„For the first time in history, the citizens of a country were dying
under bullets with the European flag in their hands.”
Appeal of Polish intellectuals to
the citizens and governments of Europe
Európát leleplezték. Kiderült, hogy az mégsem a tiszta kertek, felsöpört utcák hazája, ahol senki nem keres átlag alatt. Kiderült, hogy Európa éhezteti a fejlődő világot, vízbe fojtja a menekülteket, meghurcolja Görögországot, meghurcol minket, miközben pedig zavartalanul hirdeti saját kulturális és erkölcsi felsőbbrendűségét. Akik továbbra is hisznek Európában, végre kénytelenek hivatalosan is beállni az ábrándos széplelkek vagy a nyílt kultúrrasszisták táborába. Mi, baloldaliak pedig végre nyugodt és nyílt szívvel hagyhatjuk hátra Európát, a neoliberalizmus e rettentő szörnyetegét, hogy saját bűnei terhe alatt roskadjon össze.
A baloldali Európa-kritika újabban a Brexit-vita nyomán vált rendkívül aktuálissá, de nekünk is – akik nem készülünk sorsdöntő népszavazásra – nagyon fontos elszámolnunk vele. Maga a kritika persze nem új keletű, az Európa elleni baloldali vádirat Agamben, Negri, Harvey tíz-tizenöt éves könyveinek jegyzeteiből dolgozik (de nyugodtan támaszkodhatnánk Luxemburgra és Leninre is – nincs új a nap alatt): az Unió egy ideológiai eszköz a technokrata, bürokrata, demokratikus legitimitás nélküli tőkés elit kezében, amellyel fenntartja hatalmát a periféria – úgy Kelet-Európa, mint a fejlődő világ – szisztematikus kizsákmányolása által.
Ez természetesen igaz: a legnaivabbakon kívül senki nem számított rá, hogy az európai egység pillanatában majd testvéri ölelésben egyesülnek a kontinens népei. Az EU nagyszabású vállalkozása sem szólt másról, mint amiről az euroatlanti politika a Szovjetunió összeomlása után nagyjából szól: a washingtoni konszenzust a természeti törvény erejére emelni, az orosz érdekszférát minimálisra csökkenteni, a vasfüggönyt felszámolni, a térséget stabilizálni, mielőtt az európai államok ismét egymásnak esnek. Mi meg belementünk.
Az egyszeri baloldali eurooptimista számára – úgy tűnik – csak elkeseredett húzások maradnak. Ideig-óráig még lehet fontolgatni, hogy praktikus szempontból mégsem olyan jó ötlet ez az európai dezintegráció. Elvégre abból legközvetlenebb módon nem a baloldal, hanem Putyin és a globális szélsőjobb profitál. Ezzel ugyanis szétesik az orosz túlhatalom legfontosabb ellenpontja a térségben; csakúgy, mint a legjelentősebb platform, amely legalább jelképes befolyással bír világgazdasági tényezőnek számító országokra, és amely képes – még ha nem is mindig kész – gazdasági és katonai nyomást helyezni a nemzetközi politika szereplőire. Mindezeket a feladatokat pedig igazságtalan és értelmetlen lenne a szervezeti és ideológiai kiépülés fázisában lévő európai tömegmozgalmak nyakába varrni – a Podemos, a francia munkások és a Razem azért (még) nem az internacionálé.
Régen rossz, ha valami mellett már csak gyakorlati érveink vannak, pláne ha az a valami egyébként beláthatóan egy erkölcsi csődtömeg. Arról nem beszélve, hogy ezek a gyakorlati érvek közepesen meggyőzőek, hiszen az EU mindeddig nem bizonyult kimagaslóan hatékony eszköznek a progresszív politika előmozdításában. Szankciók ide vagy oda, a Krím még mindig orosz kézen van, a török és azeri börtönök is tömve vannak politikai foglyokkal, mindegy, mit tesz Európa, a menekültek pedig felvilágosult nemzetszövetségünk aktív közreműködésével továbbra is embertelen körülmények között élnek – ha nem fulladnak bele a Földközi-tengerbe.
