Decemberben a szélsőjobboldali Front National kiemelkedő eredményt ért el Franciaországban. A főáram elitjeinek szörnyülködése ellenére a francia politika fasizálódását épp az általuk évtizedek óta propagált rendpárti diskurzus, a bevándorlás felelőssé tétele a társadalmi problémákért, az egyenlőtlenségek növelése és a szociális problémák meg nem oldása tette lehetővé. A politikusok és a média közvélemény-alakító felelőssége könnyen bizonyítható, hiszen paradox módon a bevándorlásellenes szélsőjobb ott a legerősebb, ahol lényegében a rá szavazó emberek nem is találkoznak bevándorlókkal, és azokon a helyeken a leggyengébb, ahol a bevándorlók élnek, tehát ahol feltételezhető, hogy „gondokat okoz” a velük való együttélés. A szélsőjobb ennek a rendszernek a terméke, és megállítására jelenleg nem mutatkozik remény. Balázs Gábor írása.

(Fotó: Flickr / Guillaume Gautreau)

A défaut d’argent putain, donnons du temps
Dans nos bouches le mot liberté devient insultant
Car c’est les soldats qui le portent et non plus le vent
Comme si le monde était rempli de cruels sultans

A francia szélsőjobb „példátlan előretörése” című történet mindenki számára közismert: igen, a francia szélsőjobboldal megnyerte a 2015. decemberi regionális választásokat (megnyerte már az európait is, egyébként).

Így mennek a dolgok.

Mint jól tudjuk, alapvetően a szélsőjobboldal előretörése, számos országban immár valódi meggyökereződése és reális választási lehetőségként való színre lépése a tőkés rendszer válságának és a válságkezelés gazdasági és szociális következményeiben katasztrofális neoliberális módjának az eredménye. Ez a módszer minden országban és minden politikai beállítottságú kormány regnálása alatt ugyanaz: ez természetesen a mérsékelt politikai erők erodálódásával jár együtt. Valódi alternatíva hiányában ez a szélsőjobboldal megerősödéséhez vezet, mert a régi társadalmi szolidaritás minden intézményét és eszközét szétverik a neoliberális reformok (ezzel az ezekre támaszkodó „szélsőbaloldal” esélyeit is persze). Legkésőbb a görög példa megmutatta, hogy az ellenállás lényegében lehetetlen.

A folyamatos vereségek keserűséget és gyűlöletet: fasizmust szülnek. A fennálló erőviszonyok valójában megkérdőjelezhetetlenek: az osztályharc vereségre ítéltetett, ez az oka a tömeges rasszhoz, valláshoz, identitáshoz fordulásnak, a szociális kérdés helyébe az etnikai kérdés előtérbe kerülésének. 

És hát persze: a parlamentáris „baloldal” árulók és balfékek gyülekezete. Politikája teljes katasztrófa. Az ideológia küzdelmet is a jobboldal nyerte: a reakció uralkodó minden területen. A munkásmozgalom megmaradt pár jelszavát, bázisának egy részét a legnagyobb ellenségei sajátították ki. A „szélsőbaloldal” (a mai szociáldemokrácia) halott.

Közben persze a választási részvételi adatok mindenütt drasztikusan csökkennek. A képviselő többé nem képvisel senkit, nem a nép reprezentánsa, hanem a rendszer garanciája. Nem védelmező, hanem az elnyomó rendszer egyik fogaskereke. Nem csoda ha egyre többen tartják tökéletesen érdektelennek, hogy személy szerint ki az illető. Egy mostani közvélemény-kutatás szerint Franciaországban a legutóbbi választásokon azok közül a választók közül, akik elmondásuk szerint „érdeklődnek a politika iránt” 40 százalék nem ment el szavazni.

Bobigny: részvételi arány 27 százalék.

A népet félelem, gyűlölet és közöny uralja.

Lassan a szélsőjobboldal elleni egyetlen komolyan vehető érvnek (persze a mainstream politikusok és médiáik szájából egyetlen) az lehet, hogy még mindig elkerülendőek a fasiszták.

Ez igaz, de elég szánalmas mindenesetre.

Miközben mondjuk éppen egy hónapja Franciaországban a politikus osztály és vazallusai térden állva könyörögtek a népnek, hogy ha már a szavukat se hiszi és különösebben nem is érdekli az egész, szíveskedjék elmenni legalább szavazni, hogy a fasiszták lehetőleg ne irányítsanak több milliós régiókat, addig ugyanezek a politikusok minden második nap szembeköpik és persze mély megvetéssel illetik (túl értékvesztett, túl vallásos, túl kevéssé kapitalista, túlságosan elbutított fogyasztó, túl individualista, túl kommünotarista…) az ostoba népet.

A médiákban az egyeduralom szinte teljes. Minden idétlenségről szó esik csak a valódi gazdasági- és szociális választások maradnak mindenféle vita nélkül.

