„Képzeljük el, hogy június 24-én arra ébredünk, hogy Nagy Britannia a kilépés mellett döntött.” Mikor néhány hónapja ezt olvastuk egy-egy Brexitről szóló cikkben, nehéz volt komolyan venni a felvetést. Most itt vagyunk a Brexit szavazás után, és mindenki bőszen latolgatja az okokat, mérlegeli a következményeket, próbál rájönni, hogy hogy nyúlhattak így mellé a politikusok, közvélemény kutatók, bukmékerek. Valóban, egyáltalán nem könnyű felmérni a brit népszavazás politikai jelentőségét és azt, hogy mindez pontosan milyen teendőket ró ránk a közeljövőben.
kép: AP Microstock
Nézzük először is, hogy mi lesz: Nagy-Britannia még évekig EU tag marad, a végleges kilépésre leghamarabb 2018-ban kerül sor, de könnyen lehet, hogy később. Bár a nemzetközi pénzpiac már most érzi a szavazás hatásait, a durvább gazdasági visszaesés alighanem csak a tárgyalások lezárulása után következik, jóllehet, a növekvő bizonytalanság addig is jelentősen visszavetheti Európa gazdaságát.
Attól függően, hogy milyen megállapodásra jut az EU és az Egyesült Királyság, az Unió költségvetése jelentősen csökkenhet. Mivel ez egyébként is a strukturális és beruházási alapok jelenlegi programjának 2020-as lezárulása környékén történik, a hozzánk hasonló szegény tagállamoknak különösen durván odacsaphat a brit kilépés.
Ami a politikai következményeket illeti: a Brexit végleg bebetonozza Németország dominanciáját az EU-n belül, ami – figyelembe véve Németország egyre barátibb magatartását Oroszország és Törökország felé – rossz hír azoknak, akik az orosz és török agresszió közvetlen fenyegetésében élnek – észtek, litvánok, lettek, ukránok, közel-keleti menekültek, kurdok és még sokan –, hiszen így aligha számíthatnak az EU-ra, mint szövetségesre vagy inspirációra.
És persze ott van a szélsőjobb. Franciaországban, Hollandiában és Németországban már megindult az előretörés. Az euroszkeptikus ultranacionalisták égi jelként tekintenek a Brexit szavazásra, és – függetlenül attól, mennyire gondolják komolyan, hogy Európa szétesése bárkinek is jó lesz – mindent meg fognak tenni, hogy saját kampányaikban – a francia elnökválasztás és a német választások is jövőre esedékesek – járható, sőt ígéretes útnak mutassák fel az unió szétbontását.
A dél-európai baloldaliak még ideig-óráig kitartanak az európai egység mellett, ha el nem tanulják a brit baloldal unióellenes felének retorikáját és nem kezdik azt képzelni, hogy az EU nélkül még a tőkével is könnyebb megküzdeni. Ezzel kapcsolatban erős kételyeim vannak, de hála Istennek nem csak nekem. Ahogy TGM írja, „Az Európa-ellenesség nem antikapitalizmus, hanem a kizsákmányolás fokozásának a követelése”. Valóban.
Ez a követelés az Egyesült Királyságban győzött, és a kizsákmányolás jövendőbeli szállásmestere, az európai szélsőjobb ünnepel. Hogy a tőke jelenlegi ügynökei sopánkodnak, ne tévesszen meg senkit. A Brexit vereséget jelent a régi, technokrata Európa számára, de az igazságos, demokratikus és emberi Európa számára sem tartogat semmi jót.
Egyesek ezzel nem értenek egyet és a brit kilépésben kínálkozó alkalmat látnak, egy pozitív reform kezdetének lehetőségét. A DiEM 25 figyelemreméltóan optimista közleményében arra buzdít, hogy ragadjuk meg a Brexit szavazás lehetőségét, hogy minden eddiginél erőteljesebben konfrontálódjunk az EU intézményrendszerével. Hogyan? Ha jól értem, úgy, hogy a további „exitek” lehetőségével kezdjük riogatni az európai népet és az EU vezetését mondván, hogy „ha nem demokratizáljuk az Uniót, ez lesz”.
