A „náci kártya” és a „fasisztázás” olcsó retorikai húzások. Nem hiába tartjuk komolytalannak azokat a vitapartnereket, akik úton-útfélen fasisztát kiáltanak. Ettől azonban – mint a népmesei fiúnak – még nagyon is lehet igazuk, és a világpolitikai fejleményeket elnézve – az európai szélsőjobboldal megerősödésétől Donald Trump diadalmenetéig – joggal merül fel bennünk a kérdés: csakugyan visszatérőben van-e a fasizmus a világtörténelem színpadára. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy történelmünk e legsötétebb fejezete csakugyan megismétlődik-e épp, vagy csak rémeket látunk.
rajz: John Darkow, Columbia Daily Tribune
1. Mi a fasizmus
Orwell már 1944-ben úgy látta, hogy a „fasizmus” szó igazából nem jelent semmit, olyan, mint egy káromkodás: pusztán a nemtetszésünket fejezzük ki vele. Valóban, ha minden útszéli diktatúrát, autoriter politikust, sőt vásári demagógiát csípőből „fasizmusnak” minősítünk, az talán jól kifejezi, milyen mélyen elítéljük a szóban forgó jelenségeket, de a megértésükhöz nemigen visz közelebb.
Érdemes tehát mindjárt az elején leszögezni: az állami erőszak-monopóliummal való visszaélés, az idegengyűlölet, a személyi kultusz nem kizárólag a fasizmus jellemzői. Ezekkel az eszközökkel abszolút monarchiák is éltek, a nyíltan antiszemita Mária Terézia, vagy a magyar jakobinusokat kivégeztető I. Ferenc mégsem voltak fasiszta diktátorok. Ha annak hívnánk őket, semmivel sem kerülnénk közelebb ahhoz, hogy megértsük ezeket a figurákat és jelentőségüket.
Mi tehát a fasizmus? A ma egyik legelterjedtebb elmélet szerint a fasizmus nem más, mint olyan mitikus politika, amelynek alapja egy közösségi újjászületés-mítosz. Eszerint „a nép” – rendszerint valamely etnikai/faji csoporttal azonosított nemzeti közösséget kell ezen érteni – a hanyatlás állapotában van, történelmi küldetése, hogy egyfajta küzdelemben megtisztuljon az őt megrontó idegen erőktől, és a társadalom forradalmi átszervezése révén újra naggyá legyen. Roger Griffin – a téma egyik legelismertebb kortárs kutatója – ebben a szellemben nevezi a fasizmust „palingenetikus ultranacionalizmusnak”[1] (palingenezis = újjászületés).
Bár Griffin elméletét sokan vitatják,[2] abban, úgy tűnik, többé-kevésbé egyetértés van, hogy a fasiszta politika mitikus: nem a hagyományos (demokratikus/liberális) politika alapfogalmaira épül – igazságos/igazságtalan, legitim/illegitim, stb. – hanem olyan archaikus-mitikus képzetekre, mint a jó és rossz (barát és ellenség) közti eposzi harc, a rituális megtisztulás, a nép sorsa, végzete stb. Ez lehetővé teszi számára, hogy lebontsa a hagyományos politika kereteit és a politikai cselekvés új, a modern társadalmakban egyébként elfogadhatatlan formáit tegye mértékadóvá.
Legjellemzőbb ezek között az erőszak mitikus tisztelete. A demokratikus-liberális keretrendszerben az erőszak nem legitim formája a politikai cselekvésnek: az ellenfél agyonverése bűntett, nem politikai véleménynyilvánítás. A fasizmus központi mítoszában azonban az erőszak a nép életerejének és töretlen akaratának kifejezésévé, megváltó tetté válik, melyen keresztül a nép megtisztul ellenségeitől. Az erőszak politikai átlényegítése, a fasiszta mitikus politika egyik központi elemévé válik.
Hosszan sorolhatnánk még a fasizmus jellemzőit, de eleget tudunk már ahhoz, hogy fontolóra vegyük, vajon csakugyan ismét felemelkedőben van-e a fasizmus.
