Az elmúlt kétezer-ötszáz év politikai tapasztalata azt mutatja, hogy a nép széles rétegeivel szemben hosszú távon nem lehet kormányozni. Az elmúlt évtizedben kibontakozó populista kihívás pedig azt a veszélyt hordozza, hogy a nép széles rétegeivel egyetértésben nem lesz érdemes. A populizmus kihívását eddig úgy értelmezték, mint ami azért rezonál a választókkal, mert nem látják be, nem értik meg, hogy mivel jár a populista válaszok elfogadása. Ezzel szemben azt javaslom, hogy vegyük komolyan azt a lehetőséget, hogy a választók tudják, mit választanak.

kép: economist

A populista kihívás

Radnóti Sándor egyszer megjegyezte, hogy Magyarország politikai értelemben 2006 óta a világ homlokán táncol, mivel itt olyan politikai fejleményekkel találkozhatunk, amelyek máshol csak később jelennek meg (pl. szimbolikus jelentőségű közterek elfoglalása, amelyet később az occupy mozgalom használt). És valóban: 2010-ben, majd 2014-ben úgy tűnt, hogy valami politikai értelemben kivételes történt, amennyiben egy kormányt úgy választottak meg széles tömegek, hogy az hatalmon deklaráltan ezen széles tömegek gazdasági érdeke ellenében akart kormányozni. A populista tekintélyelvű rendszerek eddig sem voltak ismeretlenek: Oroszország és Törökország Európában is meghonosította ezt a modellt, de ott a társadalom nagy része számára érezhető és megélhető gazdasági- és életszínvonal-növekedés garantálta a vezér hatalmát. Ezzel szemben Magyarországon a kormánynak úgy sikerült megőriznie uralmát, hogy semmilyen számottevő gazdasági növekedést vagy életszínvonal-javulást nem sikerült elérnie. Vagyis, látszólag a választók a saját jól felfogott érdekeik ellenében szavaztak.

Hasonló modell látszik most kibontakozni Nagy-Britanniában, ahol mindenkit meglepve és minden létező gazdasági racionalitás ellenében a britek egy nehezen vitatható demokratikus legitimációjú népszavazáson az Európai Unióból való kilépésre szavaztak. Továbbá az Egyesült Államokban, ahol komoly esély mutatkozik arra, hogy Donald Trumpot válasszák meg a következő elnöknek. Mindkét esetben elsősorban azok szavaznak a populista oldalra, akik egyfelől hagyományosan a baloldal szavazói voltak: az ipari régiók szegényebb, iskolázatlanabb kétkezi munkás lakói, másfelől akik a legsérülékenyebbek a rossz kormányzás következményeivel szemben. A Brexitre szavazó régiók voltak azok, amelyek a leginkább részesedtek az Európai Unió támogatásaiból, a Trumpot támogató fehér alsó-középosztály jövője függ leginkább a gazdaság teljesítményétől és a konjunktúrafüggő munkahelyektől.

A látszólagos ellentmondás feloldására eddig két megoldási javaslat született. Az egyik szerint (amely kísértetiesen emlékeztet a késő római műveltségi eszmény elitizmusára) a szegény és műveletlen rétegeket megtévesztik az ügyes manipulátor populista politikusok, akik az emberek érzelmeire apellálnak az értelmük helyett. Ha rendes iskolába jártak volna és tudnák használni az eszüket, maguk is belátnák, hogy butaságot csinálnak, de hát mit lehet várni tőlük: akinek még érettségije sincs, attól nem lehet elvárni, hogy bonyolult gazdasági összefüggéseket lásson át. Ennél kőkemény elitizmusnál némileg érzékenyebb a baloldali válasz, amely szerint valósak azok a társadalmi problémák, amelyek a populista szavazó indulatait fűtik, azonban ezt az indulatot rossz helyre csatornázza: ahelyett, hogy a helyes válaszokat felkínáló progresszív jelöltet támogatná (ha van ilyen), aki valóban tehet a problémái enyhítéséért, hamis ígéretekkel kecsegtető bohócokat és opportunistákat juttat a hatalomba. Vagyis, hamis tudata van, téved.

