Néhány éve kisebb botrány volt a még kisebb szerbiai, magát liberálisnak valló közösségen belül, mert egy szépségverseny résztvevője (vagy reality show-é, már nem emlékszem) nem tudta, mi Srebrenica. A skandallum a lányt kigúnyoló Facebook bejegyzésekben ki is merült, nem alakult ki vita arról, hogy miért nem tud az 1995-ben, a vérengzés évében még gyerekkorát töltők, vagy még meg sem születettek korosztálya arról a mészárlásról, ami a II. világháború óta Európában a legnagyobb számú áldozatot követelte.

fotó: Janna Brancolini

A szépségverseny vagy reality show résztvevője vélhetőleg nem olvas a volt Jugoszlávia területén történt konfliktusokat elemző, háborúellenes és antinacionalista cikkeket – én igen. A szépségverseny vagy reality show résztvevője valószínűleg nem balkán tanulmányokból doktorál – én igen. A szépségverseny vagy reality show résztvevőjének alighanem nincsenek sokrétű baráti- és munkakapcsolatai szerbiai, bosznia-hercegovinai, horvátországi és más volt jugoszláv tagköztársaságbeli béke- és nemzetek közötti megbékélés-párti aktivistákkal – nekem vannak. Mégis, amikor azt hallom, Srebrenica, nekem is csak a következők jutnak eszembe:

Fehér fejfák. Soha nem jártam a srebrenica-potočari-i emlékhelyen, nem láttam élőben a völgyet betöltő sokszáz fehér síremléket, sem a srebrenicai áldozatok fehér kőbe vésett, folyóként hömpölygő névsorát. Van, akinek egy-egy hasonló emlékmű meglátogatása katarzis-élményt nyújt, úgy érzi, jelenlétével lerója tiszteletét az áldozatok előtt, ha egy picit is, de hozzájárul a béke megvalósulásához, ahhoz, hogy „soha többé ne történjen meg”. A TV-ben és fotókon láttam, hogy sokan sírnak az ilyen emlékhelyeken, van olyan is, aki rosszul lesz, elveszíti az eszméletét. Az emlékmű meglátogatásával, kimondva vagy kimondatlanul, az oda vezető gyaloglással a tűző napon, a közösség számára jelentős aspektusokon túl, mint amilyenek a kollektív traumák földolgozása és a társadalmi emlékezet megőrzése, továbbvitele, mintha egyénileg is egy kicsit át szeretnénk élni az áldozatok által megélt borzalmakat. Én nem szeretném. Nem hiszem, hogy valaha is át tudom élni mikro-töredékét is annak, milyen érzés, amikor valakit kiéheztetnek, elfognak, tőrbe csalnak, levadásznak, megerőszakolnak, öngyilkosságba kergetnek, kivégeznek, meggyilkolnak. És nem érzem, hogy kellene. Ahogyan azt sem érzem, hogy a szépségkirálynőknek vagy reality show részvevőinek csípőből kell vágniuk a boszniai vérengzések eseményeit, helyszíneit és dátumait. Fontos volna viszont elgondolkodnunk azon,miért van az, hogy sokan még Szerbiában sem tudnak Srebrenicáról, nemhogy Magyarországon.

Srebrenicai anyák. Majke Srebrenice. Azoknak a nőknek a szervezete, akik elveszítették gyermekeiket, házastársaikat, családtagjaikat, szeretteiket a srebrenicai mészárlásban. Kávét főznek, kézimunkáznak, bírósági ítéletekről adnak ki közleményeket és politikai jelentőséggel bíró tárgyalásokon szerepelnek. Egyesek szerint pénzügyi machinációkban vesznek részt, mások szerint az anyaság szentségének a megtestesítői és a béke letéteményesei. Ha nem lennének muzulmánok, a Bibliából találnék rájuk hasonlatot, így csak a fehér fejkendőik miatt emlékeztetnek Teréz anyát ábrázoló képekre.

Nők feketében. Žene u crnom. A Srebrenicai anyákkal ellentétben tetőtől talpig feketében. Főként belgrádi bázissal rendelkező feminista antimilitarista szervezet. A szerbiai hatalom számára irritáló tényező, akárcsak a Srebrenicai anyák a boszniai politikum számára, mert nem felejtenek. Minden évben jelen vannak a srebrenicai megemlékezésen.

Boszniai Szerb Köztársaság. Bosznia és Hercegovina által magában foglalt egység, a daytoni békeszerződés, ill. egyesek szerint népirtás alapján létrejött államszerkezet. A (ma már éppenhogy) muzulmán többségű Srebrenica területileg a Boszniai Szerb Köztársaságban helyezkedik el, akárcsak a szomszédos (ma már) szerb többségű Bratunac, ahol a szerb áldozatokról emlékeznek meg. A számok háborúja minden év júliusában terítékre kerül, kinek volt több halottja, kinek fáj jobban.