2. Iszlamofasizmus
Kezdetnek számoljunk le egy zavaró tévképzettel. A 21. századi fasizmus egyik jelentős mintapéldájaként sokan – Slavoj Žižektől Krausz Tamásig – a radikális militáns iszlámot szokták felhozni. Valóban, első látásra úgy tűnhet, a szélsőséges iszlamizmus – amely természetesen nem azonos az iszlám egészével – egy politikai mítoszra épít – a Korán egy szélsőséges értelmezésére –, célja, hogy elhozza a nép – itt az umma, a hívők közössége – újjászületését a bomlasztó elemek – a hitetlenek – elpusztítása által, ez pedig az erőszak mitikus tiszteletével párosul.
Ez az értelmezés sok szempontból felszínes. Először is az iszlamista politikai mítoszok – ha ilyenekről egyáltalán beszélhetünk – rendkívül változatosak, és a legritkább esetben hivatkoznak a mitikus küzdelemben történő megtisztuláson át elért újjászületésre. A kétezres évek eleji Al-Káida egy szabadságharcos eszményre épített (lásd itt és itt) az Iszlám Állam ideológiája pedig jórészt apokaliptikus, céljuk nem az etnikai-, faji-, vagy nemzetközösségként felfogott muszlim világ megújítása, hanem a világvége kieszközlése.
képkocka az IS egyik propagandavideójából, AFP / Getty Images
Másodszor, bár a fasizmus mitikus politika, mégis csak (pace Hannah Arendt) politika: végső célja a társadalom valamilyen módon való berendezése és irányítása, a hatalmi viszonyok kiosztása, intézmények felállítása. Bár látszólag az Iszlám Állam és támogatói is erre törekszenek, valójában azonban a társadalom végső átrendezése nem az ISIS végcélja: a Kalifátus létrehozása pusztán szükséges előfeltétele az apokalipszisnek – mint a zsidó-keresztény hagyományban a Harmadik Templom felépítése. Az ő ambícióik ilyen értelemben nem politikaiak.[3]
A kimondott államalkotási és politikai célokkal rendelkező muszlim militánsok, mint a Hamasz jellemzően roppant prózai, közel sem mitikus antiimperialista és népszuverenitási elvekre építik programjukat.
Összességében elmondható, hogy a 9/11 után rendkívüli népszerűségre szert tett „iszlamofasizmus” kifejezés inkább minősül propagandaeszköznek, semmint olyan fogalomnak, amelynek segítségével jobban megérthetnénk napjaink militáns iszlamizmusát. Bár a radikális militáns iszlám sok olyan jellegzetességgel rendelkezik, mint a fasiszta diktatúrák – ez meglátszik az erőszakhoz, a preferált közösségen kívüliekhez, a nőkhöz, stb. való viszonyában – az mégsem egy etnikai-nemzeti közösség újjászületés-mítoszán alapuló politika.
3. Donald Trump
A nemzetközi médiában a fasizmus legújabb kori felemelkedését jellemzően Donald Trump és az ő nyomán az Egyesült Államokbeli szélsőjobboldal előretörésével kapcsolatban szokták emlegetni. Valóban, Trump retorikájában központi eleme van az újjászületésnek – „tegyük újra naggyá Amerikát” szól a mottója –, újra meg újra megerősíti azt az elképzelést, amely szerint az amerikai nemzet külső, idegen, romboló erők – muszlimok, mexikóiak, baloldaliak, stb. – munkája nyomán hanyatlik.
Programja nem annyira világosan körülhatárolt politikai elképzelésekre épül, mint inkább arra a történetre, narratívára, amely szerint ő fogja kivezetni Amerikát ebből a hanyatló állapotból, ő testesíti meg a nép sorsát, és teljesíti be annak küldetését. Eközben Trump szisztematikusan szétbontja a politika hagyományos kereteit – nem csak saját excentrikus viselkedésével, de az erőszak éltetésével és az erő és siker politikai mítoszán keresztül történő legitimációjával is – lásd például itt és itt.
Donald Trump, John Taggart—Bloomberg/Getty Images
Érdekes módon a téma szakértői, például Robert Paxton és maga Roger Griffin – bár mindezt elismerik – mégis tartózkodnak attól, hogy Trumpot fasisztának nevezzék. Emellett két fő érvük van: egyrészt Trump nem hirdeti az USA alkotmányos és demokratikus intézményeinek megszüntetését, míg a fasizmus egyik központi eleme a politikai rend forradalmi átalakítása.