Ami mind a két válaszban közös: feltételezi, hogy a választó tévedésben van választásának valódi tárgyával kapcsolatban. A választó tévedésből választja a Brexitet, tévedésből választja Trumpot, a választó valójában valami olyat akar választani, ami segít neki kikecmeregni a gazdasági és társadalmi kilátástalanságból. Mivel a választót történetesen nem sikerült meggyőzni arról, hogy ez a valami a progresszív oldal, most éppen (szigorúan ideiglenesen!) a populista jelöltet támogatja. Azonban ez egy tévedés a részéről: valójában a progresszív oldalt akarja támogatni, csak most valami fatális véletlen folytán összetévesztette a kommunista pártot Donald Trumppal és Boris Johnsonnal. De ha felvilágosítjuk róla, hogy Trump nem igazi baloldali jelölt és az Európai Unióból való kilépés csökkenteni fogja a GDP-t, akkor azonnal észhez tér.

Politikai halálösztön

A javaslatom az, hogy ezzel a narratívával szemben egy pillanatra gondoljuk végig, hogy mi van akkor, ha a választók nem tévednek, hanem azért választják a populista jelöltet, mert a populista jelöltet akarják választani. Mi van, ha nem arról van szó, hogy a megvezetett választó nem tudja, hogy Trump és Johnson opportunista bohócok, hanem éppen ellenkezőleg: pontosan tudják, hogy opportunista bohócok, akik győzelme gazdasági és társadalmi katasztrófát okoz, azonban éppen ezért választják őket. Vagyis azt gondolják, hogy a jelenlegi társadalmi rendszer oly mértékben marginalizálta őket, a mainstream politika által kínált előnyök olyan elenyészők ahhoz képest, amit jogosnak éreznének, hogy hajlandók az egész rendszert bedönteni, mert ennél csak jobb lehet. Amikor a newcastle-i választó azt mondja a King’s College professzorának, hogy nem érdekli a 2%-os GDP csökkenés, mert az a „ti rohadt GDP-tek és nem a miénk”, akkor ezzel nem azt akarja mondani, hogy nem hiszi el, hogy a GDP tényleg csökkenni fog, hanem hogy nem érdekli, mert ő szívesen elviseli, hogy neki rosszabb, ha az elitnek cserébe sokkal rosszabb lesz. Azaz érdemes elgondolkodni azon – legyen ez az establishment nézőpontjából bármennyire felfoghatatlan is –, hogy mi van akkor, ha a választó direkt választja a populista jelöltet. Azaz nem azért választja, mert tévedésben van azzal kapcsolatban, hogy a populista jelölt mit kínál, vagy azzal kapcsolatban, hogy a populista jelölt által kínált megoldások milyen hatással lesznek rá és a társadalomra, hanem mert neki a populista jelölt megoldása tűnik a legjobb választásnak. És ha ez így van, és a választó szándékosan választja a populista oldalt, akkor ezzel szemben az a leereszkedő megközelítés, hogy mi majd elmondjuk a választónak, hogy miért téved, aligha lesz sikeres. És azt állítom, hogy amennyiben ez a lehetőség írja le legjobban a valóságot, az a baloldali politikai tér egy olyan súlyos válságtünete, amelynek megoldása mindannyiunk közös érdeke.

A baloldali válasz meghasad

Amikor már a davosi találkozón és a Bilderberg-csoport ülésén is a prekariátus helyzetéért aggódnak, aligha igényel bizonyítást, hogy progresszív, integratív és emancipatorikus politikára lenne kereslet. A legpiacpártibb polgári közgazdások is amellett érvelnek, hogy a társadalmi mobilitás hiánya, az intézményesült előítéletek és az aszimmetrikus gazdasági viszonyok olyan változatos és a polgári nézőpontból is értelmezhető problémákat eredményeznek a fejlett társadalmakban, mint a gazdasági versenyképesség csökkenése, terrorizmus, munkaerőhiány, innováció visszaesése stb. Ez tehát elvben azt kellene, hogy jelentse, hogy számos, a jobb és a baloldal által egyaránt fontosnak tekintett ügynek kellene lenni. Ezzel szemben az az igazság, hogy az ezekre az ügyekre rezonáló politikát a baloldal nem tud felmutatni, és ezen a munkásmozgalom harcos időszakának aktivista retorikájához való visszatérés sem tud változtatni. Mint azt az angol Munkáspárt válsága is mutatja, jelenleg a baloldal két, véleményem szerint politikailag egyaránt vállalhatatlan pozícióra hasadt.