Eközben a társadalomban megindultak az ismert folyamatok: a szegénységért nem a rendszer lesz a hibás, hanem a másik szegény. És hogyan különböztessük meg magunkat a másik szegénytől? Hát persze, hogy bőrszín, származás vagy vallás alapján.

 „Les pompiers pyromanes”

Kevésbe lényeges, de maga ez a választási eredmény nyilvánvalóan konjunkturális jelenség is: a menekültválsággal, majd a merényletekkel egy olyan rendpárti dinamika alakult ki, mely alapvetően kedvezett a rendpárti erőknek.

Persze a dolog nem csak úgy „kialakult”, hanem kialakították: ez a dinamika korántsem volt magától értetődő (például a januári Charlie-merénylet után a közbeszéd jóval inkább az együttélés, a tolerancia normáit hangsúlyozta, nem a legdurvább iszlám, bevándorló- és menekültellenes őrültségeket). A mai helyzetben az első számú felelősség azoké, akik alakítani tudják a közvéleményt és akik így alakították: az értelmiségieké, a médiáké és persze a politikusoké.

Láthatjuk, mindezek társadalmi kérdések és okok, azonban nem hagyhatjuk teljesen figyelmen kívül a médiák és szereplőik, a mediatizált értelmiségiek szerepét a szélsőjobboldal (vagy éppen esetünkben a francia Front National) előretörésének.

Nem csak a politika totális depolitáltságáról van szó (a korrupciós ügyek mindig személyes problémák, sohasem a rendszer, a személyes perpatvarok előtérbe kerülése stb.), hanem ennél jóval súlyosabb ügyről: a szélsőjobboldal eszméinek legitimációja és a megoldási javaslataik iránti bizalom fokozása.

Ami Franciaországban ebben a kérdésben megy, az tényleg elképesztő: mindenhonnan három téma ömlik és ömlik és ömlik. A közbiztonság hiánya, a bevándorlás és az iszlám.

A közbiztonság esetében csak és kizárólag a bűnüldözési kérdések kerülnek előtérbe, ahol az elkövetők etnikai eredete mindig előtérbe kerül szociális helyzetükkel szemben, amely aligha kell mondanunk kiknek a véleményét támasztja alá. A bevándorlás (vagy a tőle alig elválasztott menekültkérdés) kapcsán sohasem arról hallunk, hogy egész pontosan mi elől is menekülnek el, hanem mindig csak és kizárólag arról, hogy valósággal elárasztják a kontinensünket illetve Franciaországot: mindez természetesen depolitizálja a problémát és egy valódi társadalmi kérdésből egyszerű bűnbak-gyártás lesz. Az iszlám vallású országlakosok pedig úgy tűnik, hogy csak és kizárólag a vallásuk által meghatározottak, ez a legfontosabb, sőt kizárólagos jellemvonásuk (tényleg vajon a mohamedánok szoktak szerelmesek lenni? betegek? mindig a Prófétán jár az eszük vagy gondolnak néha másra is?) – az iszlám által, ami persze maga is anomália (vö. „az európai civilizáció zsidó-keresztény”), amely veszélybe sodorja az identitásunkat.

És ez megy napról-napra. Óráról órára. Percről percre. 

Miután Párizs utcáin két lépést nem lehet tenni anélkül, hogy valamely remek hetilap iszlám veszéllyel riogató plakátjaival találkoznánk; a televízió előtt két percet nem lehet eltölteni egy a rendőrség heroikus küzdelmének egy napját bemutató „riportba” való botlás nélkül (hadműveleti terep: a külvárosok etnicizált képe) és két másodperc nem telik el az interneten, hogy valamely aggódó értelmiségi ne magyarázná el mindenkinek, hogy Franciaország hanyatlik, melyért természetesen a bevándorlók a felelősek – szóval mindezek után, minden választás után néznünk kell, hogy a médiamunkások és ugyanezen közszereplő értelmiségiek (plusz persze az ugyanezeken a húrokon játszó „mérsékelt politikusok”) őszintén megdöbbenek a szélsőjobboldal előretörésén, sőt „aggodalmukat fejezik ki”.

Pompiers pyromanes (piromán tűzoltók – a szerk.)– ahogy a szép francia kifejezés remekül leírja őket. 

„Rossz válaszokat ad valós problémákra”

Mármint a szélsőjobboldal, ahogy mondani szokás vagy 30 éve. Alighanem a mondat első elkövetője Laurent Fabius volt még 1984-ben, ma köztiszteletben álló francia (szocialista!) külügyminiszter. Mintha maga a probléma felvetésének módja egyáltalán nem befolyásolná a rá adott válaszokat…

Mindenhonnan árad a nagy hanyatlás elbeszélés, melynek a magyar liberális értelmiség nagy kedvence Alain Finkielkraut a nagymestere. Franciaország hanyatlik és ki lehet találni kik a hibásak mindezért. Oda a francia identitás. A baloldaliak „libanonizálják” az országot. Majd szemforgatva meglepődünk amikor már nem is csak a szélsőjobboldali, hanem a jobboldali nagygyűléseken is ezrek üvöltik: „On est chez nous!!” („Itt mi vagyunk otthon”!).

