Törökországban az utóbbi kilenc hónapban hét öngyilkos merénylő megölt több mint 200 embert – Diyarbakirban, Surucban, Ankarában és Isztambulban. Nőket, férfiakat, gyermekeket, öregeket. Ugyanezen idő alatt a török katonaság és speciális egységek a diyarbakiri, nüsaybini és cizrei ostromuk alatt meggyilkoltak több mint 700 „terroristát”: Nőket, férfiakat, gyermekeket, öregeket.

A tavaly októberi öngyilkos merénylet helyszínén Ankarában, a Bariş miting (Felvonulás a békéért) után  

S ezzel Törökország megosztottsága kezd eltűnni. Mostanság az ország mindkét részén, nyugaton és keleten is emberek gyilkolnak, és emberek halnak meg, brutális körülmények közt, teljesen szükségtelenül, pusztán a török kormánypolitika eszközeként. A nyugati halálos áldozatokról hetekig beszél a nemzetközi sajtó, a keleti mészárlásokat alig, néha egyáltalán meg sem említi. Ha nyugaton élsz, eltemetheted a halottaid, keleten legfeljebb csak megsiratod őket – az ostromállapot alatt még a fehér zászlót lengetők sem léphetnek ki a házaikból, a halottaikat összeszedni sem, nemhogy eltemetni.

Refik Tekin kurd riporter felvétele a cizrei ostrom ideje alatt készült. A videón egy csoport civilt látunk, akik a halottaikat készülnek összeszedni. A török katonák rájuk lőnek, s megsebesítenek több embert, köztük a riportert is.    

Cizrében egy tömbház pincéjébe rekedt 60 ember, akiket először a török katonaság hagyott két hétig szenvedni, majd halálra égette őket. A TAK (Kurdisztáni Szabadság Sólymai), a PKK-től több mint 10 éve elszakadt radikális „bosszú-osztag” ezekért az áldozatokért büntette az ország nyugati részén élőket, amikor februárban és idén márciusban Ankarában robbantott. Hogy érezzék a törökök a saját bőrükön a halált. De ez terror volt, akárcsak az ezt kiváltó ok. Mert egyszerű állampolgárok nem büntethetőek halállal a kormányuk terrorizmusáért – a bűnük legfeljebb tudatlanság, közöny és a választáskor az AKP-re adott szavazatuk. A civilek, akik meghaltak, ugyanolyan ártatlanok, mint a keleten meggyilkoltak.

 Az ún. Iszlám Állam (különböző országok fizetett és képzett, vallás-nélküli terror-osztaga) szervezte és hajtotta végre a suruci, az isztambuli és az októberi ankarai robbantásokat. A török kormány, melynek a parancsára jelenleg is katonák és rendőrök mészárolják a kurdokat keleten, valószínűleg tudott úgy a surucbeli, mint az ankarai merényletek terveiről, de szándékosan nem akadályoztak meg ezeket – az utolsó két ankarai robbantás reggelén bizonyos kormányközeli csoportok sms-ben kaptak figyelmeztetést, hogy biztonsági okok miatt aznap kerüljék azokat a helyszíneket ahol később a robbantások történtek.

Surucot egy hónappal a merénylet előtt hagytam el, Diyarbakirt ugyancsak. Az októberi ankarai robbantáskor (a vonatállomás előtt, a kurd-török béketüntetésnél) egy bombaszilánk meggyilkolta Ismail Kizilcayt, az Alinteri nevű baloldali csoport tagját – azt a férfit, aki tavaly tavasszal levitt minket Surucba, a szíriai kurd táborokba.

Ismail Kizilcay, 2013-ban, a Gezi tüntetés után.

A barátaim azt hitték, én is a tüntetők közt vagyok, és a holttestek közt, a vérben tocsogva kerestek. Láttak embert, a saját leszakadt karját keresni sírva. Hallották, amint a kivezényelt rendőrök közül néhányan tréfálkoznak (‘Ankara merkez, patlıyo herkez ‘ – ‘Ankara központja, mindenki felrobbant’ – lefordíthatatlan, ostoba szóvicc), és látták, amint a sebesültek próbálják kivonszolni magukat a könnygáz felhőjéből, és akiknek ez nem sikerült, azokat látták ott megfulladni. Igen, a rendőrök könnygázas patronokat lőttek a túlélőkre, mert néhányan dühösen kérdőre vonták őket: mit keresnek ott a robbantások után és miért nem voltak ott előtte?

A márciusi merényletkor (igen, ezeket már csak így említjük: a februári, a márciusi vagy az októberi merénylet, mert különben az ember kezd összezavarodni) a Güven park közelében voltam. Csak a robbanást hallottam, s az égő autók s busz füstjét láttam. A lakótársam barátja, egy egyetemista fiú, Özancan benn égett a buszban. A fiú legjobb barátja pedig az októberi robbantáskor halt meg. Ez már csak így van errefelé mostanság, lassacskán mindenki elveszít valakit vagy ismer valakit, akinek meg a valakije halt meg. Kezd a halál normalizálódni, és ez talán nem jó, de valahol szükséges, mert különben a félelem megbénít. És akkor már nem teszed azt, amit tenni szeretnél, és amit tenned szükséges, mert félsz, és ez a félelem már önmagában egy halál.

Az utcán, bevásárló központokban, a buszon-metróban negyedannyi ember van most, mint ami korábban megszokott volt. Azok is gyanakvóan figyelik egymást és a nagyobb táskákat. A nyelviskola, ahol tanítok, a központban van, a legutóbbi robbantás helyétől alig 20 méternyire. Azóta több mint 100 diák felmondta a szerződését, sokan meg egyszerűen nem jelennek meg az órákon. Leszámítva a szíriai menekült diákokat, akik szerint, ami Törökországban és Európában jelenleg történik, az ő otthoni életüknek egy átlagos hetébe belefér. Ők azok például, akik egyáltalán nem félnek. Céltudatosak is: angolul akarnak tökéletesen megtanulni, és befejezni az egyetemet, Törökországban vagy Európában (sokan az orvosi vagy mérnöki tanulmányaikat hagyták félbe a háború miatt). Kérdeztem őket az álmaikról. Nagy részük orvos akar lenni, hazamenni Szíriába, és ott gyógyítani, ingyen. Magyarországról mindegyikük hallott.  

Tehát a szírek nem félnek, a törökök egy része viszont nagyon is fél, érthetően. A Gezi-mozgalom utáni év tele volt életkedvvel, bátorsággal, bizakodással. Most meg mintha egy fekete felhő belsejében élne az ember. A félelem és tehetetlenség érzése általános. És ez hosszú távon veszélyes, mert megosztja, elszigeteli és erőtlenné teszi a társadalmat. Tehát muszáj tenni ellene, valahogy ismét közel kell hozni egymáshoz az embereket. Mostanában erről gondolkodunk és erről beszélünk sokat a munkahelyen és a barátokkal: hogyan és mit tegyünk. Mert tenni kell valamit. És nem félni, semmi esetre sem félni.

Nágó Zsuzsa

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 191 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!