Az egyik oldalon állnak a New Labour és követőinek maradványai, akik úgy vélik, hogy a hagyományos értelemben vett munkásosztály eltűnése a munkáspárt átkalibrálását teszi szükségessé: az elesetteknek akkor lesz munkahelye, ha fejlődik a gazdaság, így tulajdonképpen a piacpártiság egyszerre munkáspártiság is. A kimondatlan előfeltevés szerint az elnyomás választóvonala áthelyeződött a társadalmon belülről a társadalmon kívülre: immár nem az angol gyáriparos zsákmányolja ki az angol munkást, hanem az angol gyáriparos és az angol munkás együttes erővel a távol-keleti bérmunkást. Ez pedig azt jelenti, hogy értelmetlen a kapitalisták ellen küzdeni, hiszen mindenki a nagy osztályharc azonos oldalán áll. Azon túl, hogy ez a megközelítés kétes morális értékkel bír, nem meglepő módon éppen praktikus és kompromisszumos jellege miatt nehezen tartható politikai pozíció: minden javaslat, amely a status quo fenntartása mellett javít a szavazók helyzetén olyan, amit a konzervatív oldal is át tud venni anélkül, hogy az rá veszélyt jelentene, innentől kezdve pedig nehéz megkülönböztetni a konzervatív oldalt az állítólagos baloldaltól.

A másik oldalon áll a Corbynista újbaloldal, akik a valódi progresszív megoldásokat kívánják elhozni a langyos és piacpárt New Labour helyett. Üzenetük szerint a folyamatos gazdasági fejlődés fenntarthatatlan és a természet, illetve emberek széles csoportjainak a kizsákmányolását feltételezi, amivel éppen ezért ezzel fel kell hagyni. Ugyan általánosságban, a távoli jövőben bevezetendő általános feltétel nélküli alapjövedelmen keresztül garantálni szeretnék az emberek életszínvonalának emelését, de ennek a pontos mikéntje még finoman szólva is kidolgozatlan. Amiket viszont addig is tudnak ajánlani, azok vagy olyan lépések, amelyek tulajdonképpen kevéssé különböztetik meg őket akár a piacpárti baloldal, akár egy társadalmilag érzékenyebb konzervatív oldal intézkedéseitől, vagy csupa valóban morálisan helyes és gazdaságilag hosszú távon szükséges, azonban rövid és középtávon költséges megoldás: fair trade, megújuló energia, tőzsdeadó stb. Üzenetük szerint, ha rájuk szavazunk, sokkal morálisabban és kicsit rosszabbul fogunk élni. És ezek után csodálkoznak, hogy megválaszthatatlannak tartják őket.

És ehhez kapcsolódik az a másik probléma, hogy az újbaloldal által képviselt értékek egy olyan magas belépési küszöbű nyelven értelmezhetők csak, amelyet azok, akiken leginkább segíteni akarnak, nem tudnak megugrani. Míg a New Labour üzenete világos: szavazz ránk, és a többől neked is több jut, addig az újbaloldal absztrakt moralitása és homályos ígéretei nehezen értelmezhetők. Arról nem is beszélve, hogy az egyetemet végzett középosztály számára a morális és fenntartható opciókért fizetendő plusz költség nem tűnik elviselhetetlennek, azonban azok számára, akik nem értik, hogy mi az a prekariátus, mert nem volt lehetőségünk a nyolc általánost sem elvégezni, és holnap kell enni adni a gyerekeiknek, nem biztos, hogy a fair trade és a zöld energia valóban mobilizáló erővel bíró hívószavak. Erre persze lehet azt mondani, hogy a globalizált világ globális problémáit csak globális keretben lehet megoldani, azonban a nemzeti parlamentekben még mindig csak nemzeti pártokat választ be a nemzet.

Intellektuális emancipáció

Az biztos, hogy a jelenlegi állapotba való belenyugvás nem opció: az, hogy a britek kiszavazták magukat az Európai Unióból intő jel, azonban minden jel arra mutat, hogy háttéralkuk során ártalmatlanítják a döntést. Ha Trumpot megválasztják elnöknek, még előfordulhat, hogy túlságosan el lesz foglalva a narcisztikus önajnározásával ahhoz, hogy bármi érdemi döntést hozzon. Ugyanakkor a tendencia világos, ott van az írás a falon: egyszer jön egy olyan jelölt, lesz egy olyan népszavazás, amelyik képes olyan eredményt hozni, ami a gazdasági elit érdekeit olyan mértékben képes sérteni, hogy megérje nyíltan szembefordulni a demokráciával. Ez pedig azt hiszem, hogy mindenkinek a lehető legrosszabb forgatókönyv lenne.

