A Saul fiát gyalázó, zsidózó kommentek azt vetik a mindenkori magyar vezetés szemére, miért nem csinálnak filmet a Don-kanyarról. Hát legyen, legyen film a társadalom és a politika rossz döntéseiről, az ezeknek ellentmondani nem tudó katonai vezetőkről, a halálba vitt magyarokról, 130 ezer hulláról, akiket bár utólag próbál stilizálni az utókor, de teljesen értelmetlenül pusztultak ott a Don-környéki fagyban.
A soviniszta vágyképekkel és stilizálásokkal szemben a doni tragédiában nincs semmi hősies. 73 évvel ezelőtt százezernél is több honfitársunkat egyszerűen halálba küldte a politikai hatalom azzal, hogy a nácik oldalán, megfelelő felszerelés és ellátmány nélkül beküldte őket az orosz télbe helytállni a szovjetekkel szemben egy hiú politikai győzelem reményében.
A Don-kanyar nem hősies és hazafias, hanem a háború leggyászosabb történetei közül egy; annak a története, amikor politikusok, saját népszerűségük érdekében, betarthatatlan ígéreteik hazugságát leplezve inkább kivezényelnek ezreket, milliókat meghalni. A Don-kanyar története a mocskos háború története, a soviniszta politika története, a háborús uszítás története.
Ez a történet viszont sokáig feledésbe merült, a Horthy-, majd a Szálasi-rendszerben eltitkolták, nehogy a lakosság szembesüljön az óriási hadi veszteséggel, a Rákosi- és a Kádár-rendszerben pedig eltitkolták, hogy ne kelljen szembesülni a baráti Szovjetunió katonái által kioltott emberi életek emlékével. A Don-kanyar a rendszerváltás után sem került a helyére, hacsak nem gondoljuk azt, hogy a szélsőjobboldali mitológia világában van a helye, ahol a politikai vezetés nem tehet semmiről, és hősies küzdelemben haltak meg honfitársaink a gaz kommunistákkal folytatott harcban.
Pedig van egy másik értelmezése is annak, ami történt: a Jugoszlávia elleni hadüzenet, a megnemtámadási szerződés megszegése után a revízióban reménykedő magyar politikai vezetés hadat üzent a Szovjetuniónak, bár tudta, hogy a nácik segítsége nélkül ezek a hadosztályok nem tudnak győzelmet aratni, ahogy azt is, hogy nem is fogják tudni tartani az állásaikat. Végül szövetségesünk, a náci Németország lényegében feláldozta a magyar katonákat, amit már se a magyar politika, se a hadvezetés nem tudott megakadályozni.
Ott pusztult el majd mindenki, és mindegy volt, zsidó munkaszolgálatos, cigány, gyári munkás, paraszt vagy arisztokrata: végük lett.
Nem a Saul fia helyett kéne filmet forgatni a doni katasztrófáról, de erről a tragédiáról is jó lenne egy film, mert segíthetne abban, hogy az utókor levonhassa a konklúziót, miről szólt ennek a 130 ezer embernek a halála. Ahogy az is nagyon fontos, hogy szembenézzünk a Saul fiában megidézett áldozatokkal, köztük magyarok százezreivel. Nem azt kéne mérlegelni, hogy mi volt egyikük vagy másikuk vallása vagy származása, hanem azt, hogyan jutottunk el eddig a két nemzeti tragédiáig, és mi az a politikai konklúzió a független Magyarország szempontjából, amit le kellene vonni, hogy ne basszuk el újra.
A Saul fia sem csupán a holokausztnak állít emléket, hanem – ahogyan a rendező fogalmaz – egy emberi arcnak, amely a náci haláltáborok szimbólumává vált. Ez az arc itt van velünk, és nem „csak” egyes etnikumokat fenyeget, hanem az emberiség jólétét és békés együttélésének lehetőségét általában. Ezért fontos film a Saul fia, és ezért kellene megcsinálni azt a filmet a Don-kanyarról is. Hogy megértsük a történetből, hogy a hamis társadalmi konstrukciók, a hatalmi illúziókban való elmerülés, és a háborús uszítás egyaránt olyan katasztrófákhoz vezethet, mint a Don-kanyar vagy mint Auschwitz.
Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 109 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
