Demokratizált parlamenti kérdésözön a miniszterelnöknek, az adókedvezmények elvételének megakadályozása, jelentős oldhami időközi választás a mérleg pozitív oldalán, kudarc a háborúellenes kampányban, stagnáló munkáspárti népszerűség és apró kínos jelenetek a negatívon. Alábbhagyott Nagy-Britanniában a baloldali „Corbyn-mánia” vagy épp csak elkezdődött? És vajon van-e esély hetvenes éveket idéző szocialista retorikával egyszer legyőzni a még mindig Margaret Thatcher árnyékában evező konzervatívokat?

Amikor pártelnöki kampánya alatt tízezrek léptek be a Munkáspártba, a legtöbb újságcikk még egyértelmű csodát, új munkásmozgalmat vizionált Nagy Britanniában. És valóban: a hagyományos brit politikai harc lövészárkaiból kilépve, Jeremy Corbyn, a radikális szocialista Tony Benn egykori hűséges fegyverhordozója a kemény, ugyanakkor végsőkig humanitárius és békepárti szerepet élesztette újjá az angol politikában. Csak pár hónappal a munkáspárti jelölések előtt ugyanez a baloldal nem tűnt kevésbé reménytelennek, mint bárhol Nyugat-Európában: a gazdasági bizonytalanságoktól félve a választók a konzervatív Cameron-kormány már ismert, megszorításokra és az ezekből eredő fiskális stabilitásra épített kampányát találták hitelesebbnek. Ezt a mélyrepülést a szimbolikus térben kétségkívül segítette az is, hogy Skóciát az ugyan balos, de egyértelműen szeparatista Skót Nemzeti Párt májusban visszafoglalta, ezzel kiszorítva a Munkáspártot egyik legfontosabb bástyájából. És mivel a skótok nem hagyományos osztályalapon, hanem először nemzeti alapon küldtek képviselőket a Westminsterbe, az angolok, mintegy allergikus reakcióként ugyanígy tettek: az ő nemzeti pártjuk azonban a toryk.

A gyógyszérum, amit erre Jeremy Corbyn kínált, saját politikai életútjából fakadt. Corbyn már régóta az egyik vezéregyénisége volt a a „régi Labournek” vagyis annak a csoportosulásnak, amely Tony Blair országot felforgató, ugyanakkor piacpárti, privatizáló, a külpolitikában pedig a „demokráciavédő”, ideológiai háborút támogató politikájának tagadására, az azzal való szembenállásra építette identitását. A tagadást pedig a pozitív oldalon egyfajta általános humanizmussal egyensúlyozta ki, illetve azzal a hittel, hogy az államapparátusnak vissza kell szereznie az ország feletti hatalmát a londoni City pénzügyi elitjétől.

Benn 2014-es halála után Jeremy Corbyn vált ennek a régi Labour-struktúrának a vezetőjévé: már 2014-ben feltűnt mint a legfontosabb párton aluli társadalmi ernyőszervezetük, az „Állítsuk Meg a Háborút” koalíció képviselője, illetve a megszorításellenes helyi mozgalmak országos jelöltje. Miután a májusi választásokat a teljes ellenzék úgy értékelte, mint a piaci modernista Blair-frakció teljes vereségét, ez olyan vákuumot képzett, amelyben Corbyn és támogatói végül valódi politikai erőre tudták váltani társadalmi mozgalmukat.

Pártelnöki kampánya és különösen elnökké választása után tízezrek csatlakoztak a párt alapszerveihez, egyfajta új és egyelőre kibékíthetetlennek látszó ellentétet hozva létre a liberális munkáspárti képviselők és pártfunkcionáriusok, valamint az új, vörös pártvezetés és közkatonái között. Ezt az éles konfliktust Jeremy Corbyn azonban eddig minden módon enyhíteni próbálta, óvakodva annak kiélezésétől.

