Böcskei Balázs egy nemrég megjelent cikkében azt állítja, hogy a baloldalnak meg kell felelnie a radikális iszlamizmus kihívásának.[1] Érdemi választ kell adnia „a radikális iszlám európai civilizáció elleni háborújá”-ra, végre szembe kell néznie a valósággal. Egyetértek. Csakhogy a „civilizációk háborújáról” szóló grandiózus narratívának semmi köze a valósághoz.

Egy katolikus szerzetes fogadja a muszlim híveket július 31-én egy nizzai templomban, a Jacques Hamel atya emlékére rendezett mise előtt; Fotó: Jean Christophe Magnenet/ AFP; Forrás: rfi.fr

Meglehet, az európai közvélemény nagy része – mint Böcskei megjegyzi – állandó egzisztenciális szorongásban él: tart a bevándorlók tömegeitől, akik közé iszlamisták vegyülhetnek, tart az európai muszlim közösségektől, melyek talán iszlamistákat melengetnek a keblükön, egyáltalán tart az iszlamizmustól, ettől az idegen, ellenséges „civilizációtól”, amely a mi európai életformánk megsemmisítésére tör.

Böcskeinek igaza van abban, hogy komolyan kell vennünk ezt a szorongást. De ez nem azt jelenti, hogy kritikátlanul el kell fogadnunk azt a hamis és ideologikus világképet, amelyet ez a szorongás létre hív. A szerző szerint az iszlamizmus kihívására felelve olyan kérdéseket kell feltennünk, mint: hogyan kezeljük a migrációt, és hogyan vegyük rá a muszlim közösségeket, hogy segítsenek a radikalizmus megfékezésében. Mintha az iszlamizmust a migránsok hoznák közénk, és az inherensen radikalizmusra hajlamos muszlim közösségek, akiket ha meg nem szelídítünk, a vesztünkre törnek.

Ezek az elképzelések, ahogy a civilizációk összecsapásának általános képzete is hamis és káros ideológia terméke, amelyet a baloldalnak nem szabad elfogadnia. A mi civilizációnk – ha van ilyen – egy globális civilizáció: az azt alkotó társadalmi, gazdasági, katonai és politikai viszonyrendszerek messze túlnyúlnak a kontinens határain, és kibogozhatatlanul összeszövődtek a világ társadalmait alkotó egyéb viszonyrendszerekkel.

A radikális iszlamizmus nem a semmiből bukkant elő, hanem ezekből a viszonyrendszerekből születik meg: amint a globális Dél erőszakos kizsákmányolása fokozódik, a marginalizált területek egyre kiszolgáltatottabbá válnak az állami és nemzetközi katonai terrornak, és a globális gazdasági és természeti kataklizmáknak. A növekvő instabilitás és meggyengült politikai intézmények utat nyitnak a militáns radikálisoknak[2], akik a Közel-Keleten – lévén a neoimperialista nyugat és szekuláris nacionalista diktátorok ellen lázadnak – az antikolonializmusban és a vallási radikalizmusban találják meg a vezérlő ideológiát: innen a radikális iszlamizmus. [3]

Nem civilizációk összecsapásáról, hanem egyetlen globális civilizáció, egyetlen erőszakra és kizsákmányolásra épülő civilizáció belső feszültségéről van szó. A „civilizációk összecsapásának” hamis narratívája pusztán fenntartja és újratermeli ezt az erőszakos és egyenlőtlen rendszert. Egyrészről „harci üzemmódba” állítja a társadalmat, azaz normalizálja az erőszakot, mint a társadalmi feszültségek feloldásának, és általában az emberek közötti érintkezésnek az alapvető, paradigmatikus formáját. A migránsokkal való embertelen bánásmód például ebben a narratívában nem csak igazolható, hanem szükségszerű lesz, hiszen a civilizációs küzdelem része. Az erőszak normalizálása tovaterjed más területekre is, így válik elfogadottá például a tömegtüntetések erőszakos feloszlatása a rendkívüli helyzetre hivatkozva Franciaországban, és így tovább.

