2010 után alapvetően átalakult a hazai humán értelmiség helyzete. Miközben fellazultak a liberális értelmiség pártkötöttségei, és a kormány mellett nyíltan kiálló pártkatonák új trendet írnak, a függetlenség esélyeit több tényező is rontotta. Az intézményrendszer átalakulása, a Fidesz által gründolt új és az öröklött struktúrák küzdelme, illetve az érvényesülés új követelményei révén behatárolt játéktérben a racionális eszmecsere lassan lehetetlenné válik. De a fóbiák és törzsi törésvonalak között olyan új kísérletek is születtek, amelyek reményt adnak a társadalomtudományos diskurzus és praxis megújulására – Szalai Erzsébet írása.
Mirko Schallenberg: Schwebezustand (Lebegő állapot)
A Fidesz 2010-es hatalomátvételét követően döntő változások következtek be a magyarországi humán értelmiség élethelyzetében, munkakörülményeiben és szerkezetében. A korábbi pozíció lényege az volt, hogy ezen értelmiségiek döntő része valóságosan, vagy legalábbis virtuálisan/eszmeileg betagozódott valamely politikai párt holdudvarába – miközben igényt tartott arra is, hogy a közvélemény személyét és teljesítményét függetlenként ismerje el. Ezzel összefüggésben az értelmiségi közéletben a szellemileg valóban függetlenek gyakran marginális helyzetbe sodródtak, de ez a helyzet még nem feltétlenül jelentette egyben munkakörülményeik romlását/megszűnését és/vagy egzisztenciális ellehetetlenülésüket is.
Átalakuló függőségi viszonyok
2010 után a helyzet gyökeresen megváltozott. Az SZDSZ megszűnésével a magát (a jobboldaltól átvett jelzővel) balliberálisnak vagy baloldalinak nevező – valójában döntően továbbra is liberális – értelmiség pártkötöttségei megszakadtak vagy legalábbis lazábban kötődtek újra (más pártokhoz), mint korábban. Pontosabban, ez az értelmiség „minden ellen van”, ami a Fidesz-KDNP-hez és a Jobbikhoz köthető, legyen szó politikáról, gazdaságról, egészségügyről, oktatásról vagy kultúráról – de legelsősorban a felmutatott életeszményről és annak elemeiről.
A jobboldali értelmiség prominens képviselői (például Lánczi András vagy G.Fodor Gábor) egészen a legutóbbi időkig nyíltan is azt vallották, hogy a szellemileg és egzisztenciálisan független értelmiségi szerep nem más, mint puszta illúzió, az erre való törekvések ezért szükségképpen bukásra vannak ítélve. A másik oldallal szemben tehát, még csak látszatfüggetlenségre sem törekedtek, és büszkén vállalva pártkötöttségeiket, szinte hivalkodva mutatták fel a vezér iránt elkötelezett értelmiségi pártkatona szerepét. Némi változás csak az Orbán-Simicska-affér nyomán következett be: a két hatalmi centrum kialakulása és versenye a jobboldali értelmiség számára teremt némi manőverezési lehetőséget, valamennyi függetlenségi esélyt.
2010-től ráadásul alapvető változások következtek be a humán tudományos élet intézményrendszerében és az ott dolgozók alkalmazásának feltételrendszerében is. Ennek lényege, hogy a Fidesz és kormánya, valamint az MNB a „sajátjai” számára új kutatóhelyeket és oktatási intézményeket hozott létre, melyeket kézi vezérléssel, közvetlenül irányít. Nem csak gazdaságilag, szellemileg is. Ezzel párhuzamosan folyamatos pénzkivonás történik a társadalomtudományos élet korábbi intézményeiből, vagyis az MTA humán kutatóhálózatból, de döntően a felsőoktatásból. Vagyis a dolog lényegét tekintve forrásátcsoportosítás történik a Fidesz által gründolt új, és az öröklött struktúrák között az előbbiek javára.
De a tudományos élet és véleménynyilvánítás szabadsága a már korábban működő intézményrendszerben is erősen korlátozottá válik. A Fidesz-KDNP hatalomra kerülése előtt a kutatóhelyek és egyetemek életét szinte a teljes véleménypluralizmus jellemezte, amely nem csupán a szabad érték- és témaválasztást jelentette, hanem azt is, hogy a kutatók és oktatók a legszélesebb nyilvánosság elé is kiállhattak tudományos eredményeikkel és véleményeikkel. Mára mindennek intézményes lehetőségei két ok miatt is leszűkültek. Egyrészt azért, mert az intézményvezetők (többségük újonnan kinevezett) a nyílt vagy burkolt felsőbb „elvárásoknak” való megfelelés kényszere miatt enyhén szólva nem nézik, néznék jó szemmel kutatóik, oktatóik nyílt „politizálását”. Ez a kötelem elsősorban a tekintéllyel, presztízzsel és intézményi beágyazottsággal még nem rendelkező fiatalokat érintheti, akiknek a tudományos ranglétrán való előmenetele nagy mértékben attól függ, hogy mennyiben képesek megfelelni az intézményi, intézményvezetői elvárásoknak. És ha valóban sikerül őket elzárni a nyilvánosságtól, függésük totálissá válhat.