Első száz, ellenzéki vezérként eltöltött napja máris egyfajta komoly politikai átrendeződést hozott. A várakozások ellenére az új munkáspárti stratégia belpolitikai fronton fontos szimbolikus és konkrét változást is hozott:

1. Corbyn átalakította a brit politikai élet egyik legjellemzőbb intézményét, a „miniszterelnöki kérdéseket”. Az ellenzék vezére hagyományosan a képviselőházban, a kormányfőhöz intézett közvetlen kérdések során ismerteti saját programja legfőbb pontjait. Corbyn azonban ezt a számára fennálló időt arra használja, hogy a hozzá a britektől érkező kérdések tízezreiből gondosan kiszelektált kérdéseket tegye föl – szimbolikusan tehát nem ő beszél, hanem az emberek és így az egyébként is arrogáns stílusú David Cameron is úgy tűnik fel, mint aki nem Corbynt, hanem a pénzét féltő brit veteránt vagy az unokái tandíja miatt aggódó nyugdíjast oktatná ki. A lépés a merev évszázados rítusokra épülő westminsteri politikában bombaként hatott, megítélése főként pozitív. Kizárólag a Corbynra egyébként is gyanakvással tekintő Guardian volt az a baloldalon, amely jelezte, miközben az új „miniszterelnöki kérdések” meglepő módon jól működnek, igazából elmossák azt a nyilvánvaló tényt, hogy az ellenzék vezetője Jeremy Corbyn, és az ő személyisége ilyen módon elmosódik. A technikai kritikák ellenére ez a szeptemberi újítás volt az, amely először komoly átértékelésre késztette azokat, akik az új munkáspárti vezetőt életidegen idealistának tartották.

2. Egy másik jelentős újítás volt, hogy Corbyn a parlamenti ciklus alatt is figyelt „utazó elnök” imidzsére. Csupán három napot tölt, az ülések alatt Londonban, a hét többi részét országjáró Facebook-videói dokumentálják, amelyet online rajongói hihetetlen széles körben terjesztenek is. A plebejus imidzs pedig sokkal inkább működik, mint az előző miniszterelnök-jelölt, Ed Miliband hosszas Facebook-bejegyzései.

3. Gazdasági fronton az első jelentős politikai csatákat is megnyerte már az ellenzék: George Osborne kincstárnok az új költségvetési tervezetében átlagosan ezer fontot vett volna ki a legkisebb jövedelmű adófizetők zsebéből, az adó-visszatérítéseik elvételével. A Labour által dominált ellenkampány és az elképzelés hihetetlen piaci radikalizmusa végül megállásra kényszerítette a kormányzatot, főleg miután javaslatuk a Lordok Házában is elbukott. Hasonló győzelem volt az is, amikor a pályakezdő orvosok túlórapénzéért is  sikerrel állt ki a teljes Munkáspárt.

4. A manchesteri Oldham West és Royton időközi választását is Jeremy Corbyn és az ellenzék egyértelmű sikerének tarthatjuk. A december eleji megmérettetésen a szíriai beavatkozás körüli belső viták ellenére a Labour képviselője több mint tízezer szavazatot vert a második UKIP-re. A politikai sajtó mindkét oldalon megpróbált ugyan úgy tenni, mintha ehhez Corbynnak semmi köze nem lenne, a megmondóemberek előzetes jóslatai, melyek szerint Corbyn radikalizmusa miatt a baloldal akár vereséget is szenvedhet saját hátországában, teljes tévedésnek bizonyultak.

Elsöprő győzelme ellenére tehát Cameron az elmúlt nyolc hónapban megtanulhatta, hogy hatalmának és privatizációs megszorítás-politikájának is vannak korlátai. Corbyn vezetése azonban kétségtelenül irgalmatlanul nehéz feladatot vállalt magára, hiszen ahhoz, hogy a gazdasági programja mögé széles alkalmi koalíciókat tudjon teremteni, a plebejus imidzs és a megszorítás-ellenesség pozitív üzenet nélkül még kevés. Ráadásul a YouGov felméréseiből az is látszik, hogy míg Corbyn a párt tagságát rendületlenül és egyértelműen képviseli, köreikben töretlen a népszerűsége, addig a brit társadalom szélesebb rétegeiben csupán a baloldal süllyedését sikerült megállítania, új híveket alig szerzett.

