Jaj az országnak, melyben a közösségi szellem bűn![1]

A Magyar Tudományos Akadémia Széchenyi István halála napjáról minden évben megemlékezik. 2016-ban Ferge Zsuzsa mondott emlékbeszédet, melynek kicsit rövidített szövegét két részletben közöljük. Az első részben Széchenyi közteherviseléssel kapcsolatos gondolataival foglalkozunk, és azzal, hogy mennyiben felel meg Széchenyi elveinek a mai magyar adórendszer, a másodikban az autonóm civil társadalom szerveződésére összpontosítunk. A teljes szöveg minden hivatkozással az Esélyben jelenik meg.

Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele

A Széchenyi emlékbeszédre készülvén sok hónapi olvasás után másokhoz hasonlóan én is arra jutottam, hogy Széchenyinek a nagyságát sem tudom felmérni. Mintha több élete lett volna. Naplója és megrendítően sokrétű levelei gazdag és zaklatott magán- és belső életéről adnak valamennyire képet, bár ezekbe is minduntalan beszivárog a közélet. (Előadásom címe is a Naplóból van[2].) Nyilvánosságnak szánt írásai, meg a mi mindennapi életünket körülvevő számtalan tárgy alkotó géniuszáról, hihetetlenül széleskörű tehetségéről és tudásáról, gyakorlati tevékenységéről, a közügyek tömegének felvállalásáról tanúskodnak.

Valóban egész életét átszövi a törődés a közzel, a nemzettel. Javasol, alapít, tervez, szervez, robbant sziklát és társadalmi közönyt, részt vesz, vezet, kijár, tárgyal, mozgósít, tanul és tanít – felsorolni is sok, az élet hány területén. És mindezt szinte gúzsba kötve. Szakadék van 1848 előtt is a nyilvánosságnak szánt írások, illetve a Napló és egyes levelek között, s különösen az 1848 előtti írások meg a késői döblingiek között. E szakadékok fölött kellett állandóan egyensúlyoznia a cenzúra miatt. Halász Imre írja a Nyugatban 1913-ban: „Széchenyi egészen bizonyosan tudta, hogy sem a ’Hitel’, sem a ’Világ’, sem az e két munkában proklamált eszmék gyakorlati és programszerű kifejtését és megokolását nyújtó ’Stádium’ soha napvilágot látni nem fog, ha bennök mégoly szelíd modorban is a fönnálló kormányrendszer bírálatába bocsátkozni merészelne. Az előtt az alternatíva előtt állt: vagy eleve lemondani minden reformakcióról, vagy mélyen hallgatva a kormány hibáiról, minden bűnt, hibát, mulasztást a nemzet vállaira rakni.” (Halász, 1913) A mély hallgatás a kormányzatról kényszerűség volt, az elfojtások tömege majd a késői döblingi munkák nyomán válik világossá. Ám a kikényszerített egyoldalúság egy jottányit sem érvénytelenít a „nemzet vállaira” rakott kemény bírálatokból. Széchenyi kegyetlen bírálatainak minden szavát ugyanolyan komolyan gondolta, mint a jobbításra irányuló javaslatait. Hisz minden javaslata, még azok sorrendje is logikusan következik a helyzet pontos és könyörtelen felméréséből.

Az ország elmaradottsága tény, amin változtatni kell.

 „… mi magyarok ma nemcsak elsők nem vagyunk semmiben is, hanem még középsők sem, de mindenben egyenesen azon népek leghátulsó sorában állunk, mellyek a’ civilisáltak közt igénylenek foglalni helyt.” (Magyarország Kiváltságos lakosihoz, 2/33) Ám „sem magas állású, sem boldog mindaddig nem leend Magyarország, míg a népet nem emeljük a nemzet sorába, azaz Hunnia által eddig örökké elbonczolt privilegiált /kiváltságolt/ tartománybul nem lesz interessék /érdekek/ által örökre egyesülendő szabad országgá.” (Világ, 309). Mert most nem az: „szabad ország-e Magyarország? Az élő Istenre, nem! A nemesember szabad, a paraszt szolga vagy rabszolga.”(Napló 1823. május 9). A feladat tehát „Honunk minden lakosinak a nemzet sorába iktatása”. (Stádium, 17).

A nemzet felemeléséhez szükséges teendők tömegét sokszor leírta. Éveket töltött annak végiggondolásával, hogy milyen sorrend lenne helyes és az érdekeltek számára elfogadható. Munkássága úgy is olvasható, mint egy végiggondolt, a részeket egymásra építő tervezet ahhoz, hogy mindenki a nemzet sorába emelkedjen. Elgondolásaiból, követeléseiből az elmúlt másfélszáz év során sok minden – alkalmasint már nem is rá hivatkozva – megvalósult. Számos esetben azonban a megvalósulás tökéletlen, vagy éppen ellentmond Széchenyi eredeti szándékának.