A civilizációs narratíva továbbá elkendőzi a társadalmunkat egyébként feszítő ellentmondásokat és egyenlőtlenségeket. A társadalmi küzdelem fő színtere a civilizációs harc lesz, nem pedig az univerzális emancipációs küzdelem. Ez a tendencia könnyen tetten érhető a nők elleni erőszak Böcskei által is tárgyalt esetén. A szerző szerint helytelen a tavaly szilveszterkor Kölnben lezajlott nők elleni támadássorozatot a nők elleni erőszak tágabb kontextusában értelmezni. Ha komolyan akarjuk venni az európai közvélemény egzisztenciális szorongását, nekünk is – mint a xenofób jobboldalnak – a társadalomra támadó iszlamizmus képzetrendszerében kellene számot adnunk az eseményekről.

Ezzel azonban alárendeljük a nőgyűlölet problémáját a civilizációs összecsapásnak. A nők elleni erőszak mint rossz, az ellenséges civilizáció oldalára kerül, a miénkben pedig leértékelődik: igen, kétségtelenül nem jó, hogy Európában minden harmadik nő fizikai vagy szexuális bántalmazást szenved el 15 éves kora előtt. De ez mégis csak semmi ahhoz a veszélyhez képest, amit a muszlimok jelentenek, és amit a muszlim nőknek kell kiállniuk.

Ahogy Böcskei kifejti: nem érvelhetünk úgy, hogy az iszlamizmust jellemző „barbárság” (teszem azt a nőgyűlölet) a saját társadalmainkat is jellemzi. „Legalábbis ilyen érvekkel nem mernék odaállni egy férje elől menekülő, becsületgyilkosságra „ítélt” nő elé.” Azaz el kellene ismernünk, hogy a muszlim nők helyzete összehasonlíthatatlanul rosszabb – de legalábbis lényegileg más –, mint az európai nőké. Innen azonban már csak egy lépés, hogy „az európai nőknek” voltaképpen nem is rossz.

A saját kultúránkat jellemző elnyomás így elsikkad: nálunk nem úgy bánnak a nőkkel, ahogy az Iszlám Államban, következésképp – bár szükség van itt-ott némi kiigazításra – itt alapvetően minden rendben. Ezzel egyúttal – feltehetően Böcskei szándékaival ellentétben – utat nyit afelé, hogy megvonjuk a reprezentáció jogát az áldozatoktól: „azt hiszed, nőként el vagy nyomva Európában? Nézd meg, mi van az Iszlám Államban, szerencsés vagy, hogy itt így bánnak veled, úgyhogy ne panaszkodj!”

Ezeket a gondolatokat – meg vagyok róla győződve – Böcskei nem osztja. Az általa vázolt gondolatmenet azonban – ha tetszik, ha nem – napjainkban szervesen összefonódik ezzel az ideológiával. És vele együtt központi szerepet játszik egy kirekesztő, erőszakos és embertelen gyakorlat fenntartásában, melyet cinikusan „az európai civilizáció védelmének” szokás nevezni.

Kétségtelenül igaz, hogy szembe kell néznünk a radikális iszlám létének tényével. Nem tekinthetjük például az iszlamista terroristákat egyszerű gyilkosoknak, ahogy a romagyilkosságok elkövetői sem voltak egyszerű gyilkosok. Mindkét esetben a gyilkos tett azoknak az összetett és egyenlőtlen társadalmi, hatalmi, politikai rendszereknek a terméke, kifejeződése, amelyek az erőszak és kirekesztés megannyi viszonyából születnek és fenntartják azokat.

