Miután hónapokat töltöttek el belső viszálykodással a Brexit-kampányban, és csupán két héttel azután, hogy a kilépés mellett döntő népszavazás miatt lemondott vezetőjük, David Cameron, az utódaspiránsok pedig villámgyorsan elkezdték egymás hátába mártani a késeiket, a kormányzó brit Konzervatív Párt tagjai teljes mellszélességgel felsorakoztak egyetlen pártelnök- és miniszterelnök-jelölt mögött. A mai naptól az ötvenkilenc éves Theresa May az Egyesült Királyság új miniszterelnöke, a második nő, aki betölti ezt a pozíciót. De milyen következményekkel járhat May kormányzása a brit és az európai politika számára?

Június 23-án a brit szavazók többsége az ország Európai Unióból való távozása mellett tette le voksát, a maradás mellett kampányoló Cameron pedig bejelentette lemondását. Egy ideig úgy tűnt, a párt és az ország élére egy kilépéspárti politikus kerülhet majd, de miután azok szépen felszalámizták önmagukat, a kampányban taktikusan hallgató, de maradáspárti Theresa May lett az egyetlen ember, aki képesnek mutatkozott a párt egyesítésére és az ország vezetésére ezekben a válságos időkben. Vetélytársaival ellentétben az elmúlt fél évszázad leghosszabb ideig belügyminiszterként tevékenykedő politikusa világossá tette, hogy

nem pusztán egy Brexit-kormányfő akar lenni,

aki csupán a kilépés menedzselésére szorítkozik, hanem önálló politikai vízióval látna hozzá az ország hosszú távú irányításához.

A Tory-elit felső osztálybeli hátterével ellentétben May egy középosztálybeli családból származik, tanulmányait nem elit magániskolákban, hanem állami intézményekben folytatta, innen került az Oxfordi Egyetemre, majd a pénzügyi szektorba tett rövid kitérő után innen érkezett meg a politikába. 1997-től ül a parlamentben, 2010 óta pedig a kabinet egyik legfontosabb tárcáját, a belügyi tárcát vezeti. Ezt sokan politikustemető pozíciónak tartják, és már a puszta tény, hogy sikerült hat évig nyeregben maradnia, komoly politikai tehetségről árulkodik.

Hétfőn, még jelöltként, de már a biztos győzelmet érezve beszédet mondott, és nagy vonalakban felrajzolta terveit. A Brexitről szólva biztosította kilépéspárti kollégáit, hogy nem szándékszik elsumákolni a dolgot, és hátsó ajtón visszacsempészni az országot az Unióba. „A Brexit Brexitet jelent” – mondta –, „és mi sikert fogunk belőle kovácsolni.”

Beszéde további, fajsúlyos részeit hallgatva viszont az embernek olyan érzése támadt, mintha valami baloldali politikus szabadult volna a Konzervatív Párt élére. Ha ma valaki szegénynek születik Nagy-Britanniában, átlagosan kilenc évvel hamarabb meghal, ha valaki feketének születik, az igazságszolgáltatás keményebben bánik vele, ha munkásosztályba születik, sokkal kisebb eséllyel mehet egyetemre, ha állami oktatásban tanul, kevesebb eséllyel épít sikeres karriert, ha nőnek születik, kevesebbet keres, és ha valaki mentális egészségügyi problémákkal küzd, nagy eséllyel nem kap segítséget – mondta. „Éppen ezek miatt, a Konzervatív Párt a vezetésem alatt teljesen, feltétlenül és egyértelműen a dolgozó emberek szolgálatába állítja magát” – hangzott a konklúzió.

Mielőtt azonban teljesen elalélnánk May politikai víziójától, érdemes pár pillantást vetnünk

eddigi politikai tevékenységére.