Holland békefönntartók. Ha egy holland elmegy Boszniába, szinte biztos, hogy meglátogatja Srebrenicát. Holland ismerősöm szerint nemzettársai számára Srebrenica az, ami a németeknek Auschwitz. 1995-ben az ENSZ keretében holland békefenntartó katonák voltak kijelölve a várost körülvevő „biztonságos terület” védelmére, azonban a mészárlást nem akadályozták meg. A holland katonákat elszállásoló, Srebrenica mellett fekvő potočari-i katonai bázis falai, akárcsak egy börtön falai, soviniszta, szexista és iszlamofób graffitiket őriznek.

Ratko Mladić. A Boszniai Szerb Köztársaság hadseregének a srebrenicai népirtással vádolt parancsnoka. Egy a szülővárosom melletti faluban fogták el, a békés egymás mellett élésről és multikulturalizmusról híres Vajdaságban. Akárcsak a szintén háborús bűnök elkövetésével vádolt Goran Hadžićot, aki elfogatása előtt hosszú ideig egy Fruška gorai kolostorban bujkált.

Nož, žica, Srebrenica. Kés, drót, Srebrenica. Ezt skandálják szerb extrém jobboldaliak nacionalista fölvonulásokon, tüntetéseken, focimeccseken. A gyoda fölhúzása óta létezik egy újabb változata is: Nož, žica, Subotica (Kés, drót, Szabadka).

2008-ban a(z Elektro)Beton című szerb nyelvű kulturális folyóiratban megjelent egy cikkem arról, hogy a vajdasági magyar közösség hogyan emlékezik az 1999-es NATO bombázásra. Az újvidéki Symposion folyóirat szerkesztőinek egymás közötti levelezéséből is fordítottam szerbre néhány, már-már költeményszerű emailt. A folyóirat nyomtatott és online kiadványában is a višegradi etnikai tisztogatás bosnyák áldozatainak névsorát kezében tartó fehér fejkendős nő fényképe szerepelt illusztrációként. Megdöbbentett az implicit párhuzam, szégyelltem magam. Hogy jön a mi kis bombázásos traumánk ezeknek az embereknek a szenvedéséhez? Hiszen a névtelenül leközölt emailek nem is halálról, megkínzatásukról szólnak, hanem arról, hogy nincs internet és áram és valami távoli embereket elvittek Koszovóra katonának… de a végén nem hal meg senki, legalábbis senki, akit ismertünk. Úgy éreztem, nekünk nincs jogunk a saját traumánkra, hiszen a másoké nagyobb, véresebb, több áldozatot követelő. Aztán rájöttem, hogy nemcsak nem érezhetjük át, de nem is érthetjük meg mások által átélt borzalmakat, amíg a saját személyes és kollektív traumáinkat méregetjük. És talán éppen ezért tudunk olyan keveset egymásról, egymás történelméről, nyelvéről, vallásáról, traumáiról: mert a sajátjainkkal vagyunk elfoglalva, azokat nagyítjuk vagy éppen kicsinyítjük.

*

From: [email protected]
To: [email protected]
Mon Apr 12 18:26:15 1999
Van időm, válaszolhatok végre a leveledre.

Közben megváltozott minden: nem is mondom.
Hogy mi lesz, azt lehetett sejteni előre; hogy eddig fog tartani, azt senki sem gondolta.
Én meg itt maradtam: lebeg a fejem fölött a tető, remegnek az ablakok.
Nem nézek híreket: fele sem igaz, illetve felét sem mondják be.
Hogy mi van itt, azt persze nem lehet elmondani, nemcsak azért, mert most már törvényileg lehet ellenőrizni a leveleket, hanem azért sem, mert nem elmondható.
Ha az embernek az életét kell mentenie, mindent megtanul.
De nem akarok panaszkodni.
Bulizok rengeteget, bár lassan már cigaretta sincs: az egyik pancsevói (Pancsevót szinte naponta bombázzák) barátom úgy állt le a heroinról, hogy nem lehetett többé kapni a városban.
De inkább erről sem beszélek.Megtanultam nem fázni éjszaka meztelen a kertben, megtanultam ruha nélkül aludni én is, megtanultam szeretni a spenótot, borsót, babfőzeléket, s lassan a macskákat is megsütjük. Persze csak viccölök.
Már több barátomat elvitték katonának, hallgatok hát, nézek magam elé egyedül a kocsmában.
Számolgatom a háborús veszteségeimet.
Láthatatlanul létezem a városban.
Ez van.
Madárcsicsergés a parkban, csönd mindenütt.
Egyre kevesebbet beszélő emberek.
Én sem bízom többé a szavakban.
Sajnos nem tudok zenélni.

Rácz Krisztina