Magyarországon a demokráciát az utóbbi években időről-időre el szokás temetni. A választások nem szabadok és nem tisztességesek, a társadalom legnagyobb része nincs képviselve a parlamentben, sőt esélye sincs arra, hogy képviseletre tegyen szert. Mégis ebben az országban évente ezrek és tízezrek vonulnak utcára abban a szilárd hitben, hogy beleszólásuk kell, hogy legyen az őket érintő közügyekbe. Ahogy én látom, ez sokkal inkább jelenti a magyar demokrácia újjászületését, mintsem a haláltusáját.
Az Eötvös Gimnázium diákjainak kockás tiltakozása; Forrás: Facebook
A Bohócforradalom 2011-ben, a Milla tüntetések és a diáktüntetések 2012-ben, az alaptörvény-módosítás elleni tüntetések és az éhségmenet 2013-ban, a netadó elleni tüntetés 2014-ben, a tanárok, diákok és szülők lázadása 2015-16-ban. Ezek a megmozdulások mind ezreket és tízezreket vittek utcára, és ahogy látjuk, az utóbbi öt évben folyamatosan zajlanak.
A legtöbbet lezárulta után mégis mély csalódás követett. Sokak szemében a fenti lista egy elkeserítő kudarcsorozat, mivel a tüntetések eredménytelenek maradtak, hisz nem volt folytatásuk.
Hogy mi lenne a folytatás? Már 2011 és 2012 tüntetései után is sokan hangoztatták, hogy a mozgalmak a szélesebb társadalmi szolidaritás elmaradása miatt buktak meg. Szerintük összefogásra lett volna szükség. Az Együtt 2013-as megalakulása jelzi, hogy ezt sokan egészen komolyan gondolták, és bár ez a kísérlet jelenleg egyértelmű kudarcnak tudható, a netadó elleni tüntetés és a tanárlázadás kapcsán újra hallhatóak azok a hangok, amelyek összefogást és össztársadalmi szerveződést követelnek.
A „folytatás” tehát az lett volna, hogy a látszólag szűk bázissal rendelkező megmozdulás széles támogatottságot nyer, és olyan szervezetté duzzad, amely koordináltan képes összefogni és egy egységbe tömöríteni az elégedetleneket, hogy a politikai csatatér minden frontján megküzdjön értük egy egységes ellenzéki ideológia nevében. Magyarul: párttá alakul.
Ezt lényegében még azok is így gondolják, akik „ódzkodnak” a „pártpolitikától”, vagy baloldali lévén „mozgalomnak” becézik a pártot. Az ideáljuk ugyanúgy egy széles tömegbázissal rendelkező, az ellenzéket egységbe fogó, központi irányítással (vulgáris körökben: karizmatikus vezetővel) rendelkező szervezet.
Akik szerint az elmúlt évek tüntetései bukások sorozata, általában azért gondolják ezt, mert elmaradt a pártalapítás. A megmozdulásokat nem fogta össze egy központi szervezet vagy vezető és nem léptek fel semmiféle egységes, az élet és politika minden területére kiterjedő programmal.
Több oka is van, hogy miért vagyunk ennyire ráfixálódva a pártra (még ha nem is annak hívjuk). Egyrészt megszoktuk, hogy a politikát szervezetek és nem emberek csinálják: hadseregek és kormányok, egyházak és terrorszervezetek. Politikai szempontból alig tudunk értelmezni egy az utcákon összegyűlt embersokaságot, amíg mögéjük nem képzeljük a szocialistákat vagy a nácikat vagy Soros Györgyöt (aki valószínűleg mindkettő egyszerre). Nehéz lenyelni, hogy néhanap a — különböző kultúrájú, pártállású, színű, szagú — emberek magukban is képesek politikai értelemben gólt lőni.
A másik ok, amiért a — burkolt vagy nyílt — pártalapítás a rögeszménk, egyszerűen gyakorlati: úgy látjuk, hogy az egymástól független és tiszavirág-életű megmozdulások az elmúlt évek alatt nem értek el semmit. Nem értek el semmit? Ezt csak akkor tudhatjuk, ha pontosan értjük, mi is volt a cél, amit el kellett volna érni.