Másrészt az előzővel összefüggésben, a tudományos minősítés közelmúltban kidolgozott új rendszere arra készteti a kutatókat és oktatókat, hogy szinte kizárólag idegen nyelvű, és főként a mainstreamet reprezentáló, magas impaktfaktorú folyóiratokban publikáljanak. Ennek két – tudatos vagy tudattalan – célja van: a mainstreambe simuló ezoterikus résztémák előtérbe állításával a holisztikus, interdiszciplináris szemléletű kutatások háttérbeszorítása egyfelől, a magyar társadalomnak szóló, annak átfogó problémáira reflektáló társadalomtudomány szinte teljes eltüntetése vagy legalábbis megrendítése másfelől. Erősebben fogalmazva: a nemzeti kormány száműzi, exportálja a társadalomkutatókat, hogy ezzel felszámolja a nemzeti társadalomtudományt – elejét véve annak, hogy az nyilvános kritika tárgyává tehesse őt és rendszerét. A sors iróniája, hogy teszi mindezt a liberális társadalomtudósok krémjének egyetértésével és aktív közreműködésével (legalábbis a magam tudományterületén).
Mindazonáltal a 2010 utáni időszak fontos fejleménye, hogy az erős ellentendenciák, ellenerők dacára is – sőt nagyrészt éppen azokkal szemben – immár a fiatal kutatók, oktatók és aktivisták köreiben is érzékelhetővé válik a szellemileg független és elsősorban baloldali ihletésű kritikai értelmiségi szerep vonzereje, melyet magukat baloldalinak mondó – hangsúlyozottan a hivatalos intézményi kereteken kívül szerveződő – műhelyek és hálózatok sokaságának megszületése fémjelez. (Erre még visszatérek.) Ugyanakkor a rendszerkritikai baloldal idősebb reprezentánsainak java részét – gyakran korábban kivívott magas presztízsük ellenére is – egy egyszerű mozdulattal (több esetben a politikai motivációt nem is igen titkolva) eltávolítják állásaikból.
Az egzisztenciális átrendeződés, illetve többek számára az alapvető lét- és munkafeltételek megingása, bizonytalanná válása erősíti a korábbi értelmiségi csoportok, törzsek szembeállását és küzdelmét. A leglátványosabb itt a liberálisok és a „konzervatívok” vetélkedése és összeütközése. Egyfelől a globális és helyi társadalmi feszültségek kiélezettsége miatt, másfelől a történelmileg is öröklött kölcsönös intolerancia következtében mindkét törzs tagjainak gondolkodásában – a legkülönfélébb típusú érvrendszerek felvonultatásakor is – bizonyos fóbiák válnak meghatározóvá, pontosabban a kifejtett gondolatsorok kályhájává. A fóbiáknak persze mindig van valami tényleges valóságtartalmuk – a „leghatékonyabbak” épp ezért tudnak nagyra nőni.
Orbánozás, magyarozás, gyurcsányozás, idegenezés
A liberálisok talán legfontosabb fóbiájának középpontjában Orbán Viktor áll. Bár a miniszterelnök valóban a döntési jogosítványok egyre nagyobb részét ragadta és ragadja magához, valóban egyszemélyi féldiktatúra épült és épül, totális hatalomkoncentrációról nem kell és nem is lehet beszélnünk. Ezzel összefüggésben az sem felel meg a valóságnak, hogy minden gondunkról és bajunkról Orbán tehet – hatalomra jutására a félperifériás hazai újkapitalizmus 2010-ig tartó laissez faire szakaszának romjain került sor, a negatív jelenségek zömét örökölte – kormányzása alatt többé-kevésbé nem tesz mást, mint intézményesíti és kiélezi a már korábban meglévő gazdasági, szociális és kulturális egyenlőtlenségeket.