Ahogy Voltaire jelszóvá vált szavai („Écraser l’infâme!” „Irtástok ki a gyalázatost!”) manapság vallásellenességükből egyszerű idegengyűlöletbe fordultak, úgy vált a hamis laicitás (az állam és egyház szigorú elválasztását jelentő felfogás) az iszlámgyűlölet legfontosabb összetevőjévé. A valaha progresszív irányzatok (antiklerikalizmus, republikanizmus, feminizmus stb.) váltak az elnyomás, a megbélyegző iszlamofóbia eszközeivé.

Máshol hosszan szóltunk arról, hogyan lettek univerzális eszmékből a nép egy részét kirekesztő értékek, amelyek szembeállítják egymással a „jó franciákat”, a köztársaság, a laicitás, a szabad véleménynyilvánítás híveit és a „bevándorlókat”, akik minden bizonnyal szexisták, iszlamisták, intoleránsak, kommünotaristák, zárt közösségeikbe forduló elmaradott barbárok.

A szélsőjobboldalnak már nem szükséges azzal érvelnie, hogy a bevándorlók vagy elveszik a munkánkat, vagy ingyenélő tolvajok – elég annyit mondania: nem tisztelik az értékeinket, a laicitást, a köztársaságot, kommünotaristák és így tovább…A nagy univerzális értékek éppen az univerzalizmusukat vesztik el, egy csoport meghatározó jellemzőivé válnak, mely értékeit szembe lehet állítani azokkal, akik nem tisztelik ezeket. A szélsőjobbnak már nem is kell feltétételül idegengyűlölő beszédet folytatnia, elég ha annyit mond magáról, hogy a köztársaság híve.

Mindenki érti miről van szó.

Éppen arról van szó, hogy a köztársaság nagy értékei többé nem az egyenlőség érdekében vívott harc fegyverei, hanem a diszkriminációé, a bizalmatlanságé és a megvetésé – megvetésé a nép egy részével szemben, melyet barbárnak és visszamaradottnak állít be.   

Ez a „populista jobboldal” még azt is megengedi magának, miközben a médiauralma teljes és a társadalmi hierarchia kifejezettebb és erősebb mint valaha, hogy magát és az általa képviselni vélt fehér, dolgos középosztályt áldozatnak állítsa be! Áldozatai a bevándorlóknak, a színeseknek, a politikai korrektségnek, a gender-elméletnek, a feministáknak, a baloldali médiauralomnak meg ki tudja még minek.

Miközben ők uralkodnak mindenfelé.

Az uralkodó eszmék még mindig az uralkodó osztály eszméi.

Mert végeredményében a mai szélsőjobboldali előretörés mégiscsak a jobboldal nagy politikai-társadalmi-kulturális diadalának az eredménye: a jobboldal (y compris „harmadik út”, „új szociáldemokrácia”, „Neue Mitte”…bien évidemment)  verte át mindenfelé a neokonzervatív-neoliberális politikákat, viselt háborúkat szerte a világban, építette ki a terrorveszélyre hivatkozva a permanens rendkívüli állapot társadalmát, növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket, húzott egyértelmű párhuzamot a bűnözés növekedése és más szociális problémák és a bevándorlás közé, tette elfogadhatóvá az idegengyűlölő és rasszista beszédet…Majd miután mindennek eredményeképpen társadalmaink szélsebesen fasizálódtak, hirtelen felfedezte, hogy mindebben az „elitek” a bűnösek, a „globalizáció”, „a bevándorló cunami”, „az értékvesztés” és persze a „liberalizmus”.

Csak hogy értsük: ha az autoritárius, idegengyűlölő, bevándorló-ellenes eszméknek nagy a sikerük, az azért van mert nem vagyunk eléggé rendpártiak, idegengyűlölők és bevándorlóellenesek. Mindezt Bush, Blair és Sarkozy másfél évizede után! Néha az az érzésünk, hogy ezek tényleg Pétain Franciaországát sírják vissza (mínusz antiszemitizmus): a szélsőjobb elleni legjobb fegyver, ha hatalomba emeljük az eszméit.   

A mai rendszer egyszerre liberális (gazdaságilag) és a lehető legmélyebben reakciós. Nem véletlen, hogy a pendantja, a vörös-barna baloldal a kulturális  liberalizmust támadja a tőkés rendszer logikája helyett helyett. (Még Magyarországra is ez a rendpárti baloldal érkezett meg a megújulás jegyében, ráadásul még volt gyurcsányisták is csinálják ami különös bukét ad a dolognak. Írtunk már mi is erről itt, a jelenségre szép példa itt, még szebb itt. Nálunk a baloldal megújítói neokonzervatív honlapokon iszlámoznak jóízűen…Hazánkról tényleg elmondható, hogy igen különös hely.)

