Az állatokkal szembeni igazságosság ügye fontos a feminista aktivisták számára, ezért döntöttem úgy, hogy vállalom a megszólalást, és az állatokért való összefogásban is megjelenítem a feminista gondolatot, az állatok jogainak feminista képviseletét. A szervezők kezdeti ellenállása után több aktivistatársammal közösen sikerült elérnünk, hogy helyet biztosítsanak ennek, ezért íródott az alábbi beszéd. Sajnos a szöveg elküldése után – arra való hivatkozással, hogy már leadták az MTI-nek a demonstráció programját – a rendezők visszavonták a felkérést. Meggyőződésem, hogy feminizmus nélkül nem csak a nőket és a gyerekeket, de az állatokat sem lehet felszabadítani, ezért az el nem mondott gondolatokat abban a reményben bocsátom most a nyilvánosság rendelkezésére, hogy embereken és más állatokon is segíteni fognak.
(Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt)
Minden alkalommal, amikor brutális állatkínzási ügyeket tárgyal a sajtó, a nyilvánosságra került tények felháborodási hullámot váltanak ki. A reakciók ítéletet követelnek, és sokan tudni vélik azt is, mi lenne a helyes intézkedés az elkövetővel szemben.
Az indulatokat meg lehet érteni.
Soha nem sikerült még változást elérni úgy, hogy nem volt mögötte düh.
A változáshoz azonban még valamit fontos megérteni. Fontos megérteni azt, hogy nem egyénekről beszélünk, hanem a rendszerről, amelyben élünk. Ennek a rendszernek fő jellemvonása, hogy kegyetlen módon a profitra hajt, miközben feláldozza a kiszolgáltatott élőlények egész csoportjait: gyerekeket és nőket, kisebbséghez tartozókat és menekülőket, hajléktalanokat és szegényeket. Nekünk, akik meg akarjuk védeni az áldozatokat, valamennyi áldozat védelmével foglalkoznunk kell. Nem csak az emberekre gondolok.
Arra is fontos ma felhívnunk a figyelmet, hogy oda kell fordulnunk azokhoz az élőlénytársainkhoz is, akik nem családtagként élnek velünk. Akiket emberi fogyasztásra szánnak, akik az állatkertek lakói, akiket cirkuszok tartanak fogva. Forduljunk oda, és nyissuk ki a szemünk! Vizsgáljuk meg, mit teszünk! Azután kérdezzük meg magunktól: megtehetjük mindezt? És meddig maradhat lakóhelyünk a Föld, ha marhalegelőkké változtatjuk az esőerdeinket?
Ha ezt megértjük, lehetségessé válik, hogy jogos haragunk valódi változást eredményezzen.
Rájövünk arra, hogy ma még mind az állatkínzás, mind a környezetkárosítás, mind az elnyomás és bántalmazás sok más formája legálisan gyakorolható.
A 1998. évi XVIII. törvény az állatok védelméről és kíméletéről – az Állatvédelmi törvény – annak tudatában, hogy az „állatok érezni, szenvedni és örülni képes élőlények” kimondja többek között a következőt:
Az állat életét elfogadható ok vagy körülmény nélkül kioltani nem szabad.
Majd a szöveg így folytatódik:
Elfogadható oknak, körülménynek minősül különösen az élelmezési cél vágóállat esetében, a prém termelése, az állományszabályozás, a gyógyíthatatlan betegség, illetve sérülés, a fertőző betegségek felszámolása, valamint az azok ellen való védekezés, a kártevők irtása, a másként el nem hárítható támadás megakadályozása, a tudományos kutatás, valamint közegészségügyi veszély elhárítása.