Ez mármost éppenséggel igaz. A Brexit voltaképpeni oka, ahogy azt Jámbor András helyesen megállapította, az EU demokratikus deficitje és igazságtalan intézményei. A probléma csak az, hogy az európai nép számára a kilépés immár egyáltalán nem tűnik föl riasztó lehetőségként. Épp ellenkezőleg: a kilépés immár olyan közeli, valóságos opcióvá vált, amiről – szemben a demokratikus reformokkal – tudván-tudjuk, hogy megvalósítható. Épp ezért sokak számára ez a lehetőség, a kilépés lehetősége sokkal életszerűbb, elérhetőbb, vonzóbb lesz, mint a demokratikus reformé.
Ebben a tekintetben nem lehet eltúlozni a Brexit szavazás szimbolikus jelentőségét. A francia filozófus Alain Badiou eseménynek nevezi az olyan történéseket, amelyek radikálisan átrendezik mindennapi társadalmi gyakorlatot, olyannyira, hogy az események nyomán az, ami korábban lehetetlennek, puszta képzelgésnek tűnt, kézzel fogható, elérhető lehetőséggé válik. A Brexit szavazás ebben az értelemben teljes értékű badiou-i esemény volt.
Az, hogy a kilépés június 24. előtt még puszta rémmese, fenyegető fantázia volt, óriási fegyvertényt jelentett az euro-optimista baloldal számára. Amíg a kilépés bizonyos értelemben lehetetlen, komolyan vehetetlen, addig az egyetlen járható út a demokratikus reform. Most azonban fordult a kocka – immár a demokratikus reform tűnik minden eddiginél távolabbi, megvalósíthatatlan képzelgésnek, a kilépés pedig a mindennapok valóságává vált.
Az európai baloldal feladata most az, hogy visszahelyezze jogaiba a demokratikus Európa gondolatát, mint teljes értékű lehetőséget, jövőképet. Ehhez már nem elég, ha „radikálisan konfrontálódik” akár a brüsszeli bürokráciával, akár az európai szélsőjobbal. A Brexit szavazásig e három oldal mind ábrándok és álomképek nevében harcolt. Ezek közül az egyik rémisztő hirtelenséggel vált valósággá. A szélsőjobboldal küzdelme egy szuverén, etnikailag tiszta, győzelmes nemzetállamért már nem csak egy ideáért való küzdelem. A baloldal feladata, hogy ugyanígy valósággá tegye saját küzdelme tárgyát.
A demokrácia győzelmeire van szükség szerte Európában, ehhez pedig olyan nemzetközi hálózatokra, mint a DiEM, és a demokratikus mozgalmak sikereire Spanyolországtól Franciaországon át Lengyelországig. Meg kell mutatnunk, hogy nem csak a félelem, a sovinizmus és a gyűlölet válhat gondolatból tetté, tettből valósággá, hanem a demokrácia és a szolidaritás is. Akadályul áll előttünk a növekvő külső és belső agresszió veszélye, és – lássuk be – az egyre fájdalmasabb reményvesztettség. De hát ezek a demokráciáért és az igazságért való küzdelem szokásos feltételei évszázadok óta.
A Brexit után sötét napok és sötét évek következnek és a győzelem reménye távolinak tűnik. De emlékezzünk rá, hogy bár a szavazás az Egyesült Királyságban kétségtelenül történelmi jelentőségű, nem egy ilyen történelmi katasztrófa zárult végül az igazságosság és a szolidaritás tökéletlen, de mégis jelentős győzelmével. Ahogy mindig: a munka most is nagy, az idő szorít, ideje tehát cselekedni.