Két egymással szorosan összefüggő elemet emelek itt ki, amelyek ma különösen aktuálisak, és amelyek esetében jó lenne, vagy jó lett volna Széchenyire figyelnünk. Széchenyi munkásságának talapzata az egyesülés, vagyis az autonóm társadalmi szerveződések létrehozatala. Ezek megalakulása és működése a köz iránti érdeklődés felébresztését, kérdések közös tisztázását, informálódást szolgálnak, olvasással, vitákkal, az „elmék súrlódásával”. De ez sem öncél. Az egyik cél a politikai hatalom, Széchenyi szavával az önkény valamilyen kontrollja. A másik az ország felemelése. Ehhez a szavakon túl tettek kellenek, azokhoz meg pénz. Ő maga a közpénzekhez hozzájárulás legáldozatosabb mintaadója volt, de tudta, hogy az egyéni adakozás kevés. A közpénzek fő forrása a mindenki által fizetett közteher, röviden az adó kell, hogy legyen.

Előadásom erre a két témára, a közterhek igazságos viselésére és az autonóm civil társadalom szerveződésére összpontosít. Mindkét ügyben elég jó irányba indultunk 25 évvel ezelőtt. Az utolsó 5 évben pedig mindkét esetben megtorpanást, Széchenyi elveivel való szakítást és szembefordulást tapasztalunk. A tényekkel való kíméletlen szembenézés Széchenyi alapszabálya. Ehhez szeretném itt tartani magam. (Az adózásról alább lesz szó, a civil társadalomról szóló részt később közöljük. – a szerk.)

Az adózásrul – Széchenyi és az adózás

Magyarországon az Aranybullától kezdve a XIX. század első évtizedeiig érinthetetlen, alkotmányosnak tekintett alapelv volt, hogy a nemes nem adózik. A terheket kizárólagosan a misera plebs contribuens, a „nyomorult adófizető nép” viselte. Ezt Werbőczy Hármaskönyve épp úgy megerősítette, mint az utóbb gyakran hivatkozott 1741: 8. törvénycikk, mely kimondja, hogy „a nemeseknek bár mi czim alatti adóztatása még csak országos tanácskozás tárgya sem lehet”. A teljes vagy részleges adómentesség Európa legtöbb országában nemesi privilégium volt. A XVII. századtól ez a privilégium is gyorsan enyészett. A nemesi adómentesség teljes és tartós (1848-ig tartó) fennmaradása magyar sajátosságnak tűnik. Akik ezt a falat megpróbálták áttörni, mint Rákóczi, Mária Terézia vagy II. József, sikertelenek maradtak és híveket veszítettek.

A közteherviselés a magyar liberalizmus programjának szerves eleme. „A nemesi adófizetés az összes reformista és radikális programban szerepel 1794-ig, de a jakobinus per után a többi tervezet sorsára jut: a közéletben nincs többé szó róla.” (Kecskeméti, 109.) Széchenyi élesztette fel a kihunyt tüzet. Az 1820-as évektől vezető szerepe volt az évtizedekig tartó küzdelemben, melynek során nála is fokozatosan bontakoztak ki a helyesnek tartott adórendszer részletei. Három alapművében az adóügy szorosan kapcsolódik a privilégiumok csökkentésének programjához, épp úgy, mint az ország és a gazdaság egészének fejlesztéséhez.

. „ … Hunnia minden lakosainak polgári életet adni! Im ez, amit 1832-ben teljes meggyőződésem szerint, honunkra nézve nem csak időelőttinek, sőt szinte már időutáninak tartok. … Honunk minden lakosinak a nemzet sorába iktatása bizonyos életet terjesztend; kilencmilliónak ezentúl is abbúli kirekesztése ellenben elkerülhetlen halált hozand anyaföldünkre.” (Stádium, 17.)

A reformok lehetőségét a konzervatívok azon szilárd álláspontja gátolta, amely a törvények megváltoztathatatlanságához ragaszkodott. „Az országgyűléseken 1832-től kezdve állandósult a vita a törvények visszavonhatatlanságának hívei és ellenfelei között. Pontosabban a kormány feltétlen hívei, a klerikálisok és a többé vagy kevésbé hazafias konzervatívok, egyetlen alkalommal sem mulasztották el, hogy a javasolt változtatások ellen meglobogtassanak egy a XI. század és 1830 közt keletkezett szöveget. A liberálisok a maguk részéről nem elégedtek meg azzal, hogy az elvek nevében vagy a haza érdekében követeljék a reformokat, hanem, mivel éppoly műveltek voltak, mint az ellenpárt, ők is ugyanolyan könnyedséggel bányásztak elő az ő téziseiket alátámasztó ősi törvényeket.” (Kecskeméti, 36.)

Széchenyi egy korai, 1823-as naplóbejegyzésben erről a kulcskérdésről, az Alkotmány megváltoztathatóságáról gondolkodik. Ezt a sokrétű, nagyon mélyre ható vitát a Naplóban lakonikusan összegzi:

„Mit céloz és mit akar voltaképpen az egyik és a másik párt? A támadó és a védekező?

Támadó: azt akarja, hogy a magyar nemesember adózzék, fizessen, minden további terhet a parasztokkal egyenlően viseljen. Nyíltan kimondani sem bátorsága nem volt, sem az időkörülmények nem voltak erre alkalmasak. Most az időpont megfelelőbbnek látszik, ezért a kezdet, a bátorság.