Kétségtelen, hogy nem sikerült százezreket az utcára vinni, a NER szakadatlanul dübörög tovább és kormányváltás sem igen néz ki. De mikor tűzte ki célul bármelyik tüntetés is a kormányváltást, vagy a rendszer teljes körű átalakítását? Azt gondolja talán az egyszeri ellenzéki, hogy a „sajtószabadság”, a „netadó”, a „szabad tankönyvválasztás” csak eufemizmus arra, hogy „Orbán takarodj”? Nem kellene ennél komolyabban vennünk a tisztelt tüntető közönséget?
Az elmúlt öt év megmozdulásainak egyetlen közös nevezője nem a kormányváltás, még csak nem is a kormányellenesség volt. Egy egészen másik gondolat volt az, amelyen mind osztoztak és amely mindegyiknek egyaránt a hátterében állt. Jelesül az, hogy jogunk van beleszólni a társadalmunkat érintő kérdésekbe, hogy a társadalomban az kell, hogy legyen, amit a nép akar, vagy legalább: amit a nép nem akar, az ne legyen. Egyszóval: a demokrácia. Az elmúlt öt év tüntetései egyetlen demokratikus mozgalomként értelmezhetők.
A kormányváltás már csak azért sem lehetett e megmozdulások célja, mert az egyáltalában nem garantálná, hogy Magyarországon kialakulnak a demokratikus viszonyok. Semmi nem garantálja, hogy ha létrejön egy az elégedetleneket összefogó párt (mozgalom), ami még ne adj’ Isten kormányra is kerül, az bármivel is inkább fogja képviselni a népakaratot, mint a mostani garnitúra — vagy mint az azt megelőzők. Semmi nem garantálja, hogy a mozgalom által mindenki hallatni tudja a hangját, azok is, akik eddig még nem tudták a maguk megmozdulásain: úgy a tanárok, mint az egészségügyi dolgozók, mint a szegények, mint a hajléktalanok.
Ha ezzel szemben a nép tüntetések egymásutánja révén maga el tudja érni, hogy amit nem akar — mondjuk netadó, mondjuk KLIK, és ki tudja, a jövőben még mi –, az ne legyen, úgy pontosan a fent említett helyzet áll elő: a demokrácia. Minél többször éri el, annál több lesz a demokrácia.
Éppenséggel előfordulhat, hogy egy tömegtársadalomban végső soron a demokrácia csak képviseleti intézményeken keresztül működhet, hogy a közvetlen demokrácia nem megvalósítható. Ez engem mélységesen hidegen hagy. Ami érdekel, hogy itt és most Magyarországon mi szolgálja leginkább azt, hogy a demokrácia visszakerüljön a jogaiba.
Ez itt és most nem más, mint egy robusztus demokratikus kultúra kiépülése. Egy ilyen kultúráért pedig ezerszer többet tesz tüntetések szakadatlan egymásutánja, amely nem idegeníti el magától a népet hiteltelen vezetőkkel és ideológiákkal; és amely minden évben — még öt év után is — emberek tízezreinek teszi alapélményévé a demokráciát és plántálja el bennük azt az igényt, hogy a hangjukat meghallják és komolyan vegyék.
Az elmúlt évek tüntetéseinek volt és van folytatása. Azok az egyetemi hallgatók és netadó elleni tüntetők és most az a százezer iskolás a folytatása, akik egyre jobban átérzik és egyre mélyebben elsajátítják a demokráciát mint alapélményt és mint kultúrát. Én is egy ilyen folytatás vagyok, én se értenék ebből az egészből semmit, ha 2012-ben nem lettem volna a tüntetők között.
Ezek a tüntetések a mai magyar demokrácia leghitelesebb letéteményesei. Mindez nem előjáték egy majdani demokratikus párthoz, mozgalomhoz, amely majd valóban elhozza a változást. A változás itt van — abban áll, hogy sikerekkel és vereségekkel szegélyezve, áldozatok és kitartás árán, de él és épül Magyarországon egy olyan demokratikus kultúra, amelyben a demokrácia iránti igény alapvetés, nem pedig pártállás függvénye.
A magyar demokrácia él, de nem virul: súlyos és emésztő küzdelemben áll az antidemokratikus erőkkel. A mi támogatásunkra van szüksége. És mindenek előtt az a politikai kötelességünk, hogy a magyar demokrácia valódi képviselőit és csak őket támogassuk.
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 182 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
