Persze továbbra is lesz meleg víz, tetanuszoltás és internet. De politikailag és általánosabb értelemben szellemileg 4-500 évet ugrunk hátra. Ha az EU széthullik, vele együtt valami olyasmi is darabjaira esik szét, ami a nyugat teljes újkori történetét meghatározta.

fotó: AP

A felvilágosodás óta él és működik az európai szellemtörténetben az nézet, hogy a társadalom feladat. Az emberek társadalomban való együttélése egy projekt, félkész vállalkozás, amelynek megvalósítása, befejezése politikai és erkölcsi kötelességünk. A modern politikai filozófiák jórészt abban különböznek egymástól, hogy miféle projektnek is tekintik a társadalmat.

Az ész társadalmának győzelemre juttatása a babona felett; a szabadságé a zsarnokság felett – ezek a felvilágosodás projektjei. De ugyanígy projekt volt a nacionalizmus is, és a szocializmus is. Az európai egység gondolata az egyik utolsó ilyen – meglehetősen szerény – vállalkozás egy magányos képviselője a világtörténelem színpadán. A modernség befejezetlen programjáé, ahogy Jürgen Habermas hívja.

Az efféle projekteket persze nem kell és nem is szabad isteníteni. A fasizmus maga is modernista társadalmi projekt volt, és az európai világbirodalmak is a civilizáció és haladás nagy vállalkozásának égisze alatt követték el a történelem legförtelmesebb embertelenségeit. A gondolat, miszerint a társadalom feladat, könnyen az erőszak, kegyetlenség és kirekesztés eszközéül szegődhet.

Nélküle azonban visszahullunk az elvtelenség sötét éjszakájába, és ez a lehetőség végtelenül riasztóbb. Ha a társadalom nem feladat, nem félkész alkotás, amely még tökéletesítésre vár, úgy ránk sem hárul semmiféle kötelesség, hogy a társadalom alapvető intézményeit és struktúráit az igazságosság, szabadság vagy bármi egyéb nevében megváltoztassuk. Akkor a társadalom pusztán van, nekünk pedig el kell fogadnunk olyannak, amilyen.

Ezzel vissza is jutunk a modernitás előtti időkbe: a társadalom, annak intézményei és hierarchiája a kozmosz megváltoztathatatlan rendjének részei, a társadalmi igazságtalanság sorscsapás, és mint ilyet, el kell viselni. „Tűrjed békével jobbágy sorsodat” – szólítja fel Bánk Bán Tiborcot, és valóban, ha a társadalom nem feladat, nem projekt, amelynek megvalósításáért tennünk kell, úgy aligha tehetünk mást, minthogy eltűrjük annak hiányosságait.

Az utolsó nagy társadalmi projekt megszűnésével visszajutunk abba az állapotba, mikor a kormányokat és vezetőket többé nem kötik elvek és célok. Hogy a jobbágyon a nemesnek, a nemesen a királynak van joga uralkodni, hogy az egyháznak tized jár – ugyan ki kérdőjelezheti ezt meg, ki kérhet számon bármit is? Ilyen a világ. Az alkalmi szabadgondolkodók és vérbe fojtott parasztlázadások keveset számítanak.

Mikor majd a tömegtüntetéseket nem csak verőemberekkel és könnygázzal, hanem éles lövedékkel oszlatják szét Európa nagyvárosaiban, ugyan ki szólhatna egy szót? A széthullott Európa kormányai és vezetői semmi mellett nem kötelezték el magukat, semmiféle jövőben nem hisznek. Amit tesznek – legyen az akár a legnagyobb embertelenség is – csak a dolgok rendje.

Ennek a mélyreható elvtelenségnek a jelei már mutatkoznak Európa-szerte. A szélsőjobboldalnak semmiféle képe nincs arról, milyennek kellene lennie Európának vagy akár a saját országaiknak. Kereszténynek – no igen, a középkori királyok is eddig jutottak. Csakhogy ennek a gondolatnak pozitív tartalma ma nincs.

Érdekes módon a mai európai szélsőjobb ebben az értelemben egyáltalán nem nacionalista. A nacionalizmus rendesen a haza – hazák – felemelkedését hirdeti és sürgeti. Hogy hova kell felemelkedni? A 19. században erre a kérdésre a felvilágosodás eszméi feleltek: művelt, tudós, szabad nemzet a cél. Ma? Ma csak azt mondják meg, hogy mit nem akarnak.

Európa legyen keresztény és fehér – miért? Semmi esetre sem azért, mert a kereszténység jó – elérendő cél, egy vállalkozás, egy feladat, egy projekt végpontja. Ha így lenne, az európai szélsőjobb keresztes hadjáratokat propagálna (no lám, még a középkor is progresszívebb). Nem, Európának kereszténynek, a közel-keletnek muszlimnak kell lennie, mert ez a dolgok rendje. Itt csak az számít, hogy minden és mindenki a helyén legyen és onnan ne mozduljon.

A fennálló rendnek ebben a tartalmatlan éltetésében az európai „liberálisok”, a „politikai közép” is lelkesen részt vesz. A menekültválság óta a többség már azzal sem törődik, hogy feltegye az imperialista álhumanizmus álarcát. Nyíltan vállalják machiavellista vagy szimplán rasszista nézeteiket – mint a legjobb magyar értelmiségiek közül is jó néhányan.

Az európai egység széthullásával a kontinens egymással vakon és céltalanul küzdő hatalmak birkózószőnyege lesz, melyben már olyan elv sem létezik, amelyre hivatkozva a nép meg tudná védeni önmagát az állami – vagy bármilyen – erőszaktól. Az égbekiáltó embertelenségek ellen olykor szót emel a pápa – vagy nem.

Persze mi köze van mindehhez az EU-nak? Elvégre nem zajlik máris mindez az éktelen aljasság függetlenül attól, van-e EU vagy nincs? De. Csakhogy pillanatnyilag a kontinensen az EU az egyetlen nemzetközi szinten is jelentős megtestesülése annak a gondolatnak, hogy a társadalmi ügyek alakításában elvek és célok, a humanitás, a szabadság, az egyenlőség, az igazságosság kell, hogy megjelenjenek.

Az EU nem az első ilyen intézmény és nem is a legjobb, de pillanatnyilag az egyetlen. Nincs internacionalizmus és nincs nemzetközi munkásmozgalom. Itt és most egyedül az EU képes szimbolikus egységbe fogni azokat a mozgalmakat, amelyek a felvilágosodás örökségének megtartására törekednek.

Ez nem azt jelenti, hogy kritikátlanul el kell fogadnunk az EU-t olyannak, amilyen. Európa nem szent – ezt a kultúrrasszisták gondolják így. Európának éppen azt az elvet kell megtestesítenie, miszerint a társadalom feladat, melyet még el kell végeznünk, amin még dolgoznunk kell. Az EU demokratikus deficitjébe, a peremországokkal és a menekültekkel szembeni igazságtalanságba és embertelenségbe nem kell és nem szabad belenyugodnunk.

Az EU-t jelenlegi formájában meghaladni kell, nem elpusztítani. Ha a változást az EU ellenében propagáljuk, azzal itt és most egy olyan helyzet előteremtésén fáradozunk, ami a modernitás előtti időkbe taszítja vissza a kontinenst.