Védekező: semmit sem akar fizetni, semmit sem adni, semmit sem teljesíteni. De szégyelli, hogy sokat birtokol, sok hasznot húz az országból,… Tehát álorcát ölt, hogy pirulását leplezze. Kiabál, arctalanná válik, merthogy gyengének érzi magát, és saját érdekét a hazai alkotmánnyal és a szabadságszeretettel akarja leplezni.” (Napló, 1823. május 9.)

Széchenyi tudta, hogy az adó önmagán túlmutató politikai ügy. Számára az igazságos és integrálódó társadalom eszköze. „Politikámnak, mi az adót és jogot, vagy más szavakkal: az ország terheit és kedvezéseit illeti, egybevonatja nem kevesb, mint mindenkire nézve, ki a haza levegőjét szíjja, egyenlő teher és egyenlő jog.” [3](Adó, Jelenkor 49. sz. jun. 22, 1843, SZI kiemelése). Számolt azzal, hogy az adóztatás politikailag gondos előkészítést igényel. Ebben is, mint oly sok mindenben, ütközött Kossuth Lajossal, akinek szemére veti, hogy provokatív stílusával „még inkább megcsontosítá (a nemességben) a nemfizetési előitéletet.” (Politikai Progamtöredékek, 132). A leendő adófizetőket meg kell győzni az adó szükségességéről és biztosítani kell részvételüket az adók felhasználásának ellenőrzésében is. „Ha már fizetünk, ne kezeltessék járulékunk nélkülünk”. (Magyarország Kiváltságos lakosihoz, 14.) Az adóval kapcsolatos előkészületek „nem altatták el constitutionalis éberségemet, s nem nyomták el azon féltékenységet /féltést/, mellyel a ‘nihil de nobis sine nobis’, a ’semmit rólunk nélkülünk’ elve iránt viseltettem mindenkoron, s fogok viseltetni végiglen.” (Adó, Jelenkor, 82. sz. october 15. 1843.)

Meggyőződése, hogy először mindenképp el kell fogadtatni a nemességgel az adófizetés gondolatát. Keserves küzdelem volt, melynek során Széchenyi gondolatai is fokozatosan alakultak, tisztázódtak. A Hitel (1828) még csak érinti a kérdést. Bévezetésének eleje így szól: „Nevetséges vagy szomorú-e, ha egy nagybirtokos, kinek kiterjedt termékeny szántóföldei, rétei, erdei, szőlei sat. vannak, ki nem adózik, s az országnak szinte semmi terhét nem viszi,… annyira elszegényül, hogy végre adóssági miatt semminél kevesebbje marad?” A két évvel későbbi Világban már gyakran visszatér a téma. A Nemességről így szól: „Sok közülük, habár nem hiszi is a féktelenséget szabadságnak, belsőjében még nem fejlesztette ki tökéle­te­sen a társasági szabadság filozófiáját, s azt gondolja ténylegesen szabadnak, aki nem adózik!” (Világ, 48.) Az ugyancsak 1831-ben megjelent Stádiumban már két teljes fejezetet szentel a közterheknek, melyek címe „A házi pénztár- és országgyűlési költségeknek mindenkitűl idom szerinti viselése”, illetve „A vizek, utak s belvámok terheinek mindenkitűl egyenlő viselése s azoknak országgyűlési elrendelése”.

Hogy milyen és mennyi legyen a közteher, arról az első nagy művekben még alig esik szó. A Stádium a víz-út-stb.-díjaknál a „mindenkitűl egyenlő” viselést várja el, az országgyűlési költségeket meg „idom” szerint kellene fizetni. A „mindenkitűl egyenlő” egyösszegű díjat jelent, a számtalan belső vám, miként a hídpénz mindenkinek ugyanannyi lenne. Az ezzel szembeni ellenállás is óriási. A Világban ezt így illusztrálja Széchenyi: „Nekem, egy másokhoz képest igen felvilágosodott Úriember, csak újabb időkben azt mondta: „Inkább várok három napig Pesten, vagy jeget törve csónakozom Budára, hogysem én vámot fizessek a hídon, habár fényes acélból lenne is az!”(Világ, 81.)

Széchenyi Lánchíd álma 1821-ben született. A liberális hídpénz-elvnek 1836-ra már elég híve lett: az Országgyűlés törvényben rögzítette, hogy a Lánchíd felépítését követően – azaz akkor még csak elvben – mindenki számára kötelező lesz a hídpénz fizetése. (1836. évi XXVI. törvénycikk). E mellett Széchenyinek is, másoknak is fontos lett volna az Országgyűlés fenntartását és működését biztosító házipénztárba fizetett adó, melynek szép ellátmányt húzó haszonélvezői kizárólag az Országgyűlés tagjai, nemesek és mágnások voltak. Mindkét tábla azonban nagy többséggel elutasított minden adójavaslatot, inkább „önkéntes ajánlat” formájában vállalták a költségeket. A nemesség „kevésbé irtózott attól, hogy fizessen, mint attól, hogy adóztathatóvá nyilvánítsák”. (Kecskeméti 110.) A háziadó ügye elbukott. A „nemes nem fizet” elvet mégis áttörte a hídpénz.