A másik, hogy a fasiszták szokásosan egyfajta ősi, nemzeti közösséghez akartak visszatérni, az újjászületett nemzet modellje az életerős pángermán törzs lett volna, amelyben az egyén átadja magát a közösség szolgálatának és a vitéz és erényes vezér akaratának. Ehhez képest Trump ideálja – amennyire megítélhető – egy individualista, egyénközpontú felfogás, amelyben nem annyira a közösségi szellem helyreállítása a cél, hanem az, hogy a sikerre és győzelemre rendelt egyéneknek a kormány és a hamis ideológiák és közösségi béklyók ne állják útjukat.
Ez a két érv engem személy szerint nemigen győz meg. 1922-ben Mussolini is ígéretet tett arra, hogy hű marad az olasz alkotmányhoz. A demokratikus intézmények névleg a Harmadik Birodalomban is a helyükön maradtak, az 1919-es alkotmányt soha nem vonták vissza – jóllehet, a ’33-as felhatalmazási törvény jórészt jelentéktelenné tette azt –, sőt a Reichstag is funkcionált, ’38-ban még választásokat is tartottak – igaz csak náci és náci-szimpatizáns jelöltekkel. És sajnos mi is nagyon jól tudjuk, hogy az embernek nem kell a zászlójára tűznie a jogállam és az alkotmányos rend lebontását ahhoz, hogy ezt megvalósítsa. És nehéz lenne tagadni, hogy Trump eddigi szereplése elég jelentős mértékben a hagyományos politika eszköztárának és kereteinek teljes felborítására irányult, és semmi jele annak, hogy fel szándékozna hagyni evvel.
Ami a második érvet illeti, igaz az, hogy a fasizmus hagyományosan közösségelvű, míg Trump individualista. Ennek oka, hogy a század eleji fasizmus az európai jobboldal standard elképzeléseihez nyúlt vissza, amelyek szerint a modernitásban a közösségi gyökereitől megfosztott, „egyetlen didergő molekulára zsugorodott ember” létrejötte jelenti a fő problémát, ennek felszámolása pedig a társadalom megújításának kulcsa.
Trump számára ugyanez az eszmerendszer nem áll rendelkezésre, az a jobboldali hagyomány, amelyhez ő csatlakozik, a Luis Hartz híres tézise szerint az egész amerikai társadalmat átszövő irracionális liberalizmus – egyfajta jobblibertárius, már-már anarchista elképzelés, amely szerint a társadalmi bajok fő forrása a kormány túlhatalma az egyén felett.
Ez az ideológiai különbség azonban végtelenül esetleges és mit sem változtat a trumpi politika mitikus jellegén, az erőszak mitikus imádatán és a palingenetikus mítosz éltetésén. Az, hogy Trump individualista és nem közösségelvű, semmivel sem teszi őt kevésbé fasisztává, mint az, hogy iszlamofób és nem antiszemita. Egy szó mint száz, én amellett szeretnék állást foglalni, hogy Griffin és Paxton tévednek, Trump igenis egy huszonegyedik századi fasiszta.
4. Európa
Térjünk vissza szűkebb pátriánkba és nézzük meg, vajon minket is fenyeget-e a fasizmus visszatérése. Először is szögezzük le, hogy európai fasizmus létezik, egy nyíltan fasiszta párt – a görög Arany Hajnal – 2014-ben három küldöttet delegált az Európai Parlamentbe. A legtöbbek azonban nem ezen fasiszta örökségüket nyíltan felvállaló pártok és mozgalmak láttán vizionálják az európai fasizmus visszatérését. Sokkal jobban tartanak az úgynevezett „szélsőjobboldali populizmus” térnyerésétől.
Nikolaos Mihaloliakos, a görög Arany Hajnal vezetője egy 2013-as pártgyűlésen, fotó: GettyImages
A francia Front National vagy a Jobbik sokak szemében a 21. századi európai fasizmus letéteményesei. De csakugyan fasiszta mozgalmakról van itt szó? Az európai szélsőjobb nagy része természetesen történetileg folytonos és nem elkülöníthető a fasizmustól, azonban annak múlt századi felszámolása óta jelentős változásokon ment át.