Még egy szó a szélsőjobboldalról

Sokáig a nagyvárosok külvárosai voltak a szélsőjobboldal fellegvárai – ez mára alapvetően változott meg, amely igen lényeges jelenség. Egyrészt látszólag a dolog teljes paradox voltát mutatja: lényegében azokon a helyeken esik vissza a bevándorlóellenes szélsőjobb, ahol a bevándorlók élnek, tehát ahol feltételezhető, hogy „gondokat okoz” a velük való együttélés. Ehelyett a szélsőjobboldal igazi terepe a nagyvárosok távolról sem lakótelepi, hanem jóval inkább kisvárosi jellegű elővárosai vagy egyenesen a falusi települések lesznek (ha belegondolunk ilyen tényleg a XIX. század vége óta nem volt, azaz hogy a vidék legyen a reakció fellegvára). Végül is a helyzet nagyjából elképesztő: ez a szélsőjobb ott erős, ahol lényegében a rá szavazó emberek nem is találkoznak bevándorlókkal!

A bevándorlókról, az iszlámról lényegében a médiákból értesülnek, amely egyébként is teljes izolációjukban az egyetlen kapcsolatuk a környező világgal. Ők a válság, a jóléti állam haldoklásának legszomorúbb áldozatai: a kihalt kisvárosok, falvak alsó középosztálya, ahol bezárt a kórház, a posta, a bölcsőde, ahol pékségért kocsiba kell ülni, ahol már lassan kocsma sincs. Akiket fojtogat a hitel, ahol minden bajnak az okozója a nagyváros, a külföld, Európa, a politikai elit: itt a rasszizmus mindennel együtt már nem központi jelentőségű, ez a magára hagyott emberek utolsó segélykiáltása.

Ez a jelenség azonban egy igen fontos körülményre hívja fel a figyelmünket: a mai szélsőjobboldal „szociális fordulatának” jelentőségére. A kilencvenes évek neoliberális, piacpárti európai szélsőjobboldal átadta a helyét a jóléti állam utolsó véderejeként (hiszen ebben a baloldalra aligha számíthatnak az emberek…) fellépő szociális szélsőjobboldalnak. Talán joggal írtuk, hogy – legalábbis elvben – a jóléti állam utolsó védelmezőinek tűnnek fel, hiszen az európai szélsőbaloldal (ma már a szélsőbaloldal ennyi és nem több: a jóléti állam védelmezőinek pártjai és szakszervezetei) az utóbbi pár évben vereséget vereségre halmozott. Egyetlen olyan országról, olyan készülő reformról, megszorításról, rendpárti törvényjavaslatról, bármiről nem tudunk, amelyet a szélsőbaloldal akár milliós erejére támaszkodva is meg tudott volna akadályozni!

Ez kiegészül egy másik igen fontos jelenséggel: ez a szélsőjobboldal szinte a bevándorlóellenességét is háttérbe szorítva vált Európa-ellenessé. Hogy ez sikeres, azon nincs mit csodálkoznunk, a szélsőjobboldalnak és a benne bízó embereknek ebben tökéletesen igazuk van: a mai Európai Unió a lehető legnagyobb veszélyt jelenti az életszínvonalukra, a jóléti vívmányokra és persze a szociális jogaikra. Ma már mindenki számára egyértelmű, aki nem teljesen vak, hogy a Szociális Európa csak egy rossz tréfa, az egyetlen demokratikus intézmény, az Európai Parlament egy hatalom és jelentőség nélküli kifizetőhely és kádertemető, a különböző európai pénzügyi paktumok pedig neoliberális diktatúrát kényszerítenek rá mindenkire.

Marx írja zseniális könyvében, a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikájában a korabeli francia parasztságról, hogy „érdekeik azonossága nem teremt közöttük közösséget, nemzeti kapcsolatot és politikai szervezetet – annyiban nem képeznek osztályt”, „Ily módon a francia nemzet nagy tömege egynemű mennyiségek egyszerű összeadásából képződik, ahogy például egy zsák krumpli egy krumpliszsákot képez”. Valami hasonlót mondhatunk el a mai szélsőjobboldali szavazókról is: érdekeik azonossága nem képez köztük más közösséget, mint azt a gyűlöletet, amelyet mindenki más iránt éreznek. Bezárkózva a világtól egyre inkább elvágott elővárosaikba, a médiák, persze még mindig főleg a televízió által folyamatosan rettegésben tartva a bevándorlótól, az iszlámtól, a bűnözéstől, a terrorizmustól, Európától, az idegentől, a világtól, a nagyvárostól, teljes kulturális nyomorban, vérrel-verítékkel megszerzett kistulajdonukat féltve, a kapitalizmus ideológiájától elvakítva, a lecsúszástól, a munkanélküliségtől okkal tartva, bánatukat valamiféle teljesen értelmetlen soft rasszizmusba fojtva. Egy szociológiai értelemben vett osztály, osztálytudat nélkül (hogy folytassuk az említett Marx-analógiát), amelyet a mostani válság és válságkezelés atomizált és izolált a társadalom többi részétől is.