Széchenyi világosan látta, hogy ezúttal is többről van szó, mint a hídpénzről. Egy 1837-ben írott levele (George Rennie-nek) tanúsítja, hogy a hídpénzt is eszköznek tekinti:

„egy gyerek is látja, mennyire szükségünk van jó utakra, és hogy inkább utak építésével kellene kezdenünk, mint azzal, hogy egy ilyen bonyolult és drága hidat emelünk. Országunkban azonban mindazok mentesek a használati díjaktól, akik azt képesek lennének megfizetni, és a közlekedés egész fenntartása a szegényeket nyomja. Nem a jobb utak építése tehát az, amivel kezdenünk kell, hanem a legelső, amit el kell érnünk, az az általános használati díj elvének megvalósítása… És ezt foglaltuk törvénybe… A hidat eszköznek tekintjük, hogy lépésről-lépésre eljussunk az utakhoz is.” (Levelek. Levél George Rennie-nek. 1837. november 11.264.o.)

A Széchenyi hathatós kezdeményezésével induló nemesi adómentesség elleni küzdelem 1848-ban, a forradalmi országgyűlés alatt lényegében sikerrel zárult. A VIII. áprilisi törvény elrendeli a közteherviselést: „Magyarország s a kapcsolt részek minden lakosai, minden közterheket különbség nélkül egyenlően és aránylagosan viselik.” A részletekről utóbb kívántak rendelkezni. 

A viharos forradalmi történések ellenére a Kossuth vezette pénzügyminisztérium 1849-ben benyújtott egy részletes és korszerű adóreform-javaslatot, amelyben a jövedelmi adókulcsa 0,5 és 5 % között lett volna. Két napos vita után a reform sok fontos részletét elfogadták, de a progresszív adót nem. Széchenyi ekkor már nem vehetett részt a vitákban, de voltak lelkes hívei a progresszív adónak, elsősorban Bezerédj István. Ugyanakkor még Deák vagy Szemere is korainak ítélte bevezetését. Az Országgyűlés ezt a reform-javaslatot elutasította. 

Széchenyi progresszív adót javasolt

A mai történések jobb megértése érdekében kicsit részletesebben visszatérek a küzdelmes előtörténetre, arra, hogy hogyan alakultak Széchenyi nézetei a progresszív adóról, az idom vagy idomzat szerinti adófizetésről. Az idomzat kifejezést Széchenyi gyakran használja. Utólagos magyarázata hol arány, hol alak. Az adó esetében biztos, hogy a (teherviselő fizetőképességével) arányos adót jelent. Ám az arányos adó értelmezése is vitatható és máig vitatott. Az „arányos” jelentése ugyanis kettős. Jelenthet azonos arányt, amikor a befizetett összeg lineárisan nő, ugyanolyan arányban, mint a jövedelem, és jelenthet növekvő arányt, azaz progresszív adót. A mai magyar értelmezések között van, ami Széchenyi javaslatát lineáris, egy kulcsosként értelmezi[4], és van, ami progresszívként.

A lineáris értelmezés szerintem téves, ha a későbbi, már kiérleltebb, 1843 és 1847 között írott adó-tanulmányokat (Adó, Két garas, Magyarország kiváltságos lakosihoz) is figyelembe vesszük. Az Adó elején ismét hangsúlyozza, hogy mennyire fontos, hogy a társadalom elfogadja az adó terheit. Úgy gondolja, hogy a „köz adó terhét” akkor fogja a köz elviselni, 

 „Ha nem raknak hátára többet, mint a mennyit tehetségének csorbitása nélkül elbírhat; Ha e tekintetben valamint a jelenre, ugy a jövőre biztosittatik; és Ha okvetlen fog adózásának gyümölcse aránylag rá is háramlani.” (Adó, V. rész, Jelenkor, 53. sz. jul. 6. 1843.)

Ezen elveket pontosítva tesz fel olyan kérdéseket, hogy 

„mellyik volna azon summa, mellyet Magyarország most és legközelebb időkre rendesen és csontvelejének csorbitása nélkül elbirni volna képes”; továbbá hogy „milly kulcs és milly felosztás szerint volna a kitűzött egyetemes adónak summája kivetendő és behajtandó”. (Adó, V. rész, Jelenkor, 53. sz. jul. 6. 1843.)

A „summára” az általános választ az Adó VII. részében mintegy megelőlegezi:

„Ha tehát minden holdtul az országnak investitiojára (az országba való beruházásra) fizettetnék áltálján véve 2 garas telekdij, évenkénti 6,239,850 frt állna az ország szabad rendelkezésére”. (Adó, VII. rész, Jelenkor, 65. sz. auguszt. 17. 1843.)