Ahhoz azonban, hogy elkerüljük ezt a lehetőséget, szükség van arra, hogy ne tételezzük fel leereszkedő módon, hogy a választó téved, amikor döntést hoz, hanem inkább olyan lehetőségeket kell felkínálni, amelyekkel élni szeretne. Ezzel hangsúlyozottan nem azt javaslom, hogy a jobboldali populizmussal egy baloldali populizmust állítsunk szembe, hanem hogy olyan megoldási javaslatot és intellektuális keretrendszert kell megalkotni, amely a kitaszítottak számára meggyőzően képes magyarázni a helyzetüket és valódi, a helyzetükön javító alternatívát kínál.

Amikor a XIX. században a munkásmozgalom felívelő szakaszában volt, a marxizmus egy ilyen keretrendszert kínált. Az egyszeri agitátor azt tudta mondani a munkásnak, hogy ha elolvassa az ő könyveit, akkor ebből megtudja egyrészt, hogy ki van zsákmányolva, másrészt hogy van egy út arra, hogyan lehetne a kizsákmányolást megszüntetni. Ez a válasz direkt módon magyarázta a munkás élethelyzetét és világos kitörési pontot kínált. Ebben a keretben a szakszervezeti könyvtár felállítása legalább akkora mozgalmi potenciállal bírt, mint egy sztrájk megszervezése, hiszen a progresszív oldal által kínált tudás direkt alkalmazható volt a kitaszítottak élethelyzetének javítására.

Ezzel szemben ma az egyszeri agitátor azt tudja csak mondani a munkásnak, hogy ha elolvassa az ő könyveit, akkor ebből megtudja, hogy ő is egy elnyomó poszt-koloniális társadalom haszonélvezője, akinek lehetőség szerint négyszer ennyit kellene fizetnie a ruháiért és nem lenne szabad elektronikus eszközöket vásárolnia, a megoldás pedig az, hogy egyszer majd valahonnan lesz pénz arra, hogy mindenki emberhez méltó jövedelmet kapjon a munkájától függetlenül, mert majd a globális tőkeadó vagy a robotok. Az előbbi egy tudományos program volt, az utóbbi egy utópikus hit. Viszonylag kevés esélyt látok arra, hogy egy szakszervezeti könyvtár felállítása ma komoly ellenállásba ütközne: míg a XIX. században egy gyáros joggal tartott attól, hogy a marxista tudással felvértezett munkás keményebben lép fel a bértárgyalásokon, esetleg szolidárisabb lesz az ugyanabban a gyárban, de más munkakörben dolgozó munkásokkal, addig ma nehéz olyan, a progresszív tudomány által termelt tudást felmutatni, amely képes lenne ilyen módon anyagi hatóerővé válni.

Vagyis azt állítom, hogy a populizmus előretöréséért nem a megvezetett, műveletlen választók a felelősek, sem a manipulatív politikusok, esetleg a felelőtlen konzervatívok, akik a populista szólamokat mainstreammé teszik, hanem az a baloldali intellektuális közeg, amely képtelen válaszokat kínálni a kapitalizmus válságára. Persze a konzervatív oldal sem képes válaszokat kínálni, de mivel ők a status quo megőrzésében érdekeltek, ez kevésbé feltűnő. Ha pedig nem találunk válaszokat, akkor a választók egyre szélsőségesebb jelöltekkel és szavazásokkal fogják büntetni az establishmentet, ami egyre nehezebbé fogja tenni a megfelelő válaszok megtalálását. Ha a társadalom széles rétegei számára kívánatos az, amely az elit számára – úgy a jobboldalon, mint a baloldalon – felfoghatatlan badarságnak tűnik, akkor súlyos probléma van a demokráciánkkal. Ezt a problémát pedig csak úgy tudjuk felfoldani, ha a progresszív oldal képes egy olyan intellektuális keretet mutatni, amely a kitaszítottak számára kézzelfogható problémákról tud morálisan elfogadható és ugyanakkor praktikusan megvalósítható válaszokat adni. Amennyiben ugyanis választani kell a morálisan elfogadható, de kivitelezhetetlen és a morálisan elfogadhatatlan, de hatékony megoldások között, nincsen baloldali politikai tér.

Tóth Olivér István