Mit kell tennünk, ha a nevünkben eljáró kormányzat olyan igazságtalan, jogfosztó intézkedéseket vezet be, amelyek ellentétesek mindazzal, amit lelkiismeretünk szerint helyesnek tartunk? Mit tehetünk akkor, ha a politikai érdekérvényesítés intézményesített formái hatástalannak bizonyulnak? A napokban megjelent Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás című kötetben közölt klasszikus és kortárs írások ezekre a kérdésekre keresik a választ. Miután a kormányzat az elmúlt években a szabadságjogok, a jogállamiság, a közvetlen demokrácia, a politikai képviselet, a tisztességes politikai verseny, valamint a dolgozói érdekérvényesítés intézményes garanciáit egyaránt súlyosan korlátozta, kiüresítette vagy felszámolta, kiemelkedően fontos volna a polgári engedetlenség  és az erőszakmentes ellenállás eszméjének és módszereinek a tanulmányozása és alkalmazása. Az alábbiakban Gandhi egy polgári engedetlenségről szóló klasszikus írását közöljük, ami a fenti kötet mellett a Kettős Mércén olvasható először magyar fordításban.

K. Gandhi és Sarojini Naidu Dandiban, a britek sómonopóliuma ellen tiltakozó Sómenet élén 1930-ban (Fotó: The Hindu Archives)

Nincsen középút az aktív hűség és az aktív hűtlenség között. Sok igazság van a néhai Stephen bíró [1] meglátásában, miszerint egy ember csak azáltal tudja cáfolni az elégedetlenség vádját, ha kifejezésre juttatja a megelégedettségét. A demokrácia eme korában nincs olyan, hogy aktív hűség egy emberhez. Így tehát intézményekhez lehetünk hűségesek vagy hűtlenek. Ha hűtlenek vagyunk, akkor nem emberek, hanem intézmények elpusztítására törekszünk. Ez az állam egy olyan intézmény, amely senkiből nem válthat ki hűséget, aki ismeri. Ez az állam korrupt. Az emberek viselkedését szabályozó törvények jelentős része kifejezetten embertelen, alkalmazásuk pedig még annál is rosszabb. Gyakran egyetlen ember akarata a törvény. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy annyi uralkodó van, ahány körzete az országnak. Ezek, akiket begyűjtőknek hívnak, egy személyben egyesítik a végrehajtó és a bírói szerepeket. A tevékenységüket eleve olyan törvényeknek kellene szabályozniuk, amelyek maguk is súlyosan hibásak, ezeket az uralkodókat ráadásul gyakran kizárólag a szeszélyeik, hóbortjaik és kedvteléseik vezetik. Nem a nép érdekét képviselik, hanem külföldi uraikét és feljebbvalóikét. Ezek az emberek (közel háromszázan) egy szinte titkos társaságot alkotnak, a legnagyobb hatalmút a világon. Mivel az adóbevétel egy adott minimális szintjét elő kell teremteniük, gyakran a leggátlástalanabbul bánnak az emberekkel. Ez a kormányzati rendszer bevallottan számtalan milliónyi indiai könyörtelen kizsákmányolásán nyugszik. Ezek a kényurak létrehoztak – a falu elöljárójától kezdve az őt segítő személyzetig – egy olyan alárendelt osztályt, amely miközben hajlong külföldi uraik előtt, a néppel olyan felelőtlenül és durván bánik, hogy teljesen lezülleszti őket, és a terror rendszerén keresztül képtelenné teszi őket a korrupcióval való szembeszegülésre. Mindazoknak, akik felismerték az indiai kormányzat gonosz rendszerét, kötelességük, hogy hűtlenek legyenek felé, és aktívan és nyíltan hirdessék a hűtlenséget. Egy ennyire korrupt állam iránti hűség valójában bűn, a hűtlenség pedig erény.

A látvány, hogy háromszázmillió embert megfélemlít háromszáz ember, egyaránt elzülleszti a zsarnokokat és áldozataikat. Mindazoknak, akik felismerték ennek a rendszernek a gonoszságát, kötelességük, bármennyire is előnyösnek tűnhet annak némely eleme, ha a körülményektől eltekintünk, hogy késlekedés nélkül elpusztítsák. Nyilvánvaló kötelességük, hogy bármilyen kockázatot vállaljanak ennek érdekében. De ugyanennyire nyilvánvaló az is, hogy gyávaság volna, ha háromszázmillió ember a rendszer háromszáz értelmi szerzőjének vagy végrehajtójának az elpusztítására törne. Súlyos tudatlanság jele, ha valaki azt keresi, hogy miként lehetne ezeket a hivatalnokokat vagy bérenceiket elpusztítani. Ráadásul ők csak a körülmények teremtményei. Ha belép ebbe a rendszerbe, a legtisztább ember is a hatása alá kerülne, és a gonoszság terjesztésének eszközévé válna. A gyógyír tehát természetesen nem a hivatalnokok elleni harag és erőszak, hanem a rendszerrel való együtt-nem-működés, amelynek során minden lehetséges módon felmondjuk az önkéntes támogatásunkat, és visszautasítjuk a rendszer minden úgynevezett előnyét. Rövid vizsgálódás megmutatja, hogy a polgári engedetlenség az együtt-nem-működés szükséges velejárója. Azzal támogatunk a leghatásosabban egy kormányzatot, ha engedelmeskedünk az intézkedéseinek és rendeleteinek. Egy gonosz kormányzat soha nem érdemel efféle engedelmességet. Az engedelmességgel részeseivé válunk a gonoszságnak. Egy jó ember tehát teljes szívéből ellenáll egy gonosz rendszernek vagy kormányzatnak. Egy gonosz állam törvényeivel szembeni engedetlenség ily módon kötelesség. Az erőszakos engedetlenség olyan emberek ellen irányul, akik helyettesíthetők. Magát a gonoszt érintetlenül hagyja, sőt gyakran súlyosbítja. Az erőszakmentes, vagyis polgári engedetlenség az egyetlen és legsikeresebb megoldás, ami kötelező mindazoknak, akik nem kívánnak részt venni a gonoszságban. Csak azért jár veszéllyel a polgári engedetlenség, mivel még mindig csak egy részben kipróbált módszer, amivel ráadásul ez idáig csak erőszakkal telített lég- körben próbálkoztunk. Hiszen amikor tort ül a zsarnokság, sok harag felgyűlik az áldozatokban. A gyengeségük miatt a harag sokáig lappang, hogy teljes erővel törjön felszínre az első adandó alkalommal. A polgári engedetlenség egy felséges módszer ennek a fegyelmezetlen, életellenes lappangó energiának a fegyelmezett, életmentő energiává alakítására, amelynek az alkalmazása garantálja a teljes sikert. A vele járó kockázat semmiség ahhoz az eredményhez képest, amit ígér. Ha a világ meg- ismerkedik a használatával, és ha a sikeres működését bizonyító példák sorozatán leszünk már túl, akkor kisebb kockázattal jár majd a polgári engedetlenség, mint a repülés, annak ellenére, hogy a tudomány a fejlődés milyen magas szintjére ért el.

[1] Gandhi vélhetően James Fitzjames Stephen (1829–1894) bíróra utal, aki több fontos indiai törvénykönyv szövegezője volt.

Fordította: Misetics Bálint. A fordítás alapja: Duty of Disloyalty. In: The Collected Works of Mahatma Gandhi. Electronic Book. New Delhi, Publications Division Government of India, 1999, vol. 48. 484–485. o. Eredeti megjelenés: Young India, March 27, 1930.