Ezt a javaslatot (is) óriási felháborodás fogadta. A felzúdulás nyomán már három nappal később, a Két garas I. részletében azon rágódik, hogy „captatio benevolentiae” nélkül csak úgy rázúdította a 2 garasos javaslatot az olvasókra. Itt kezd hozzá a részletesebb kifejtéshez.

„Fizessünk minden holdtul évenkénti két pengő garast. De értsük egymást. Ez csak legnagyobb általjában van mondva; mert felette nagy igazságtalanság volna, hogy például: valami mocsár, homoklapály, medverengeteg, szárcsató, és efféle tulajdon, egy egy holdtul annyit fizessen, mint egy hold bánsági buzaföld, tolnai dohánytelep, felsővidéki luczernás, Pozsony körülti erdő, s illyes birtok méltánylag fizethetne. Némi tér ennélfogva – ha t. i. törvénynyé válnék az általjános elv – tán csak egy krajczárt, sőt még kevesebbet lenne köteles egy egy holdtul fizetni, midőn más tér viszont holdonként négy garassal, sőt még tán többel is meg fogna tiszteltetni”. (Két garas I. Jelenkor, 66. sz. auguszt. 20. 1843.) Utóbb még egyértelműbbé teszi a gondolatot, hogy a Két garas nem csak lefelé lehet kevesebb, hanem felfelé is több: „holdonkénti két garas csak legnagyobb általjánosságban van értve; miszerint például közel jó vásárhoz fekvő legjobb búzaföldre négy, sőt tán hat garas is volna rovandó… a jobbágyi telkektül holdonként egy garas, sőt még ennél is kevesebb volna fizetendő”. (Két garas VIII., Jelenkor 73. septemb. 14, 1843.)

Az nem vitatható, hogy Széchenyi progresszív adót javasol. Ám roppant nagy lett az „ingerültség”, az „aggasztó felbőszültség”. A következő évben Széchenyi ezekre egy új röpiratban reagál, amelyben kissé visszavonul,

„mert némi körülményeket mélyebb szemügyre vévén, némi ellenem gördített ellenvetéseket méltányolván, némi jó tanácsnak pedig hódolván, több módosítást leszek bátor, nem ugyan a’ dolog lényegére, de csupán annak könnyebb elviselhetesére ‘s ekkép elfogadhatóbba tételére nézve, a’ most elősorolandó felhívásban hozni javaslatba.” Az új javaslat lényege az, hogy ”el lehetne országgyülésileg határozni azt, hogy azon maximum, mellynél sulyosb telekdíjjal egyegy hold földet, bármilly gyümölcsöző lenne is az, terhelni nem volna szabad sehol és semmi esetre, ne lehessen magasb mint két garas, midőn minden haszon nélküli térek, vagy egészen ki lennének hagyandók, vagy legföljebb elv-tekintetbül egyedül némi kevéssel terhelendök”. (Magyarország kiváltságos lakosihoz, 10. old).

Ennek az idézetnek a különös érdekessége az „elv-tekintetbül”, a következőkben „inkább elvért mint valódi teherhordás végett” javasolt jelképes adó a nem jövedelmező területek után. A jelképes adó gondolata néhány országban olykor létezett, éppen azért, amivel Széchenyi is érvel:

„. Igen az adónak közös viselése azon nagy „Egyesitő,” melly minden erőket, a nélkül, hogy ezek mivoltát, fényét s tán elkülönzött hatáskörét megtörné, egybevon, s mellynek minden nép, egyet sem véve ki, köszöni nemzetté átalakultát; midőn de egyetlen egy sincs, melly ezen Egyesitő nélkül fel birta volna küzdeni magát a civilisalt szabad nemzetek diszsorába. (Adó I., Jelenkor 5. sz. jun 8, 1843. 9.. old.)

A személyi jövedelemadó ma

A progresszív adó a XIX.-XX. század folyamán Európa-szerte megjelent, ám a két adótechnika közötti választás súlyos világnézeti, ideológiai ügy lett. A kérdés körül máig élénk a vita. A progresszív adó hívei és ellenzői egyaránt használnak hatékonysági és igazságossági érveket, miközben persze kimondva, de inkább kimondatlanul másként értelmezik mind a hatékonyságot, mind az igazságosságot. Ami igazán megosztó, az az egyenlőtlenség témája. A konzervatív felfogás elfogadja a kialakuló egyenlőtlenségeket, úgy, ahogy vannak. A szociál-liberalizmus az egyenlőtlenségek társadalmi következményeit mérlegeli, s ezeket gyakran károsnak találja a társadalom egészségére, illetve általában a társadalmi viszonyok minőségére. (Wilkinson 2005.) Ez a felfogás az adórendszerben, ezen belül a progresszív (jövedelem-, örökösödési- stb.) adóban látja az állam egyik fontos eszközét arra, hogy az egyenlőtlenségeket alulról is, felülről is csökkentse. 