Való igaz, hogy Corbyn kérlelhetetlenül kiáll a nukleáris fegyverek (a Trident védelmi rendszer) leszerelése mellett, miközben mindenféle háborús beavatkozást a Közel-Keleten elvből elutasít. Ennek nyomán Cameron és a jobboldali bulvárcézár, Rupert Murdoch is sikerrel terjesztheti a baloldal vezéréről és támogatóiról, hogy „hazafiatlanok”, „angolellenesek” vagy éppen legutóbb, a szíriai brit bombázás elutasítása után, hogy „terrorista-szimpatizánsok.”

A hasonló jelzők, és elég primitív újságcikkek persze nem a nethasználó, középkorú és fiatal briteknek szólnak, hanem épp az egyre népesebb politikailag aktív idős generáció felé. Ők nem csupán elhiszik, hogy Corbyn lehet „az angol nemzet elárulója” azzal, hogy nem azonosul a nyugati vezetők civilizációs háborújával az embertelenség ellen, de jelentős magánmegtakarításaik révén függenek is a londoni Citytől, amely pedig gyűlöli Corbynt.

Az új vezető hetvenes-évekbeli radikálisokra jellemző szerencsétlen kiszólásai, mint amikor például Enver Hodzsát idézett egy karácsonyi bulin, vagy amikor Evo Morales Bolíviáját hozta föl, mint pozitív, követendő példát, még a vele barátságosabb publicistákat és véleményformálókat is megrémítették. Ezek a látszólag apró, belső használatra szánt identitáselemek azonban szélesebb körben fontos, szimbolikus akadályokként tornyosulnak a Corbyn-féle Labour fölé.

Ezen kívül felróják még az új vezetésnek azt is, hogy míg gazdaságpolitikája átmeneti sikerekhez vezethet, addig Jeremy Corbyn a kül- és védelempolitika frontján irreális elvárásokat fogalmaz meg. Legszembetűnőbb persze háborúellenessége, amelyet egész politikai pályafutása alapján következetesen képviselt, és amely először tette kegyetlenül nyilvánvalóvá a közte és a munkáspárti jobboldal közötti méretes szakadékot. A szíriai beavatkozásról való szavazás előtt saját árnyékkabinetjének tagjai is nyilvánvalóvá tették, hogy ellene fognak szavazni. Tony Benn fia, Hilary Benn személyében pedig Corbyn saját párton belüli ellenzékének vezérét is megkapta. Ez romboló hatású az ellenzékre még akkor is, ha egyértelmű, hogy a szíriai beavatkozást a brit állampolgárok többsége Corbynhoz hasonlóan ítélte meg.

A toryk természetesen tudták, hogy ha valahol, ezen a fronton megszoríthatják újdonsült ellenfelüket. Ebben segítette őket az is, hogy a hagyományos brit sajtó szinte egésze összefogott az új vezető ellen, még olyan baloldali réteglapok is, mint a Guardian, az Independent vagy a New Statesman is egyre inkább és rendszeresen aggodalmuknak adnak hangot a megszokott munkáspárti „reálpolitika” hiányával kapcsolatban.

Van itt még valami, ami miatt az új brit baloldal egyelőre nem a Sziriza vagy a spanyol Podemos centrumország-beli párja: az átmeneti eredmények ellenére hiányzik Corbyn mögül egyfajta munkáspárti értelmiség és perspektíva is. Nincs új Eric J. Hobsbawm vagy Anthony Giddens, akivel a hosszú távú jövőképen is dolgozni lehetne. Sokkal inkább jellemző a hatvanas-hetvenes évek Britanniája, és az akkori kormányfő, Harold Wilson modernizációs-egyenlőségpárti politikája iránti, főleg ifjúsági használatú nosztalgia. Ez a nosztalgia a megerősített keynesi állam iránt. A baj csak az, hogy Rolling Stones-emlékbanda nagyon ritkán nyer Emmy-díjat, ahhoz saját hang és saját számok is kellenek.