Az agresszív idegengyűlölet és mélységes sovinizmus továbbra is fasiszta elődeikhez kötik őket, de a hasonlóságok ezzel nagyrészt ki is merültek. A Front National-hoz, az osztrák FPÖ-höz vagy a Jobbikhoz hasonló reakciós xenofóbok – szemben például Trumppal – ritkán ölelik nyíltan keblükre erőszakpárti és militáns támogatóikat.[4] Törekvéseik, hogy az európai fősodor számára szalonképessé váljanak, mindinkább eltávolítják őket a keményvonalas nyíltan fasiszta eszméktől és gyakorlatoktól. Maga ez a törekvés is jelzi, hogy az európai szélsőjobb a gyakorlatban jóval kevésbé szélsőséges, mint ahogy azt a fasizmustól megszokhattuk.
A fasizmus explicit vagy implicit antidemokratikusságával szemben ezek a szélsőjobboldali pártok „egyre nyitottabbá válnak a liberális demokrácia nyílt támogatására.” Bár általában nyíltan szembe mennek a pluralizmus és az egyenlőség liberális eszméivel, a demokratikus intézményeket és a jóléti állam gyakorlataival rendszerint jó barátságban vannak, jóllehet, ezek hozzáférhetőségét korlátozni szeretnék a fehér és keresztény – „európai” – állampolgárokra. Ezeket a technikákat rendszerint populizmusnak és jóléti sovinizmusnak nevezik a szakirodalomban,[5] ám be kell látnunk, hogy a teljes egyenlőség és szabadság nélküli demokrácia és jóléti állam olyan jelenségek, melyek a háború utáni Európát és az Egyesült Államokat is jellemezték és bizonyos értelemben jellemzik mind a mai napig.
A mai európai szélsőjobb pusztán azokat az exkluzív stratégiákat kívánja hivatalos szintre emelni, amellyel a Nyugat – szemlesütve, és némiképp talán szégyenkezve bár, de – mindig is fordult az etnikai, faji, nemzeti és szexuális kisebbségek, a bevándorlók, a sans-papiers felé. Pusztán azt a különbségtételt akarja nyíltan felvállalni, amelyet a Nyugat – kétszínű módon bár, de – a gyakorlatban mindig is fenntartott „a harmadik világ”, a volt gyarmatok, az elmaradott országok és saját maga közt.
Ezeket az exkluzív stratégiákat TGM – de például Griffin is[6] – „posztfasizmusnak” nevezi, ám mint írja, „a posztfasizmus rettenetes történelmi elődével csak itt-ott mutat folytonosságot.” A posztfasizmus fasizmus „sans Führer, sans egypárti uralom, sans SA vagy SS.” Nem jellemzi sem mitikus politika, sem az erőszak imádata, sem a Führerprinzip, sem semmi hasonló. A posztfasizmust az teszi méltóvá nevére, hogy mint elődje, ő is alapvető különbséget tesz állampolgár és az állampolgárok körén, következésképp a civilizáció körén kívül eső emberek között. „A honpolgári és emberi közösség kettévágása: ez a fasizmus.” – írja TGM.
Ez azonban az itt használt definíciónk szerint biztosan nem igaz, és történetileg sem látszik indokoltnak azonosítani a fasizmust „állampolgár és nem állampolgár életveszélyes elkülönítésével”, mely mint maga TGM megjegyzi, „nem fasiszta találmány” és ugyanúgy jellemzi például a rabszolgatartó és az amerikai őslakosok genocídiumát kivitelező amerikai társadalmat, amelyet azonban értelmetlenség volna fasisztának nevezni.
A posztfasizmus nem fasizmus. A világ felosztása „ránk” és „rájuk”, „a mieinkre” és „az övéikre”, a szabadság, a demokrácia és általában az emberi méltóság korlátozása azokra, akik bent vannak, és a „többiek” kívül rekesztése nem fasizmus, márpedig a mai európai szélsőjobb ennél a soviniszta illiberalizmusnál többet nem látszik kínálni.
5. Nem a fasizmus a legrosszabb
A fasizmus veszélye abban rejlik, hogy a politikai tér mitikus újraformálásán keresztül utat nyit egy olyan rezsim felé, amelyben az embertelenség és az erőszak a politika és a társadalom központi szervező elvei. Ez azonban megy fasizmus nélkül is: az intézményesített rasszizmus, a kolonializmus, a vallási fundamentalizmus maradéktalanul képesek ellátni ugyanezt a funkciót.
Nem a fasizmus az a politikai főbűn, amit az alávaló módon viselkedő közszereplőkön, pártokon és mozgalmakon számon kell kérni, hanem éppen az embertelenség és erőszak politikája, mely számos formát ölthet, és a történeti és társadalmi helyzettől függően számos különféle eszközzel legitimálhatják. Ez nem a fasizmus apológiája, épp ellenkezőleg, az összes többi alávalóság vádbeszéde.