A vitát színesíti, hogy számos adótanulmány szövegei nem egészen egyértelműek, mindkét értelmezésre lehetőséget adnak. Az én értelmezésemben Széchenyi az eredeti javaslattól való visszavonulás után is még a progresszív adó mellett van, az egykulcsos adó hívei azonban saját magukat láthatják igazoltnak. Erre utal például egy kisebb, Széchenyire közvetlenül nem hivatkozó Századvég tanulmány, amely az egykulcsos adó mellett érvel annak versenyelőnyei, hatékonysága és igazságossága okán[5].

Adam Smith esetében is éles az értelmezési vita. A mai adózás atyja, a konzervatív olvasatban egykulcsos, a baloldali vagy liberális olvasatban progresszív adórendszert javasolt. Smith első adóelve az, hogy az adó legyen arányos a jövedelemmel. Ezt a közismerten konzervatív Adam Smith Institute egykulcsos aránynak értelmezi, ezt is javasolja (a mai napig) Anglia számára[6]. Csak a szerzők „elfelejtették” továbbolvasni Smith-t, aki könyve II. kötetében azt írja a gazdagok luxuskörülményeinek leírása után, hogy „nem éppen méltánytalan, hogy a gazdag ember a közület kiadásaihoz a közös költségekhez ne csak jövedelmének arányában, hanem ennél némileg többel járuljon hozzá.” (Smith 2011, II. 400) A liberálisok minden árnyalata a progresszív adó híve, és a mai állami szükségletek mellett a konzervatívok többsége is ezt elfogadhatónak tartja.

A mai európai valóság sokszínű. A XX. században véglegesre formálódott adórendszerek mindegyike progresszív volt. Magyarországon a XX. század elején megfogalmazott Wekerle adóterv enyhe progressziót javasol alacsony kulcsokkal, az 1988-ban bevezetett adórendszer, az akkori európai gyakorlathoz igazodva, erősen progresszív. A szinte mindenütt domináns progresszivitást az állami bevételek növelésének szükségessége is indokolta, meg az a gazdasági megfontolás is, hogy a progresszív adó egyike a legjobb automatikus stabilizátoroknak. Az egyenlőség-csökkentés, mint érv, hol szerepelt az indokok között, hol nem.

Ezzel a teljesen általános hagyománnyal szakított 1990 után a kelet-európai országok egy része. Az első újítók Észtország és Litvánia voltak 1994-ben, őket követte Litvánia. A visegrádi országok közül az első Szlovákia volt, amelyik 2004-ben vezette be a 19 százalékos egykulcsos adót.(Tóth-Virovácz, 2013). Az adórendszer-váltó csoporthoz Magyarország 2010-től csatlakozott.

Az 1.tábla bemutatja, hogy 2004 után mely országok követték a balti országokat, és melyek maradtak közelebb az európai megoldáshoz. Megjegyzendő, hogy Oroszország és a legtöbb volt tagállama ugyancsak az egykulcsos adóra tértek át, többnyire igen alacsony kulcsokkal. És az is fontos kiegészítés, hogy Szlovákia több gazdasági és társadalmi megfontolás hatására 2013-ban visszatért egy – igaz, csak kétkulcsos – rendszerhez. A régi tagországokban csak progresszív adó létezik, és kétkulcsos adó is csak Írországban van. A táblázatban egy ország nem szerepel, Monaco, ahol semmilyen adó nincs. (Helyette ott a Casino.)

 1. tábla. Egykulcsos (1 sávos) és progresszív adórendszerek Európában 2015-ben

	Összes ország	Ebből: Kelet-Európa
1 sáv	9	8
2 sáv	2	1
3 és több sáv*	19	2
összes	30	11

*3 és több sáv Kelet-Európában: Horvátország, Szlovénia. Forrás: Eurostat Statistical Books (2014 edition) Taxation trends in the European Union, Data for the EU Member States, Iceland and Norway. European Union, 2014. Saját összeállítás, egyes országoknál a Wikipédia kiegészítéseivel.

A 2. tábla az adóterhelés mértékét a legfelső adókulcsok arányával mutatja be. Valamennyi nem-progresszív kelet-európai SZJA arány 25% alatt, többségében jóval ez alatt van. Magyarországon 2015-ben 16, 2016-ban 15%. A magas, 50% feletti maximális kulcs csak Nyugat-Európában jellemző, de nem csak a skandináv országokban. Az adókulcsok színvonala az utolsó 20 évben radikálisan csak Kelet-Európában csökkent. A többi ország mintegy felében enyhén hullámzó, kicsit csökkenő a trend. Néhány országban az adóemelés volt a jellemző, néhány országban pedig, főleg, ahol korábban 60% felé járt a maximum, nagyobb (10% körüli) volt a csökkentés

2. tábla. Legfelső adókulcsok Európában, 2015-ben

	Összes ország	Ebből: Kelet-Európa
-25%	8	8
26-45%	5	1
46-50%	8	2
50% –	9	–
Összesen	30	11

 Kelet-európai kivételek: 26-45%: Lengyelország, 46-50%: Horvátország, Szlovénia. Forrás: mint fent