A média olvasata szerint az FN (ahogy Magyarországon a Jobbik) az alsóbb néposztályok és a fiatalok pártja: ez nem igaz. Azon szegények és fiatalok között valamelyest felülreprezentált, akik szavaznak még egyáltalán (persze ez nem lényegtelen tény): Franciaországban az alsó néprétegek 60 százaléka nem szavaz, a fiatalok 70 százaléka. Lassan a „fiatal szavazat” nevezetű választásszociológia jelenséget ki lehet húzni a politikai szótárból. Valójában az a FN-szavazat egyre inkább a lecsúszó, vagy a lecsúszástól rettegő fasizálódó alsó középosztályra jellemző.

Most mondjuk el ezredszerre, hát elmondjuk: a szélsőjobboldal nagy ereje, hogy rendszerellenesnek mutatja magát (ezt annál is inkább megteheti mert a baloldalon nincs épkézláb erő, amely valóban rendszerellenes lenne, a „szélsőbaloldal” sem az). De persze sohasem nyúlna a rendszer alapjaihoz. Alighanem még az euró-zónából való kilépés (nem beszélve magáról az EU-ról) is csak kamu.

Ma már elég egyértelműen mutatják az adatok, hogy a (természetesen ideológiailag a legkevésbé sem ártatlan) mainstream-legenda miszerint a régi kommunista párti területek váltak volna a szélsőjobb fő bázisává: nem igaz. Kétségtelen tény, hogy az FN jelenleg a legnagyobb munkáspárt (mármint az aktív munkások és a munkaképesek, de munkanélküliek pártja), de például éppen a párizsi külvárosok, a régi „vörös öv”, a leginkább immunis a szélsőjobboldal vonzerejére.

A külvárosok millió gondja ellenére mégis ezek azok a területek, ahol a híres „együttélés” megvalósul: itt élnek együtt a legkülönbözőbb etnikai gyökerű, bőrszínű, vallású emberek. És persze itt a leggyengébb a szélsőjobboldal. Ma már az FN fő bázisa a „grande couronne” (a külvárosokon túli elővárosi területek) és egyre inkább a rurális Franciaország. Azaz azok a területek, melyeket a politika magára hagyott és melyekre az értéktermelés rendszerének egyre kevésbé van szüksége. Az itt lakó egyáltalán nem szélsőjobboldaliként szocializált emberek egyre inkább el vannak vágva a világtól és egyre fogékonyabbak a mai szélsőjobboldal sikerreceptjére: bevándorló-ellenesség, gazdasági protekcionizmus és az „identitás-kérdések”.

Egy francia szociológus szerint „a szociális kérdés nem a körgyűrűn kívül kezdődik [azaz a külvárosokban], hanem a metropoliszon kívül”. Ez a réteg ma már, ha akarna sem tudna visszakerülni az igazi vérkeringésbe: gyakran munkanélküli, vagy igen keveset keres, az ingatlana távolról sem ér annyit, hogy a visszaköltözést lehetővé tenné, az eladósodottsága amúgy is illuzórikussá teszi ezt, a közlekedés költségei magasak, a tömegközlekedés igen rosszul megoldott, az állami szolgáltató-szektor itt egyre rosszabb minőségű, vagy egyszerűen megszűnik, a helyi szolgáltatások a fizetőképes kereslet hiányában haldokolnak stb.

„A csapda rájuk zárult”.

Mi sem mutatja jobban ezeknek a területeknek a teljes reményvesztettségét, kilátástalanságát, hogy manapság a legmegdöbbentőbb „családi drámák”, erőszakos bűnesetek, elképesztő tragikus történetek nem a külvárosokban történnek (ott a klasszikus gettó-bűnözés a jellemző, főleg Marseille-ben és a párizsi külvárosok egy részében már kalasnyikovos leszámolásokkal, ami azért még tíz éve sem volt jellemző Franciaországban), hanem a vidéki Franciaország falvaiban és kisvárosaiban. Mint láthatjuk ezeknek a rétegeknek a fizikai távolsága a globalizált világtól egyrészt társadalom-földrajzi tény, másrészt metafora: a társadalmi kizártságuk szimbóluma is egyben.