Az orbánozás tükörképe a „magyarozás” (utóbbi kifejezés Révész Sándortól származik). Vagyis az a megcsontosodott nézetrendszer, mely szerint Magyarország és a magyarok mindenben a legrosszabbul teljesítenek, utolsók a különböző sorokban, élhetetlenek és szolgalelkűek, enyhébb kifejezéssel a szabadság helyett a rendet választották és választják. Vagyis nem arról van szó, hogy – amint arra Bibó István rámutatott – történelmi okok miatt a magyarságban bizonyos rossz beidegződések alakultak ki, hanem a magyarok egyszerűen csak „ilyenek”.
A jobboldali értelmiség viszont legelsősorban teljes erővel gyurcsányozik. A volt miniszterelnök legfőbb bűne, hogy „idegen erőknek” szolgáltatta és szolgáltatja ki az országot. Nos: való igaz, hogy Gyurcsány Ferenc abban az időszakban volt a csúcshatalom birtokosa, amikor Magyarország visszailleszkedése a világkapitalizmus rendszerébe teljessé vált, és a 2008-as válsághoz érkezvén ennek szinte rögtön meg is éreztük a hátulütőjét. De kutatásaim szerint ő volt az is, aki a válság kellős közepén Brüsszelig ment ellenállni és követelni abból a célból, hogy elkerülhetőek legyenek a radikális belső megszorítások. Nem rajta múlott, hogy nem járt sikerrel – és bele is bukott.
Az „idegen erőket” az „idegenek” irányítják az „idegenek” érdekében. Vagyis a zsidókról, a szabadkőművesekről, a cigányokról, a homoszexuálisokról, a hajléktalanokról, a munkanélküliekről, a migránsokról stb. van szó. Ők válnak a bűnbakká azért, mert geopolitikai és geogazdasági okok miatt Magyarországon soha nem volt idő és tér arra, hogy az uralkodó értékeket és magatartásmintákat a társadalom belső ereje, erőfeszítései termelhessék ki.
A fóbiákkal áthatott gondolkodás, a párbeszédre való teljes képtelenség döntő oka az, hogy az újkapitalizmus válságának abba szakaszába érkezett, amikor már mindenki tudja vagy sejti, hogy az adott szisztémán belül a felgyülemlett feszültségeknek nincs, és nem lehet megoldásuk, de szinte senkinek sincs bátorsága kimondani, hogy a király meztelen.
Mindenki keresi a fogódzókat, a biztos pontokat – de a többség csak mélyen beidegződött fóbiáiba tud megkapaszkodni. Amitől a helyzet, a kilátások még reménytelenebbé válnak.
A racionális diskurzus lehetetlensége
A szellemi drótkerítések egyre áthatolhatatlanabbak. Mint a politikában, a szellemi életben sem az számít már, kinek van igaza, hanem hogy „ki kivel van”, ki kivel lojális. Terjed a fekete-fehér gondolkodás – szekértáborokon belül is. Hol van már az a szamizdat Beszélő, ahol érvek feszültek érvekkel szemben, ahol azt is ki lehetett mondani, ha valakit a másik gondolatmenete meggyőzött. Nem csak a gondolkodás egyoldalúságáról és a vitastílus egyre agresszívabbá válásáról van azonban szó – ma már mindezek egyenesen és durván a bunkóság terjedésében, divattá válásában jelennek meg. Olyat is hallottam már hogy újdonsült médiasztár a műveletlenségével dicsekedett.
A fóbiás gondolkodással összefüggésben a viták perszonalizálódnak, a racionális érvelés és vita terei összeszűkülnek. Különösen rombolóan érinti ez a liberális és baloldali rendszerkritikai gondolkodási szférákat, hiszen a racionalitás – az a hit, hogy a világ ésszerűen és igazságosan berendezhető – mindkét eszmerendszer alapvető éltető eleme.
Ezért a liberalizmus és a baloldali rendszerkritikai gondolkodás válsága szükségképpen összekapcsolódik, pontosabban együtt jelenik meg. (Hozzáteszem: előbbi vonzereje történelmi okok miatt – is – még mindig nagyobb az utóbbinál.)
Habermas hitte az „uralommentes kommunikáció terét”, „az okoskodó magánemberek közönségét”. Magam ebben soha nem osztoztam vele, azt azonban vallottam, hogy nagyon kell és lehet is megközelíteni az így jellemzett állapotokat. Amit azonban ezek helyett látunk, az nem más, mint a bunkósbotokkal szétvert kommunikáció tere, és a gyűlölködő tömegemberek közönsége…
És/de ebben a közönségben, illetve közönségekben – mintegy kapaszkodóul – szükségképpen feltűnnek, pontosabban gyökeret vernek a kikezdhetetlen szellemi autoritások, akiket semmilyen körülmények között nem lehet, nem szabad kritikával illetni. E áhítattal tisztelt szent tehenek azután csak tovább akadályozzák közönségeiket a dogmákon való túllépésben, a gondolati nyitásban.
