma gyilkosságsorozat előtt közvetített, és amelynek tragikus folyományát egy egész ország szemlélte. Tehetetlenül.  Fliegauf Bence pontosan összefoglalta, mi történt.

A népszavazási kampány a plakátokkal kezdődött,  és ezzel az elnöki, ünnepélyes kitüntetéssel folytatódott, de eljutott közben a kolozsvári magyar napokra és a marosvásárhelyi magyar napokra is. Előbbin Nagy Feró „minden nő” megerőszakolásával riogatott, és szavazásra ösztönözte az erdélyi magyarokat. Utóbbin Kövér László a „szülőföldjükhöz, nyelvükhöz és keresztény hitükhöz” ragaszkodó erdélyi magyarokat küldte a szavazóurnákhoz. Abban a városban, ahol 25 éve polgárháborús konfliktus volt, és ahonnan tömegesen menekültek el az erdélyi magyarok.

Mindeközben a magyar-szerb határon embertelen állapotok uralkodnak, nő a káosz, a feszültség, és sérülnek az alapvető emberi jogok; ellehetetlenül bármiféle ellenőrzés, biztonsági intézkedés, miközben gazdagodnak az embercsempészek A menekültellenes kampányon edzett székelyföldi gyerekek pedig azt játsszák, hogy fagylaltos kocsiba zárva deportálják a betolakodókat.  

A szavazótábor gyűlöletalapú erősítése, egyben tartása, a menekültellenes (romaellenes, magyarellenes, emberellenes – ahogy tetszik)  kormánypárti mobilizáció, , hosszú ideje zajlik. Volt már néhány tiltakozó akció, legismertebb a Kétfarkú Kutyapárt ellenplakát sorozata. Mindez fontos, de nem elég.

 Áder Jánoshoz most saját érvekkel, névvel-arccal fordulnak emberek, és fogalmazzák meg kifogásaikat. A „lovagkereszt-visszaadás” révén válik láthatóvá a felelősségek láncolata, az uszító mechanizmus működése. De az is, hogy mindezzel szemben milyen érvek fogalmazhatóak meg. Az, hogy sokan személyes kockázatot, áldozatot vállalva is kritikusak. Eltérő szakmájú, politikai beállítottságú emberek tiltakoznak, és olyanokat is elérnek, akiket semmilyen általános, személytelen kampány vagy ellenkampány nem tud megérinteni.

Ezt hívják ellenállásnak és rendszerkritikának. Ezt nevezik sokan nevetségesnek vagy feleslegesnek, úgy is, hogy egyetértenek ennek tartalmára. Azzal érvelnek, hogy „túl kevesen tiltakoznak”, „úgysem történik semmi”.  Az utóbbi években minden kritikai megmozdulás ezen az ellenzéki szereptévesztésen, eszköztelenségen, zsarolhatóságon bukott el. Egy-két „eszelős” éhségsztrájkolt a médiatörvény miatt, egy „őrült” rúgott fel mindent, hogy az egészségügy szétesése ellen tiltakozzon, néhány „szédült” kötözte magát fához a Ligetben. Mindig voltak ellenérvek, hogy a tiltakozó megmozdulások miért nem jók, vagy miért nem úgy jók, hogy kéne másképp. Az, hogy folyamatosan vannak kifogások, az rendben van, ésszerű és fontos. Az viszont ésszerűtlen, hogy az ellenzéket érintő ellenzéki kritika a szolidaritást kezdi ki, lehetetleníti el. Felmentésként és ürügyként szolgál a passzivitáshoz.

A lovagkereszt-ügy azt jelzi, mégiscsak van egy olyan kritikus pont, ahol egyenként, eltérő megfontolások alapján, eltérő módon, de mégiscsak egyre többen sorakoznak fel egymás mögé. Nem tízezres, kivilágított tüntetés show ez. Még. Talán lesz belőle több is, talán nem. Arra viszont pontosan elég, hogy jelezze: Áder János, a magyar kormány, a magyar állam számonkérhető. És van, aki számonkérjen. És lehet a számonkérőket támogatni, erősíteni.

Érvelhet a kitüntetések visszaadása ellen valaki azzal, hogy ez a magyar kormány nem az a magyar kormány, aki a korábbi ciklusokban is elismerte saját polgárait. Ádernek nem lehet vissza adni azt, amit Göncz adott. (Így gondolkodik többek között a következetes ellenzékiként is ismert Radnóti Sándor és Majtényi László is).  Veszélyes logika ez. Ebből az következik, hogy a jelenlegi magyar kormány megengedheti magának, hogy ne tekintse magára nézve kötelezőnek a korábbi kormányok vállalásait. Nincs jogfolytonosság. Nincs kormányzati ciklusokon túlnyúló felelősség és számonkérés. És nincs a jelenlegi magyar ellenzéknek sem része mindabban, ami ma Magyarországon történik, hiszen ez a kormány nem az ő kormánya. Majd akkor lesz cselekvő, a kormányzati döntéseket érdemben befolyásoló szereplő, ha kormányon lesz. Addig nincs akivel, nincs amiért tárgyalni, követelni, ellenállni. Ha következetesen végiggondoljuk ezt, akkor az ellenzék dolga a kivárás.

Magyarország neve mellől eltűnt ugyan a „köztársaság” megnevezés, és az Alkotmány Alaptörvénnyé lett, de ez nem jelenti azt, hogy a magyar állam uszíthat, felrúghatja a nemzetközi szerződéseket, megsértheti az emberi jogokat. Vagy kitüntetheti azt, aki minderre buzdít. Az  idei elismerés a korábbiak tartalmát is megváltoztatta, torzította. Senki se spájzolhat be egy kis magyar harmadik köztársaságot magánhasználatra.

És mindezek ellenére még mindig mondhatják sokan, hogy a kitüntetések visszaküldése nem jó, nem elég. Ehhez az érvhez azonban járulnia kell más javaslatoknak. Ha nem a kitüntetés visszaadása a legjobb megoldás, akkor valami más, személyes, pontosan megfogalmazott módját kell találni a tiltakozásnak. Olyant, amit lehet támogatni, amihez lehet társulni, ami rendszerkritikává nőheti ki magát. A legtermészetesebb az volna, ha a visszaadók és a vissza nem adók együtt tiltakoznának az ellen, ami az elnöki palotától az államhatárokig,  és azon túl zajlik. Az ellen, hogy a magyar kormány uszít, gyűlölködésbe, agresszióba, konfliktusokba hajszolja saját polgárait, végső soron kiszolgáltatottá teszi, felszámolja önmagát.

Parászka Boróka 

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 265 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!