Láthatjuk, hogy – a kínzás, gyilkolási iránti vágyon kívül – minden olyan helyzet, amelyben az embernek eszébe jut állatot ölni, a kivételek között van felsorolva, amelyek mind kultúránk szerves részévé váltak, így gyakran eszünkbe sem jut, hogy gond lehet velük. Ezek felülvizsgálatáról ma jogalkotási szinten szó sincs, a törvény egyedül kutyák és macskák számára biztosítja, hogy prémjükért vagy húsukért ne ölhessék meg őket. Annak ellenére, hogy az állatokkal szembeni kegyetlenség egyes eseteit közfelháborodás kíséri, a lakosság nagyobb része természetesnek tartja az ipari állatkínzást. Ki merem ezért jelenteni, hogy az Állatvédelmi törvény nem nyújt az állatoknak sem megfelelő védelmet, sem garanciákat. Azokban az esetekben pedig, amikor bizonyos, hogy egy ember megsértette állatokkal szembeni kötelezettségeit, gyakorta nem megfelelő a jogalkalmazás.
2012 szeptemberében a magyar Országgyűlés éjjel három órára tűzte ki annak a népi kezdeményezésnek a tárgyalását, amely a családon belüli erőszak önálló büntetőjogi tényállásba foglalását sürgette. Az indítványozók úgy látták, hogy a törvények nem védik megfelelően a partnerkapcsolati erőszak áldozatait. A javaslat komoly ellenkezést váltott ki a képviselők között. A kormánypárti képviselők férfiverő nőkről vizionáltak, és azt tekintették problémának, hogy a család és az erőszak fogalmát egy mondaton belül említi a szöveg. Elhangzott, hogy a nőknek talán meg kellene szülniük a maguk – a maguk! – két-három, de inkább négy-öt gyerekét, akkor talán nem vernék meg őket a férfiak. Kiderült, hogy a magyar Parlament számára a nőverés éppen annyira természetes dolog, mint a húsevés.
Végül társadalmi nyomásra létrejött ugyan egy új tényállás „kapcsolati erőszak” néven, a törvényhozás mégis a mai napig gátolja a nők és gyerekek jogainak érvényesítését például akkor, amikor újra és újra elmulasztja ratifikálni az Isztambuli Egyezményt. Amikor pedig nyilvánvalóan családon belüli erőszak történik, amely ellen ezekkel a specifikus jogi eszközökkel kellene fellépni, itt is csorbát szenved a jogalkalmazás. A napokban Balogh József volt országgyűlési képviselő ügye sokadszorra bizonyította, hogy a magyar bíróságok nem készek valós természete szerint értékelni a családon belüli erőszakot, és nem hajlandók megfelelő mértékben büntetni azt, ha egy férfi brutálisan bántalmazza az élettársát.
Hihetnénk, hogy nincsen összefüggés a családon belüli erőszak és az állatok bántalmazása között.
A valóság azonban az, hogy a bántalmazók ritkán szorítkoznak csak nőkre, csak gyerekekre vagy csak állatokra – sokkal inkább bárkit bántalmaznak, aki velük szemben kiszolgáltatott helyzetbe kerül.
A tapasztalatok szerint az állatkínzók ötször olyan gyakran válnak emberek bántalmazóivá, mint akik nem követnek el állatkínzást.
Az erőszak elszenvedőinek majdnem fele állítja, hogy többek között azért nem lép ki a bántalmazó kapcsolatból, mert hátra kéne hagynia védtelen háziállatát.
A nőket és gyerekeket bántalmazó férfiak szinte minden esetben bántalmazzák partnerük vagy gyermekük háziállatát. Tudják, hogy áldozatuk kötődik az állathoz, ezért fenyegetőznek is annak bántalmazásával.
A menekülő bántalmazottak gyakran beszámolnak arról, hogy bántalmazójuk kínozta vagy megölte háziállatukat. Gyakran előbb mesélik el, hogy állatuk áldozatul esett a bántalmazónak, mint azt, hogy maguk is bántalmazás áldozatai.
Az állatkínzásos ügyekben indult nyomozások, ha körültekintően végzik őket, általában addig rejtve maradt családon belüli erőszakot is feltárnak.
Több országban, köztük az Egyesült Államokban felismerték ezt az összefüggést, amit az ún. cross-reporting rendszer bevezetése követett. Ebben a rendszerben minden állatkínzóról, gyerekbántalmazóról és nőverőről automatikusan feltételezik, hogy valószínűleg a másik két bűncselekményt is elkövette, és ennek kiderítésére célzott vizsgálat indul. Ez megsokszorozza a hatékonyan felderített esetek számát, célzatossá teszi az ítélkezési gyakorlatot, ami pedig emberek és állatok életének megmentését eredményezi.