Abból ugyanis nem föltétlenül ugyanez a kép rajzolódik ki. Bár a fent idézett helyzetleírása a társadalmi egyenlőtlenségekről helytállónak tűnik, azt elfelejti megemlíteni, hogy azok a kormányok, amelyeknek 2010 óta rangidős tagja, igen sokat tettek azért, hogy ráerősítsenek a társadalomban létező igazságtalanságokra. A gazdagoknak adott adókedvezmények, a dolgozó családoktól elvett direkt transzferek (tax credit), az oktatási rendszer privatizációjának támogatása, a fogyatékos embereket segítő intézményrendszer gyengítése, az állami egészségügyi rendszer szétverése mind-mind olyan intézkedés, amely hozzájárult az említett egyenlőtlenségek kialakulásához. Ahogyan arra Yvette Cooper munkáspárti politikus, aki évekig árnyék-belügyminiszterként követte May munkásságát, rámutatott: „Theresa May segített megosztani Nagy-Britanniát. Nem ő fogja meggyógyítani.”

May hozzájárulása mindehhez a bevándorlás témájában volt a legnagyobb. Belügyminisztersége idején rengeteget tett azért, hogy az igazságtalan politikák belföldi áldozatai a külföldiek ellen fordítsák dühüket, és végső soron ezzel a Brexit-tábor sikeréhez is nagyban hozzájárult. May tárcája találta ki a „Menj haza!” feliratú óriáshirdetéseket, amelyeket autók húztak körbe, és amelyek rendeltetése az lett volna, hogy távozásra bírják az országban tartózkodó illegális bevándorlókat. May nevéhez fűződik a Nexus elnevezésű kezdeményezés, amelynek célja, hogy „veszélyes”, EU-ból érkező bevándorlókat vadásszon le, majd deportáljon, amelynek keretében ezrével vegzáltak kelet-európai, köztük magyar bevándorlókat teljesen átláthatatlan alapon, sokszor megalapozatlan vádakra támaszkodva. Az ő javaslatára tiltották meg az évente 18.600 fontnál kevesebbet kereső brit állampolgároknak, hogy az országba hozzák nem-brit házastársukat vagy gyereküket, ezzel rengeteg családot szakítva szét.

A hírhedt „Menj haza!” mozgó hirdetések

Nyilatkozataiban rendszeresen kikelt a bevándorlás ellen, kritizálta a közel-keleti menekültek befogadásának ötletét, a Brexit-kampány idején pedig az Emberi Jogok Európai Egyezményéből való kilépés ötletével áll elő, (melyet azóta elvetett). Nagy támogatója annak a törvénytervezetnek, amely az állam megfigyelési potenciálját növelné saját polgáraival szemben.

Theresa May tehát egy tipikus európai jobboldali politikus 2016-ban.

A tény, hogy hétfői beszédében ilyen sokat beszélt társadalmi igazságosságot érintő kérdésekről, illetve gazdasági egyenlőtlenségekről, alátámasztja a feltételezést, hogy

egy különösen tehetséges politikus,

aki képes ráérezni azokra a problémákra, amelyek a választók egy jelentős részét foglalkoztatják. May egyébként már 2012-ben arra figyelmeztetett, hogy a Torykat „undok pártnak” (nasty party) tartják a szavazók, és ezt meg kell változtatni.

Az újdonsült miniszterelnök a brit konzervativizmus paternalista ágának képviselője, amely a gazdagok alsóbb osztályok iránti felelősségét hangsúlyozza, és képes elfogadni bizonyos mértékű újraelosztást. Ez az ún. one-nation Conservatism (egy-nemzet konzervativizmus), amely például a második világháború utáni Torykat is jellemezte egészen addig, míg Margaret Thatcher a piaci fundamentalizmus irányába nem rántotta az egész brit politikát. Retorika szintjén már David Cameron is kacérkodott ezzel a dologgal, de hatalomra kerülve telibe’ tolta a thatcheri vonalat. Nincs különösebb okunk azt feltételezni, hogy Theresa May ne ezt a vonalat vinné tovább, elvégre hathatósan asszisztált hozzá eddig is.

Ám ha mégsem, akkor igazán veszélyes lehet az amúgy is romokban heverő, épp véres belső viszályokkal elfoglalt brit baloldal számára. A szociálisan érzékenyebb Toryktől sem várhatjuk ugyanis, hogy egész társadalmi csoportok helyzetének javítását hoznák el, ám helyette az egyéni felemelkedés ideológiáját (és részben valós lehetőségét) ajánlják fel a szegényebb rétegeknek, ami hosszú időre kifoghatja a szelet a baloldal vitorláiból.