A konklúzió elemi erővel sújt le: a baloldalnak el kell felejtenie Európát; le kell mondania az EU-ba vetett vak hitről – ha esetleg néhányan még hordoznának ilyet a keblükben –, de az olyan szánalmas szociáldemokrata reformkísérletekről is, mint a volt görög pénzügyminiszter és egységes Európa-párti baloldali reformerek által gründolt DiEM. Hogy pontosan mi legyen helyette, arról megoszlanak a vélemények. Egyesek – iskolázott kritikai elmélészhez méltón – a teljes kétségbeesést/cinikus vállrándítást ajánlják. Mások szerint az energiáinkat egy valódi, osztály-alapú nemzetközi mozgalomra kell összepontosítanunk, amely egyesítené a kontinens egyre hangosabb elégedetlenjeit és persze potenciálisan a világproletariátust (vagy mit). Ad absurdum az is elhangzik olykor, hogy a baloldali küzdelmet a nemzetállam szintjén kell folytatni.
Ezeket a megfontolásokat könnyű átlátni. És baloldaliként könnyű megérteni és átérezni az Unióval és általában Európa eszméjével szembeni minden kétséget, ellenvetést és kritikát. És mégis úgy érzem, magyarként és kelet-európaiként (vagy hívjuk, ahogy akarjuk), nem fejezhetjük be itt a gondolatmenetet. Valami hiányzik.
A nyugat-európai szellemi közösség számára az európai egység gondolata a második világháború utáni mániákus és gyakran erőszakos centrizmus betetőzése volt: egy technokrata kormány egész Európa élén, teljes neoliberális konszenzusban. Mi azonban a kontinens ezen szegletén – ha tetszik, ha nem – egy olyan történelem örökösei vagyunk, amelyben Európa gondolata egy egészen más, egy végtelenül radikálisabb gondolat volt: a szabadság gondolata egy szabadság nélküli világban. A gondolat, hogy az emberi méltóság nem ködkép, hogy a diktatúra és a nyomor és a megalázottság nem természeti állapot – mindez Európa gondolata is volt.
Huszonöt évvel ezelőtt a frissen felszabadult keleti blokk három országa közös nyilatkozatot adott ki, amelyben hitet tettek az egyenlőség, a pluralizmus, az állam semlegessége és egyúttal az európai egység gondolata mellett is. Nyugatról nézve ez a nemzetközi közösségbe való újbóli belépés minimuma volt, amelyre egyaránt kötelezte őket az ésszerű számítás és a történeti szükségszerűség. Számunkra azonban ez a nyilatkozat egy olyan küzdelem vég- és csúcspontját jelentette, amelyben a méltóságunk, a szabadságunk, az egész emberi létünk volt a tét – amelyben sokakat összetörtek, megnyomorítottak, megöltek.
Ez a történet – bármilyen kéretlen is – a mi történetünk. Megtagadhatjuk vagy felvállalhatjuk, de nem tekinthetjük semmisnek. A mai napig ez a történet keretezi politikai identitásunkat magyarként és kelet-európaiként, de ez a kerete azoknak a nemzetközi folyamatoknak is, amelyeken belül ma a baloldali politikát – és a politikát általában – a kontinensnek ezen a végén el kell gondolnunk. Gondoljunk csak Ukrajnára, a Majdanra, és arra, hogy milyen szerepet játszott ott Európa – nem mint intézményrendszer, hanem mint gondolat.
Dönthetünk úgy, hogy lemondunk erről a keretről, Európáról, mint politikai színtérről, ahogy sokan lemondanak a parlamenti demokráciáról, mint olyan csatatérről, ahol az emancipációs küzdelem harcait meg kell vívni. Mint minden ilyen döntésnél, a kérdés az: megtehetjük-e, hogy épp most hagyjuk hátra ezt a színteret, épp most mondunk le róla?