Baloldali műhelyek és kísérletek
A magukat baloldalinak valló fiatalság körében a fenti megosztottság még csak kevéssé jelentkezik, ámbár annak csírái már itt is jelen vannak. Mindazonáltal az utóbbi időben számos kiváló műhely emelkedett ki e körből.
A Helyzet Műhelyt fiatal társadalomkutatók hozták létre a célból, a magyar társadalomtörténetet – elsősorban a rendszerváltást – a világrendszer-elmélet hosszú távú perspektívájába helyezzék. Ez azért is kiemelten fontos és tiszteletreméltó vállalkozás, mert – amint azt egy szociológus kollegám egyszer kifejtette – aki ma világrendszer-elméleti magyarázatokat keres bármely társadalmi jelenségre, az szinte azonnal az akadémiai élet perifériáján találja magát… A „helyzetesek”, vállalva ennek ódiumát mára már komoly tudományos munkákat tettek le a tárgyból az asztalra. És mindezek hangsúlyozottan közös gondolkodás, kollektív alkotómunka eredményei – ebből a szempontból (is) a hosszú 60-as évek legjobb szellemi hagyományának szerves folytatását jelentik. Bár a csoport induló céljai között szerepelt, hogy rendszeresen állást foglalnak aktuális társadalmi kérdésekben is, valamilyen oknál fogva erre mindezidáig nem került sor. Ez az ok talán nem más, mint a törzsi háborúkból való kimaradás hangsúlyozott igénye…
A Város Mindenkié csoport szintén fiatal társadalomkutatók és aktivisták vállalkozása, célja a hajléktalanság, a kirekesztettség és emellett a mindenfajta elnyomás elleni gyakorlati küzdelem megszervezése, mégpedig hangsúlyozottan az érintettek mindennapi bevonásával.
És akkor még nem beszéltünk a különböző, fiatal baloldaliak által működtetett internetes fórumokról, blogokról. Itt a Kettős Mérce blog WTF Baloldal c. vitasorozatát kell először kiemelnünk, mely 2015 augusztusától mind a mai napig fontos gondolatokat fogalmaz meg a nemzetközi és hazai baloldal helyzetéről és perspektíváiról. Ezekben az írásokban a radikális rendszerkritikától a baloldali liberalizmusig minden eszmerendszer képviselteti magát. Fontos mindazonáltal megjegyezni, hogy a legtöbb írás nem a baloldaliság belső ellentmondásait is taglaló, egzakt helyzetképet és racionálisan is belátható globális és nemzeti alternatívákat, hanem nagyon nagyrészt egyfajta életérzést fogalmaz meg. Ennek lényege a jelenlegi hatalom elutasítása és a szegényekkel, kirekesztettekkel való közösségvállalás, mint érzelmi attitűd kifejeződése. Eme kavalkádban azonban már fel-fel tünedeznek a közös és eltérő álláspontok kikristályosodásának jegyei.
Hasonlóan fontos Sebők Miklós és Böcskei Balázs vállalkozása, akik ötven baloldali értelmiségit kértek fel ötven, a baloldal számára fontos könyv rövid ismertetésére, mely írásokat önálló kötetbe szerkesztették. A könyvben négy korosztály is képviselteti magát, a fiatal szerzők írásait itt is hasonló, vagyis a tárgy alapvetően érzelmi megközelítése jellemzi. Közös bennük az elemi felháborodás indulata a fennálló viszonyokkal szemben.
A magukat ma baloldalinak valló fiatalok számára a jövő nagy kérdése az lesz, hogy mai, nagyon őszinte érzelmi elköteleződésükre képesek lesznek e tudományos alapossággal is kidolgozott világnézetet építeni. Azért is fontos dilemma ez, mert ezen építkezés közben ma még közös utak válhatnak el köreikben. Ezért meg kell magukat óvniuk az idősebbek törzsi háborújának vírusaitól: ha lesznek is törésvonalak, ne a régieket cipeljék tovább.
Mindenesetre az bizonyos, hogy él bennük a vágy a szüleik, nagyszüleik törzsi ellentéteinek meghaladására. Talán ezért is van az, hogy a fiatal korosztályokból nagyszámú tehetség a művészetek – szépirodalom, film, képzőművészet stb. – felé orientálódik. A társadalomtudományos megújulásban ezért csak reménykedhetünk.
Szalai Erzsébet
A szöveg első alkalommal az Élet és Irodalom január 22-i számában jelent meg.
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 160 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