A tömeges munkanélküliség azzal a következménnyel is jár, hogy már a munka világa, a munkahelyi tapasztalat sem áll rendelkezésre a külvilággal való kapcsolattartáshoz. Hiszen természetesen a munkanélküliség az egyik döntő kérdés. Szociológusok hada (a jelenkori uralkodó ideológia egyik fontos összetevője a szociológusok gyűlölete és megvetése: akik szerint „minden a társadalom hibája”, ahogy gúnyosan mondják – ez a dolog nem jelentőség nélküli: ezek az emberek tényleg azt hiszik, hogy társadalmi kérdések természeti jellegűek, ez különbözteti meg egyébként a jobboldalt a baloldaltól, érvel emellett Tamás Gáspár Miklós számos írásában), szóval szociológusok tömkelege írja, hogy a munkatársadalomban a tömeges munkanélküliség jelenségnek rémisztő antropológiai és szociális következményei vannak. Márpedig ma egyszerűen nem jut mindenkinek munka: egy olyan munkatársadalomban élünk, amely a rendszer logikájából következően marginalizál milliókat. Franciaországban a 22 millió munkavállalóból éppen vagy 5 milliót.

Ha valaki a szélsőjobb előretörését kulturális kérdésnek fogja fel, az ellene való harcot pedig úgy, hogy a szélsőjobb legnagyobb őrültségei után kell szaladni mert az volna a nép hangja, az nyilvánvalóan ön- és közveszélyes elmebeteg.

Sajnos politikusaink és politikai szakértőink elsöprő többségének elment az esze. És a minimális morális érzéke is.

Vagy itt van az az elképesztő helyzet, ahogy a mainstream médiák teljes egésze kezeli az „európai kérdést”. Mindazok, akik a lehető leghalkabban, remegő hangon, sűrű elnézéseket kérve legalább felvetik, hogy az egész Uniót mély gazdasági válságba és elég ijesztő szociális és kulturális visszaesésbe taszító neoliberális politikák helyett legalábbis meg lehetne próbálni valami mást csinálni: azonnal Európa-ellenesek lesznek. Fel sem merül ezekben a közveszélyes őrültekben, hogy lehetséges másfajta európai elképzelés is mint az övék. Ez a teljesen steril „Európa-pártiak” és „Európa-ellenesek” szembeállítás okozza azt, hogy a jelenlegi Unió minden kritikája a szélsőjobboldal malmára hajtja a vizet. 

Máshol hosszan foglalkoztunk már ezzel: a jelenlegi legnagyobb európéerek Európa legveszélyesebb ellenségei. És felfuvalkodottságukban persze a szélsőjobb szálláscsinálói is, még akkor is ha ők sóhajtoznak a leghangosabban az előretörésén.

És persze ez a helyzet a „gazdasági” kérdésekkel is, amelyek maguk is erősen kötöttek az európai ügyekhez (vö. Görögország- tkp. maga az Unió oktrojálja rá mindenkire a neoliberális politikákat). A neoliberalizmus semmiféle kritikát nem tűrő szószólói (azaz lényegében a teljes politikai elit és a médiavilág) mindenkit veszedelmes nacionalistának, frusztrált populistának, őrült álmodozónak bélyegez, aki felhívja a figyelmet a gazdasági receptjeik legégbekiáltóbb ellentmondásaira.

Az euróval vagy, vagy ellene? Na ugye.

De túl minden – egyébként igaz, érdekes és fontos – megállapításon Franciaországban nagyjából annyira van mindenki tisztában azzal, hogy kiknek a pártja az FN, ahogy Magyarországon mindenki tudja, hogy mi a Jobbik: az FN nem véletlenül Francia Algéria híveinek csoportjából nőtt ki annak idején, ma is a francia gyarmatosítás és imperializmus hagyományőrzőinek rasszista mozgalma.

Ezt mindenki tudja.

Vagy más részről az FN is olyan, mint a többi szélsőjobboldali horda bárhol: elég egy pillantást vetni, hogy kiknek a körében a legnépszerűbb: a Versailles-i csendőrlaktanyában 62 százalékot kapott a párt. Az Yvelines-iben szintúgy. Nanterre-ben csak 52 százalékot.

Ez nem jelenti azt, hogy minden FN-szavazó elmebeteg módon rasszista (ahogy nem minden Jobbik szavazó irtaná ki a cigányokat), de tessék csak egy FN-hívővel az „arabokról” társalogni. Olyan, mint egy Jobbik-szimpatizánssal a cigányokról. Lehet, de minek.

Egyébként a novemberi párizsi merényletek alapvetően változtatták meg a közhangulatot Franciaországban: ma az iszlámellenes indulatok lényegében olyannyira irreális szintet értek el, mint Magyarországon a cigányok elleni előítéletek (persze azzal a nagyon fontos megkötéssel, hogy semmiféle szegregáció nem létezik).

Hogy plasztikusak legyünk: Franciaországban igen nagy a baj, ami még csak nem is abban jelentkezik, hogy a Front National 20, 25 vagy 30 százalékot szerez a választásokon.

Bűzlik a levegő – a nyomorult mindennapokban.