Minden ilyen lemondás veszteséggel jár ugyanis. A parlamenti demokrácia hátrahagyásával például elveszítjük a lehetőséget, hogy olyan problémákra adjunk választ, és olyan embereknek segítsünk, akikkel más módon nem tudunk foglalkozni: akiknek például itt és most igenis felelős törvényhozásra és parlamenti képviseletre van szükségük. Ha ezt a rendszer természete vagy az épp fennálló körülmények miatt nem adhatjuk meg nekik – ha például akkor sem verhetünk át egy progresszív törvényt, ha megszakadunk –, jobban tesszük, ha az erőfeszítéseinket másfelé irányozzuk.
Európával kapcsolatban feltéve ugyanezt a kérdést a következőre jutunk. Ma tömegek léteznek, akiknek a sorsa Európától függ – úgy intézményeitől mint eszméitől: menekültek, a kelet-európai autokráciák jogfosztottjai (köztük mi magunk), azok, akik az orosz vagy török agresszió közvetlen veszélyében élnek. Aktivistáink, önkénteseink és mozgalmaink, elméleteink és jelszavaink a jelen helyzetben nem segíthetnek rajtuk – ennyiben a gyakorlati megfontolások helytállóak.
Nekik most Európára van szükségük. Egy demokratikus Európára, amely képes és kész az érdekükben munkálkodni. Szükségük van olyan erőforrásokra, amelyeket csak az egységes Európa intézményrendszere képes mozgósítani. Szükségük van nemzetközi koordinációra, infrastruktúrára, a hatóságok és a törvényhozás együttműködésére, szükségük van anyagi és emberi erőforrásokra, amelyekkel az Unió rendelkezik. Szükségük van egy olyan fórumra, ahol az érdekeik meghatározó politikai erők előtt képviselhetők. És szükségük van Európa gondolatára, arra, hogy ez az eszme számukra is a szabadság és a remény gondolatává, egy emberibb élet lehetőségének gondolatává váljon.
Mi, akik a legközvetlenebb történelmi tapasztalattal rendelkezünk arról, milyen emancipációs erővel bír Európa eszméje, nem mondhatunk le minden további nélkül erről az erőről, erről az eszközről, erről a csatatérről. Nem mondhatunk le arról, hogy megpróbáljuk azt kiaknázni azon embertársainknak az érdekében, akiknek szükségük van rá, hogy helytálljunk az Európa jövőjéért folytatott küzdelemben.
Most lemondani Európáról annyit jelentene, mint cserbenhagyni azokat, akiknek az élete függ egy demokratikus Európa létrejöttétől. Megtehetjük-e ezt pusztán azért, mert a kihívást túl nagynak érezzük, vagy undorodunk az európai egység avítt jelszavaitól? A feladat mikéntje kérdéses. Varufakisz programja egy lehetséges megoldás. A vállalkozás kimenetele szintén kérdéses. Nemzetközi nagyhatalmakkal, a tőke irdatlan erejével, és egy az élet minden színterét átható ideológiával kell megküzdeni – ahogy a baloldalon mindig –, és meglehet, hogy mint a múltban többször, alulmaradunk.
De hogy ezt a politikai küzdelmet itt és most vállalnunk kell, az nem kérdéses. Vállalnunk kell minden kétség és nehézség ellenére. Vállalnunk kell, nem a magunk kedvéért, nem Brüsszel, nem Németország kedvéért, hanem azokért az embertársainkért, akiknek szükségük van egy igazságos és emberi Európa gondolatára és reményére az elnyomással, kiszolgáltatottsággal és embertelenséggel szemben. Törekednünk kell arra, hogy létrehozzunk egy Európát, amelyért érdemes harcolni, amiért egykor mi is harcoltunk, amiért a Majdan is harcolt, amiért Görögország is harcolt.
Megértem azokat, akik számára ma „Európa” üres, jelentés nélküli szó, a történelem végébe vetett elhamarkodott hit keserű emléke. Egyetértek azokkal, akik szerint az Európai Unió jelen formájában kíméletlenül hatékony eszköz egy embertelen neoimperialista rend fenntartására és védelmére. De nem értek egyet azokkal, akikkel eljött az ideje, hogy feladjuk Európát; ez a feladás, ez a lemondás összeférhetetlen a nemzetközi szolidaritásnak a programjával, amelynek megvalósításában Európa – egy demokratikus Európa – kulcsszerepet kell, hogy játsszon.
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 254 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