Ha célunk az, hogy társadalmi kontextusba helyezzük az elmondottakat, látni fogjuk, hogy az erőszak gyökere közös. Az elkövető hatalmat szerez, hatalmat gyakorol és hatalmat tart fenn, ez a hatalom pedig nem más, mint az elkövető számára a patriarchátus által biztosított előjogok összessége. Így aztán nem meglepő, hogy az állatkínzások elkövetői a nők elleni erőszak elkövetőihez hasonlóan majdnem mindig férfiak, maga az állatkínzás pedig a szexuális erőszakhoz hasonlóan a férfierőszak egyik formája.
Nem olyan régen az volt a törvény, hogy a nők vagyontárgyak voltak, amelyekkel a férfiaknak szabad volt kereskedniük. Dédnagyanyáink idejében a vőlegénynek a menyasszony mellé – mintegy köszönetképpen, hogy a férfi leveszi a pénzt nem kereső nő terhét a családról – hozomány járt, a nő pedig, hogy kellő hasznot hajtson, még ingyenmunkák sokaságával is tartozott új férjének. A lánygyermek az apja tulajdona volt, aki a házassággal a férje tulajdonába került, ennek pedig mind a jogrendünkben, mind a társadalmi normáinkban máig ható nyoma van. Ezért van, hogy a feleség viseli a férje nevét, ezért van általában az, hogy a házasság intézménye még mindig rendkívül alkalmas nők férfiak általi kizsákmányolására, és – bár a házastársak papíron egyenlőek – visszafelé ugyanez elképzelhetetlen.
A nők helyzetét a történelmünk folyamán úgy lehetett javítani, sőt, úgy kell javítani a mai napig, hogy lebontjuk ezeket a tulajdonviszonyokat. Felszámoljuk a jogban, a jogalkalmazásban és a társadalmunk szemléletében egyaránt, és a helyébe tesszük azt, hogy a nő szabad, önálló emberi lény, akit senkinek nincs joga kizsákmányolni.
Ami az állatokat illeti, ők egyszerű vagyontárgyak a mai napig. Az ő helyzetük javításának is az az útja, hogy elismerjük: többek ennél. Felelősséggel tartozunk értük, ahogy felelősséggel tartozunk a gyerekeinkért, mert nem tudnak gondoskodni magukról, és civilizációnk rájuk mért hatásaival szemben is védtelenek. De nem tehetünk velük akármit. És ahogy az idegen nőt megverő férfi nem egy másik férfi vagyontárgyát károsítja meg, úgy az állatkínzó ember tette sem vagyoni kárban, hanem a gondozására szoruló élőlény szenvedésében nyilvánul meg.
A feministák feladata az, hogy küzdjenek a haszonelvű, jogosultságokon alapuló társadalmi rend ellen, amelyben néhány férfi tulajdonként kezelheti a nők, gyerekek és állatok testét. Ahol a férfiak elvehetik a nők, állatok és gyerekek szabadságát, és mindenki rendeltetését meghatározhatják. Ezért felemeljük a szavunkat azzal szemben, amikor a nők testét közvagyonnak tekintik, és minden nő kötelező feladatát – princípiumát – a gyerekszülésben határozzák meg, és tiltakozunk akkor is, amikor olyan tehenek tejét árulják a piacon, amelyek születésüktől fogva betegségekre és korai halálra vannak ítélve az óriási termelés érdekében. Felháborodunk azon, hogy immár bírósági ítélet mondja ki, hogy a férfiak négyszázezer forint plusz bűnügyi költség megfizetése ellenében nyugodtan megverhetik az élettársukat, és nem nyugszunk akkor sem, ha kutyák fejét verik szét baseball ütővel.
Nem nyugszunk, mert az erőszak senkivel szemben sincs rendben. A nők, a gyerekek és az állatok nem valamik, hanem valakik, és nem nyugszunk mindaddig, amíg a férfiak ennek megfelelően nem viselkednek velük!
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 160 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