A fasizmus olyan mély sebet ütött történeti emlékezetünkön, hogy nehéz megérteni, az nem a politikai gazemberség végpontja, hanem csak egyik lehetséges megnyilvánulási formája. A barbárság, az emberi méltóság semmibe vétele, a mértéktelen erőszak, melyet a hatalmasok a kiszolgáltatottakon tesznek, mindez a történeti fasizmus beköszönte előtt is velünk volt és annak felszámolása után sem tűnt el.
A kortárs fasizmus létezik. Az Arany hajnaltól a német neonáci NPD-n át Trumpig fejti ki tevékenységét a kortárs politika színpadán. Ezeket a jelenségeket a fasizmus fogalmi eszköztársa segítségével kell megérteni, és ilyenként is kell szembeszállni velük.
De teljesen értelmetlen és szükségtelen mindenkit, a radikális militáns iszlamistáktól a Jobbikig bezsúfolni a fasiszta táborba. Ők egyként bűnösök a globális erőszak rendszerének kiépítésében, ami azonban nem egyenlő a fasizmussal. És amíg a figyelmünket a fasizmusra szegezzük, amíg az analógiákat keressük köztük és az NSDAP között, amíg azzal töltjük az időnket, hogy kielemezzük, vajon ez vagy az az ünnepi beszéd „náci volt-e” vagy sem – majd nyilvánvalóan arra jutunk, hogy hát végül is csak valami nagyon elvont értelemben – addig éppen azt mulasztjuk el, hogy a helyénvaló erkölcsi és politikai kritikát gyakoroljunk felettük.
Lefasisztázni valakit – sőt megmutatni valakiről, hogy tényleg fasiszta – ugyanis önmagában még nem elégséges kritika, legfeljebb gorombáskodás.
A kérdés, hogy a fasizmus visszatérőben van-e, rendkívül fontos. De nem azért fontos, mert abban a percben, ahogy egy fasiszta párt hatalomra jut, sáskák lepik el a búzaföldeket, vérré válnak a tengerek és elsötétül a nap. Azért fontos, mert sokat elárul rólunk, a társadalmunkról, arról, hogy milyen irányba haladunk, és milyen erők formálják a világunkat, valamint, hogy nekünk milyen módon kell fellépnünk ezekkel az erőkkel szemben. Éppen ezért elképesztően nagy szükség van arra, hogy az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket a lehető legnagyobb körültekintéssel vizsgáljuk meg.
[1] Roger Griffin, The Nature of Fascism. New York: St. Martin’s Press. 1991, 26 o.
[2] Egy áttekintés Griffin elméletének kritikáiról: Constantin Iordachi, „Comparative fascist studies: an introduction”. In Comparative Fascist Studies. London: Routledge 2010. Egy specifikusan baloldali megközelítéshez lásd: David Woodley, Fascism and Politial Theory. London: Routledge. 2010.
[3] Nem szabad továbbá elfelejtenünk, hogy míg a fasizmus kontextusa a modernitás válsága, addig a radikális iszlámé a neoimperializmus. A fasizmus mitikus politikája olyan fogalmakat és gyakorlatokat lényegít át és használ fel, amelyek az ISIS, az Al-Káida, stb. környezetében ebben a formában sosem léteztek. Ez nem jelenti, hogy csak európaiak lehetnek fasiszták, de azt jelenti, hogy fasizmus ott nem létezhet, ahol a „politika”, „állam”, „jog”, „igazságosság” fogalmai nem vagy nem abban a formában vannak és voltak jelen, ahogy azokat a fasizmus felhasználja vagy épp szétbontja.
[4] Lásd pl. Róna Dániel, Jobbik-jelenség. 2014. 184. o.
[5] Lásd: Sarah Harrison és Michael Bruter, Mapping Extreme Right Ideology. Palgrave Macmillan. 2011. és Cas Muddle, Populist Radical Right Parties in Europe. Cambridge University Press. 2007.
[6] Roger Griffin, „Fascism’s New Faces (and New Facelessness) in the ‘post-fascist’ Epoch.” In Matthew Feldman (szerk.) A Fascist Century: Essays by Roger Griffin. Palgrave Macmillan. 2008.
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 220 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