 Széchenyi többször figyelmeztetett, az adóval kapcsolatban is, hogy „legyen előbb a kérdés minden oldalrul meghányva, s csak azután fogjunk életbe léptetéséhez”. Az egykulcsos adó bevezetésének széleskörű megvitatására nem volt mód. Alig fél évvel a kormánybeiktatás után, 2010 októberében a kormány benyújtotta a törvényjavaslatot. Egy hónapi (alapvetően ideológiai jellegű) vita után, amelyhez semmilyen elő-vagy hatástanulmány nem kapcsolódott, a 2010. évi CXXIII. törvényt november 16-án elfogadták. Aznap 93 törvényről szavazott a Ház. Az Alaptörvény, amit ennél később, 2011. áprilisában fogadtak el, a lineáris adó mellett főként az igazságossággal érvel. Pontosabban, az érvelési retorika akár a progresszív adó mellett is szólhatna, az értelmezés ízlés dolga. A XXVIII. cikk szerint „Minden ember, valamint törvény alapján létrehozott jogalany teherbíró képességének megfelelően hozzájárul a közös szükségletek fedezéséhez”. A cikk indokolása szerint „A Javaslat a társadalmi igazságosság elvének megfelelően általános jelleggel, valamennyi személyre és szervezetre kiterjedően állapítja meg a közteherviselési kötelezettséget, amelynek célja, hogy a zavartalan társadalmi működéshez, a közösség által ellátandó feladatokhoz szükséges anyagi fedezetet biztosítsa. E kötelezettség a teherbíró képességen alapul, azaz mindenki olyan részben köteles részt vállalni a közös szükségletek fedezéséből, amennyire ezt körülményei lehetővé teszik.”

Az adóterhek (a SZJA átlagos aránya) az átállással egészében valamelyest csökkentek, ám jelentős jövedelemátcsoportosítás mellett. A magas jövedelműek valamint a jó helyzetű három és többgyermekesek nagyon jól jártak, a többiek rosszul, minél szegényebbek, annál inkább. A következmények, az „adózás polgárokra háramló gyümölcsei” viszont sokak számára inkább savanyúak. A várt, többször hangoztatott gazdasági előnyök (versenyképesség javulása, új munkahelyek tízezrei, stb.) nem valósultak meg, miközben a legfontosabb közszolgáltatások színvonala folyamatosan romlik, a szegények helyzete pedig tartósan reménytelen.

A magyar adórendszernek a többi országhoz képest még vannak – Széchenyinek ugyancsak ellentmondó – sajátosságai. Az európai és angolszász adórendszerek mindegyike figyelembe veszi, hogy a szegényeknek a szükségesre sincs elég pénzük. Smith ezt hosszan indokolja az „életszükségleti javak” részletes felsorolásával együtt. (Smith II., 433.o.) Úgy véli, hogy az alapszükségletek, amelyek hiánya nem csak nélkülözést, hanem szégyent is jelent, az idővel változnak. Az ő korában Franciaországban még „szégyen nélkül” járhattak a szegények, nők és férfiak egyaránt, mezítláb. Skóciában ez csak a férfiakra állt. Angliában már mind a férfiak, mind a nők esetében elengedhetetlen szükséglet volt a bőrcipő. Az a pénz, ami a szükséges dolgokat fedezi, e nézet alapján nem adóztatható.

Nem szoktunk Széchenyiről a szegénységgel kapcsolatban beszélni. Kossuth a szemére is veti a Feleletben, hogy nem eléggé ismeri a pesti nyomorban élők helyzetét. Ebben nyilván van igazság, de abban is, hogy sok mindent nagyon érzékenyen figyelt meg. 1821-ben írta Naplójába, amikor Erdélyben járt:

„Az éhínségről, amely nem régen a népet sújtotta, különbözőképpen beszél a fáma. Az biztos, hogy több száz embernek teli magtárak küszöbén kellett éhhalált szenvednie. Úgy látszik a legnagyobb hibák a kormányt terhelik. – Kolozsvárt megalakult egy társaság, kirekesztőleg ifjú emberekből, akik naponta 4-500 embert tápláltak Rumford levessel. Mikor a császár az országba jött, a kormányzat ezt a társaságot feloszlatta – az éhezőket pedig bezárta, avégett, hogy a császár az országban a nyomorúságot ne lássa!” (Napló, 1821, július 29-30. 231. old.)

Sok hasonló helyet idézhetnék. Itt azonban csak az adóról van szó. Azzal kapcsolatban még egyértelműbban állította, mint Smith, hogy bizonyos határ alatt nem lehet adót szedni.

„…én távulrul sem követelem, hogy a haza tág terén, bárki is vérünk fentartása és felemelése végett, (az adó miatt) fázzék, éhezzék, vagy testének természete efféle csorbát szenvedjen” (Két garas, Jelenkor, 1843. auguszt. 31) Majd ehhez még hozzáteszi: „Mindenek előtt szemügyre venni a szegényebb sorsuakat s már valami adó alatt állókat, ugy hogy ezek vállait az uj teher csak könnyen s inkább az általjánosság elve miatt érintse”. ( Két garas, XXIV, Jelenkor, 1843. decemb. 31.)