Az egyéni felemelkedés ideológiája, ha valódi szociálpolitikával párosul, akkor tényleg növeli az egyének felfelé mozgásának lehetőségét, vagyis a mobilitást (és ez üdvözlendő), ám nem szünteti meg a helyzetet, amelyben egész társadalmi csoportoknak szűkölködve, szegénységben, bizonytalanságban kell élniük. Az agyonhajszolt és alulfizetett bolti eladónak vagy bébiszitternek a tartósan munkanélküli volt ipari munkásnak továbbra is nehéz lesz, még akkor is, ha az állam lehetőséget biztosít gyerekei felemelkedéséhez. És mindig lesznek olyan foglalkozások, olyan kategóriák, amelyekben nagyon alacsonyak a fizetések, és mindig lesznek emberek, akik elvégzik ezt a munkát. Egy baloldali politika magának a csoportnak a helyzetén akar javítani, egy szociálisan érzékeny jobboldali politika pedig lehetőséget ad, hogy ne minden egyénnek legyen kötelező ebben a csoportban maradnia. Viszont azokat, akiknek mégsem sikerül kiemelkedniük, könyörtelenül lenézi és megbélyegzi, mint aki „lusta”, „képtelen”, és végső soron „érdemtelen”.

A dolog tehát végső soron társadalmi irigységet, szolidaritáshiányt és szegényellenességet okoz, ám az egyéni felemelkedés ígéretével párosulva elképesztően le tudja foglalni a közbeszéd figyelmét és az emberek fantáziáját. Hiteltelenítve a baloldal megoldási javaslatait.

Theresa Mayt gyakran hasonlítják elődjéhez, Margaret Thatcherhöz,

már csak azért is, mert mindketten nőként értek fel a politika csúcsára. Ám a két politikus összehasonlítása talán nem a nemük miatt állja meg a helyét, hanem épp a fent említett politikai tehetség miatt. Igaz, a Vaslady is középosztálybeli családból emelkedett az ország élére, és nőként tudott sikeres lenni egy fiúklubként működő párton belül. Thatcher azonban okkal nem vált feminista ikonná, hiszen nem sokat tett a nők helyzetének javításáért. May eddigi politikai tevékenysége valamicskével jobb ebből a szempontból, hiszen például komoly lépéseket tett azért, hogy a brit rendőrség hatékonyabban lépjen fel a nők elleni abúzussal, a családon belüli erőszakkal szemben. A nők saját testük feletti önrendelkezésének kérdésében, így abortuszügyben is viszonylag liberális álláspontot képvisel. Ám ha nem brit nőkről van szó, akkor attól sem riad vissza, hogy egy tartózkodási engedéllyel nem rendelkező, várandós bevándorlót kérelme ellenére fogva tartasson. Hasonló a helyzet akkor is, amikor a dolgozó nők helyzetének javítására kerül a sor.

Nagy-Britannia újdonsült miniszterelnöke tehát kétségtelenül egy politikai nagyágyú, aki sok tekintetben ígéretesebb vezetőnek tűnik, mint közvetlen elődje (akiről mind a szociálpolitikája, mind pedig a Brexit-ügy alapján azt kell mondanunk, az ország történetének egyik legrosszabb miniszterelnöke volt). Ez azonban nem túl jó hír a brit és európai baloldal számára. Egy szociális igazságosság kérdéseire fogékony retorikával nyomuló jobboldal ugyanis képes úgy megőrizni a különböző egyenlőtlenségeket, hogy közben a választóknak eszükbe sem jutna baloldali megoldásokhoz folyamodni. Egy kis bevándorlásellenességgel megfűszerezve pedig a koktél kimondottan kártékony tud lenni. És ennyiben Theresa May valóban az új Margaret Thatcher lehet, ha a Vasladyt mint a dolgozó többség szempontjából elhibázott, ám mégis lehengerlő, a világot hosszú távon befolyásolni képes politikai vízió képviselőjét tartjuk számon.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!