Ám míg a „romagyilkosság” kifejezés rámutat ezekre a rendszerekre, addig a civilizációs narratíva elfedi azokat. „Romagyilkosság” ez a kifejezés felszínre hozza azt az igazságtalan és egyenlőtlen hatalmi szövedéket, amelynek a csomópontjaiban a tettesek és az áldozatok találják magukat, és amely épp annyira felelős ezekért a szörnyű gyilkosságokért, mint az egyes elkövetők.

A civilizációs narratíva azonban nem nevezi meg azokat az ellentmondásos társadalmi viszonyokat, amelyekből az iszlamizmus megszületik – a globális dél erőszakos kizsákmányolásától a második generációs fiatal bevándorlók szisztematikus kirekesztéséig és elidegenítéséig –, ehelyett ezt az összetett helyzetet két homogén manicheus princípium – „jó” és „rossz” – túlélésért folytatott küzdelmére redukálja.

Ezzel talán visszhangot ver az európai közvéleményben, ám így puszta ködképekkel, nem pedig valóságos problémákkal lesz csak képes foglalkozni. Épp ezért a baloldal nem törődhet egyszerűen bele, hogy az európai közvélemény csak a civilizációs harc hamis és kirekesztő képzeteiben képes gondolkodni.  Böcskeinek igaza van abban, hogy társadalmi szolidaritásra és közösségépítésre van szükség. De szolidaritást fabrikálni antagonizmusból – emancipációt a civilizációk háborújának képzetéből – fából vaskarika. Kétségtelen, hogy az üresnek érzékelt humanizmus szólamai ma nem működnek. Épp ezért a baloldal valódi feladata nem az, hogy elfogadja, hanem, hogy újrakeretezze a közbeszédet.

Fel kell mutatnia, hogy mindannyian, félelemben élő európaiak és félelemben élő migránsok, bántalmazott muszlim nők és bántalmazott európai nők, mind osztozunk a terrorral szembeni ellenállásban. Hogy együtt kell éreznünk a terror összes áldozatával, azzal a 151-gyel, akik tavaly európai merényletekben haltak meg, és azokkal az ezrekkel és százakkal, akik a Közel-Keleten vesztették életüket az Iszlám Állam miatt, és azzal a 3770 emberrel, aki tavaly eltűnt vagy meghalt a Földközi tengeren – mert ők mind ugyanannak az erőszakrendszernek az áldozatai.

És végül a baloldalnak meg kell mutatnia, hogy amint a szegénység, nőgyűlölet, a homofóbia elleni küzdelem nem egy átkos, külső erő elleni küzdelem, amely rátelepszik egyébként harmonikus civilizációnkra, hanem egy saját magunkkal, a saját ellentmondásos és igazságtalan társadalmunkkal szembeni küzdelem, úgy a radikális iszlamizmussal is csak mint ilyennel, mint a saját kirekesztő, kizsákmányoló társadalmunk szülöttével szállhatunk szembe.

[1] Iszlamizmuson az alábbiakban a Böcskei által „radikális iszlám”-nak nevezett társadalmi jelenséget értem, pontosabban a politikai iszlám szélsőjobboldali és jellemzően, de nem kizárólagosan militáns ágát. A fogalomba tehát beletartozik az, amit egyesek „fegyveres dzsihád”-nak neveznek, de nem korlátozódik arra, és semmi esetre nem azonos az iszlám egészével.

[2] Ilyen mozgalmak egyébként a mi kultúránkban is vannak (militáns neonácik például) csak nálunk fél évszázada nem bomlott meg úgy a társadalmi rend, ahogy a közel-keleten, többek között azért, mert a mi – a globális észak – gazdasági és politikai stabilitásunkat biztosítja a perifériára szorított országok kizsákmányolása.

[3] Ebben az okfejtésben egyébként semmi újdonság vagy eredeti gondolat nincs, ez itt pusztán a neoimperializmus és a politikai iszlám kritikai társadalomelméletének összegzése, amely az elmúlt másfél évtizedben igen alaposan vizsgálta ezt a kérdéskört.