Veszélyes emberek

És persze a rémes politikus semmitmondás, igaz könnyek zokogása a „felháborító nézeteket valló szélsőjobb előretöréséről”, a „Köztársaságra” való szemérmetlen hivatkozás meglehetősen gyomorforgató. Amikor Manuel Valls miniszterelnököt az FN eredményét értékelendő behívták a stúdióba, hogy hát itt van ez a helyzet, nem érez-e a felelősséget, hogy mióta a baloldal kormányoz, 700.000-rel több lett a munkanélküli, a liberális reformok sehova sem vezetnek, a saját rendpárti, háborús hisztériája pedig még inkább a szélsőjobb malmára hajtotta a vizet, emberünk büszkén kihúzta magát és közölte: „Nem azért jöttem ide, hogy elnézést kérjek”.

Ne is kérjél Manuel, ne is kérjél, szarnánk a bocsánatkérésedre, hiszen pontosan tudjuk ki vagy…Nem akarunk nagyon mániákusnak tűnni, de ez az figura alighanem jelenleg Európa egyik legveszélyesebb embere. Nem csak azért mert végül is az egyik legfontosabb európai ország miniszterelnöke (nem vagyunk tátott szájú frankofónok, de mecsoda szégyen ez azért…), hanem mert tényleg mindent megtestesít, ami a mai „baloldalon” rothadt. Ő nem egyszerűen kormányoz, hanem felügyel és büntet (természetesen ő is belügyminiszter volt eredendően, ahogy Sarkozy – a vele való hasonlóság néha egyébként is egészen ijesztő). És persze morális leckét ad – mindenkinek.

Egészen elképesztő, hogy Franciaország miniszterelnöke büszkén képviseli, hogy a problémákat a lehető legkevésbé intellektualizálja. A magyar olvasónak persze nem ismeretlen az ilyesmi, de Franciaországban Valls-szal ért a csúcsára a szavak kiforgatásának „művészete”: figyeljék csak meg a Monsieur le Premier Ministre száját!

Mozog, tehát hazudik.

Valls dühödten utasítja vissza, hogy ő „bushista” lenne miközben minden második nap a „belső és külső ellenség” elleni harcra szólít fel; szerinte az egyetlen válasz a terrorra a „Köztársaság”, majd bevezeti a köztársaság törvényeit felfüggesztő rendkívüli állapotot; visszautasít minden excusisme-t, azaz büszkén jelenti ki, hogy igazi kretén, mint Bush: nem kíváncsi semmiféle társadalmi magyarázatra társadalmi jelenségeket illetően; proklamálja a Nemzetgyűlés előtt, hogy „egy nagy demokráciának a jog erejére kell támaszkodnia”, majd felfüggeszti a rendes jogrendet (ezt idézzük, mert olyan szép orwelli mondat: „a mi jogrendszerünk ereje éppen a rendkívüli állapotban áll”), mindezt azután, hogy néhány nappal ezelőtt már értesítette az Európa Tanácsot, hogy Franciaország megsértheti az emberi és polgári jogok európai egyezményének bizonyos alapjogait…

Egyszóval a teljes szégyen és katasztrófa.

Kedvenc szava a „köztársaság””, amelynek a tartalmát és jelentése határait teljesen önkényesen választja ki. A „köztársaság értékei” kifejezést is kedveli. Ezeket az értékeket különböző embercsoportok fenyegetik: a papírok nélküli bevándorlók, a romák és persze az iszlám. Valls annak az immár több évtizedes baloldali hagyománynak a legcinikusabb mai képviselője, amely miután lemondott az alsó néposztályok képviseletéről, elsősorban abban látja hatalomban maradásának garanciáját, ha a meglevő szociális indulatokat rasszistává hangszereli át. A társadalom felső osztályaiban persze minden rendben (megy az „együttélés”, még arab származású miniszterek is vannak, nem? de-de), azonban persze alul ez a veszett politika a kulturális és etnikai jellemzőket állítja gazdasági és szociális kritériumok helyébe: azaz látens polgárháborút szít.

Valls különösen visszataszító és veszélyes reprezentánsa ennek, hiszen teljesen fiktív ellenségeket jelöl ki stratégiai céljai érdekében.

A háborús hadvezér pózában bohóckodó szocialista megyei első titkár François Hollande és a pukkants alárendeltje Manuel Valls, akik bevezették a legkülönbözőbb szabadságkorlátozó „biztonsági intézkedéseket”, kihirdették a rendkívüli állapotot (hogy leginkább a klímacsúcs súlyos semmitmondása ellen tiltakozó zöld aktivistákkal szemben használják fel, gyakran házi őrizetben tartva militáns környezetvédőket…). Amikor a baloldali (csak tréfálunk) elnök felszólította a lakosságot, hogy minden házra tűzzék ki a trikolórt (most nem tréfálunk) és hogy minden lehetséges alkalommal énekeljék el a Marseillaise-t (most sem), akkor a legkeményebb jobboldal és a szélsőjobboldal szava is elállt.