Ahogy a 3. táblázatból látszik, két ország kivételével minden európai országban, Keleten és Nyugaton egyaránt, van egy határ, ami alatt a jövedelem nem adózik. A technikai megoldások eltérőek lehetnek (0 kulcsos adó, adókedvezmény, stb.), de az elvet érvényesítik. Magyarország és Görögország a kivétel, ahol maga az elv hiányzik. Tényszerűen Magyarországon valami megvalósul az elvből, de nem az alapvető elvi okból. A gyermekes családok adójukból és társadalombiztosítási járulékaikból levonhatják a családi adókedvezményt. Ez azonban az 1 gyermekeseknél csak 10, a 2 gyermekeseknél 20 ezer Ft, ami kis töredéke a létminimumnak, bárhogy számolják is azt. A 3 és több gyermekeseknél gyerekenként havi 33 ezer, 3 vagy több gyereknél 99 ezer Ft a kedvezmény. Ez is jóval alacsonyabb a létminimumnál, de ennél nagyobb a baj. A teljes kedvezmény igénybevételéhez 2016-ban minimum 660 ezer Ft havi jövedelem szükségeltetik, ami legföljebb kivétel lehet. Az alacsony keresetűek, kivált a közfoglalkoztatottak, még az első gyerek utáni 33 ezer forintot sem tudják honnan levonni. (A 2016. évi közfoglalkoztatotti bér 79 ezer Ft. Az ebből levonható adók és járulékok együttes összege alig 25 ezer Ft.) Ráadásul, és ez megint eltér az európai szokásoktól, a gyerekek után nyújtott családi adókedvezmény logikája a regresszív adónak felel meg: minél magasabb a jövedelem, annál több (a maximumig) a kedvezmény, ahonnan már nem nő tovább. Szokásosan a családi adókedvezmények magasan (esetleg negatív jövedelemadóval) indulnak, és egy szint fölött megszűnnek.

3. tábla. Van-e adómentes (0-kulcsos) első sáv? Európai országok, 2015

	Összes ország	Ebből: Kelet-Európa
Van	28	10
Nincs*	2	1
Összesen	30	11

*Nincs adómentes sáv: Görögország, Magyarország. Forrás: mint 1. tábla. 

És végül megemlítendő még egy sajátosság. Széchenyi egyértelműen a fogyasztási adók ellen volt. Érveinek egy része – a különös technikai nehézségek, vagy a csekély fogyasztás – ma már érvénytelen. A forgalmi adó Európa szerte mindenütt igen jelentőssé vált. Ennek ellenére színvonalát igyekszenek korlátok között tartani – épp a tömegek fogyasztásának védelme érdekében. A skandináv országokban és néhány más „klasszikus” jóléti államban a GDP-n belül az indirekt, fogyasztási adók aránya kisebb, mint a direkt adóké. A magyar helyzet fordított. Az indirekt adók GDP-hez viszonyított aránya a direkt adók kétszerese. Az Unióban Magyarországon a legmagasabb, 27% az általános forgalmi adó.

Az alábbiak foglalják össze magyar adórendszer sajátosságait az EU többi országához képest:

• Magyarország azon két európai ország egyike, amelyben a létminimum is adózik.
• Az egyetlen ország, amelyben a gyermekes családok adókedvezménye a szegényeknél kevesebb, mint a gazdagoknál. (Másutt, ha van, a gyermekesek adókedvezménye a jövedelemmel csökken.)
• A legmagasabb az átlagos forgalmi adó (VAT), 27%.

Ha tehát végignézzük Széchenyi adóval kapcsolatos, máig érvényes elveit, alig van olyan, melyet ne sértettünk volna meg.

 

Felhasznált irodalom a második rész végén.

 

[1] A tanulmány alapja a VII. Széchenyi Emlékbeszéd, amely 2016. április 7-én hangzott el a Széchenyi István Irodalmi és Művészeti Akadémia ünnepi estjén. A cikk az emlékbeszéd szerkesztett, sok részében átírt, referenciákkal és több adalékkal kiegészített változata. Az eredeti előadás megtalálható a weben. Köszönöm Deák Andrea, Kecskeméti Károly és Takács Imre tartalmi segítségét, Komoróczy Géza kritikai és megerősítő megjegyzéseit. Külön köszönetem Karbach Erikának (FSZEK) számos munka elérhetőségéért és Gottstein Adriennek (Széchenyi Akadémia) az előadás technikai előkészítéséért.

[2] Napló, 1826. május 20.

[3] Az eredeti kiadásban a kiemelés ritkított szedéssel történt.

[4] http://ado.hu/rovatok/ado/szechenyi-istvan-a-reformkor-gondolkodoja-2-resz

[5]Századvég: http://szazadveg.hu/foundation/kutatas/a-szazadveg-politikai-elemzesek-kozpontja/mikor-nem-jo-a-progressziv-ado.

[6] Az egykulcsos adó javaslat alapanyaga (http://www.adamsmith.org/research/reports/flat-tax-for-the-uk/ 2016. márciusában már nem volt letölthető, de maga a javaslat az Intézet honlapján több helyen szerepel.

Ferge Zsuzsa