Ezek tényleg mindent úgy csinálnak, ahogy mi csinálnánk!

Vagy itt van a legújabb őrület: a déchéance de nationalité, azaz az állampolgárságtól való megfosztás a terrorizmusba keveredett kettős állampolgárok esetében. A dolog praktikus haszna ugyebár egyértelműen a nullával egyenlő: öngyilkos merénylőket nem nagyon lehet elriasztani azzal, ha megfosztjuk őket az állampolgárságuktól. Nem is ez a lényeg, hanem hogy a javaslat a kettős állampolgárokról beszél: azaz immár törvénybe (sőt az alkotmányba) akarják foglalni, hogy valamiféle kapcsolat áll fenn a bevándorlás és egyáltalán a kevert társadalom és a terrorizmus között. A javaslat természetesen a szélsőjobboldalé volt eredetileg, de a 2001 szeptember 11. utáni Bush-adminisztrációra kísértetiesen emlékeztető „baloldali” szocialista kormánynak teljesen elment a csepp esze is – pedig higgyenek nekünk, nem volt sok neki.

Persze ne felejtsük el, hogy a francia „mérsékelt” baloldalnak régi jó tradíciója vérgőzösebb őrültségek véghezvitele, mint amit a jobboldal egyáltalán a fejében forgatott: végül is egy republikánus tábornok, Cavaignac mosta fel a munkások vérével Párizs utcáit 1848 júniusában, a mérsékelt köztársasági Thiers hajtotta végre talán az első igazi modern politikai mészárlást a Párizsi Kommün leverésekor, a radikálszocialista Clemenceau küldte a „kozákokat” a bányászokra 1906-ban, a szocialista Jules Moch verette szét a CGT sztrájkolóit 1947-ben vagy persze a baloldali belügyminiszter François Mitterrand végeztette ki szemrebbenés nélkül az algériai FLN „terroristáit” az örök Francia Algéria nevében…

Szóval meglepődni nagyon azért nincs min.

Végül is annyi történt, hogy most már tényleg semmi sem választja el Valls-ot, Hollande-ot, mondjuk Juppé-től vagy Sarkozy-től. Alighanem nagyon érik egy nagykoalíció (az első hangok ebbe az irányba már hallhatóak), ami mindig a vég kezdete. 

Valls mondta egyszer, hogy a baloldal életveszélyben van.

Most mit mondjunk? Hát igen. 

A politikusokban, az értelmiségiekben, a médiamunkásokban legalább annyi tartás lehetne, hogy nem ők sírdogálnak a leghangosabban a szélsőjobboldal „elfogadhatatlan eszméinek előretörésén”. Hiszen többnyire maguk okozzák mindezt. Az idegengyűlölet és rasszizmus elleni fellépésük talán kicsit hatékonyabb lenne, ha egy nagyon picit is hinni lehetne őszinteségében.

Hiszen ténykérdés: a baloldal teljes reakciós fordulata (a gazdaság és szociálpolitikában már 2012 óta, amely immár kiegészült a „biztonsági”, „szabadságjogi”, identitás” kérdésekkel is) a lehető legteljesebb kudarcot vallott. A tökéletesen magukra hagyott emberek nem teljesen érthetetlen módon fordulnak a „populistákhoz” (azaz az elitellenesekhez): való igaz, hogy immár a politikai elit egésze hozzájárul az elszegényedésükhöz és az elidegenedésükhöz.

A szélsőjobboldal elleni harc abban is kell, hogy álljon, hogy éppen azoknak üzenünk hadat, akik a szélsőjobboldali veszély álcája mögé bújva próbálják leplezni az elitek, politikusok, médiamunkások és értelmiségiek tragikus jobbratolódását. Azaz, mint mindig: a szélsőjobboldal elleni harc azon rendszer elleni harc kell hogy legyen, mely kitermeli azokat a fasisztákat, akik egyre kevésbé különböznek a rendszer „mérsékelt” barátaitól. 

Kormányaink azzal kérkednek, hogy birtokában vannak egy tudománynak (a „gazdaságnak”) és semmi mást nem tesznek csak alkalmazzák az objektív és változtathatatlan törvényeit, amelyek persze mindig különös módon egybeesnek az uralkodó osztályok érdekeivel. Ma már mindenki szemügyre veheti azt a káoszt és világméretű barbárságot, melyet ennek a bölcsességnek a birtokosai hoztak mindannyiunk fejére. A nép irántuk érzett megvetése pontos tükörképe annak a megvetésnek, melyet ők éreznek a nép iránt. A szélsőjobboldal nem ezen a rendszeren kívül álló erő, hanem ennek a rendszernek a logikus eredménye és logikájának, a benne rejlő tendenciáknak a folytatása, nem is annyira más eszközökkel.

Még egy lépés a világ vége felé.

Balázs Gábor

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 109 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!